Cristiano Ronaldóról nem csak bronzból tudnak elcseszettül torz szobrot készíteni

A hatalmi ágak (törvényhozó hatalom, végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás) szétválasztása a modern demokráciák alapját képezi – ez hivatott ugyanis biztosítani, hogy ne gyakorolhasson egyetlen érdekcsoport (szinte) korlátlan hatalmat egy adott terület felett. Negyedik hatalmi ágként a médiát szokták emlegetni, amelynek az a fő feladata, hogy a hatalomban lévők munkáját ellenőrizze, és rámutasson a helyes vagy a helytelen működésre.

A média tehát a működési logikájából fakadóan a rendszer vagy rendszerek ellen határozza meg magát, ezért lényeges a tőlük való függetlenség. Mindez sok szempontból nagyon összetett feladat, ugyanis vannak a függetlenséget veszélyeztető tényezők. Egy újságnak olyan környezetben kell helytállnia, amelyre a hatalomban lévők (politikai és gazdasági egyaránt) hatással lehetnek, és arra is van példa, hogy az információkhoz való hozzáférésnek a kritika korlátozása az ára.

(Ha például a médiacég egy nagyobb konglomerátumhoz tartozik – és nagyon gyakran ez a helyzet – az anyavállalatot érintő kérdésekben csökkenhet az újságírók szabadsága. Ami pedig az információhoz való hozzáférést illeti: egy haditudósító, akit közel engednek a fronthoz, nem áshat túlságosan a dolgok mélyére – például nem feszegetheti, van-e egyáltalán értelme az adott konfliktusnak –, ellenkező esetben nem fogják ellátni belsős infókkal.)

A média tehát a megfelelő kezekben veszélyt jelent azokra nézve, akik a hatalmukat próbálják megvédeni. A sajtót ugyanis még a különböző gazdasági hatások ellenére sem könnyű irányítani – mindig jöhetnek kellemetlen kérdések, innen-onnan feltárt piszkos ügyek, vagy teljesen magukra hagyott, kiszolgáltatott emberek, akik nyilvánosságot kapnak. A modernitás válasza erre a média műfajainak kiüresítése volt – amely sokkal hatásosabb, mintha egyenként kellene reagálni a sok vádaskodásra.

Hazai és nemzetközi példát is találunk az újonnan felépített, sajtószerűen működő, de a lényegüktől tökéletes megfosztott médiabirodalmakra. A különbség gyakorlatilag láthatatlan: azt ugyanis nem tudhatjuk, hogy az adott újságíró valóban elvégezte-e a feladatát, vagyis ellenőrizte-e a források hitelességét. Avagy: volt-e egyáltalán forrása, vagy csak annyi feladatot kapott, hogy egy előre elkészített anyagot feltöltsön a rendszerbe, és a megfelelő időpontban publikálja.

Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az valószínűleg egy kacsa, nem igaz? Nos, ebben az esetben pont, hogy nem. Hápog is, úszik is és kacsának is néz ki, mégsem biztos, hogy az. Pont mint Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című klasszikus regényében: a másolatok külsőre annyira élethűek, hogy csak alaposabb vizsgálat alapján derül ki, hogy valami nem stimmel velük.

Az interjúk műfaja hasonló változáson ment keresztül. Ha felmegyünk mondjuk a YouTube-ra, némi túlzással tucatjával jelennek meg interjúszerűen felvett beszélgetések. Van egy csinosan berendezett díszlet, két mikrofon, saját márkás bögrék, valamint kettő ember, akik közül az egyik kérdez (vagy inkább irányítja a beszélgetést), a másik pedig válaszol. Itt már azért könnyebb észrevenni, mi számít interjúnak, és mi nem – elég a kérdésekre figyelni.

Amennyiben túlságosan is megfelelnek a kérdezett (közéleti szereplők esetében: épp számon kért) személy ízlésének, az nem egy interjú, legfeljebb egy beszélgetés. Ha politikusról van szó, nyugodtan nevezhetjük a nevén, vagyis propagandának, egy közfeladattal meg nem bízott hírességgel lehetünk megengedőbbek. A kultúrában elfoglalt szereppel kapcsolatban a kritikus gondolkozás ugyanúgy a média feladata, de cél lehet az adott személy emberibb oldalának bemutatása is.

A legnagyobb sztárok még azt is megválogathatják, kivel és mikor ülnek le beszélgetni, és hogy akkor adjanak interjút (vagy mondjanak valamit nyilvánosan), ha mondanivalójuk van. Vagyis a beszélgetést (szándékosan nem az interjú szót használtam), ami Cristiano Ronaldo és Piers Morgan között zajlott, és bő egy hete jelent meg a YouTube-on, az alapján is érdemes megvizsgálni, mi lehetett a portugál szándéka vele. Mit akart a világnak üzenni az ötszörös aranylabdás?

A cél ugyanis nyilvánvalóan nem az volt, hogy új oldaláról mutassák be CR-t, vagy megtudjunk néhány részletet arról, milyen az élete Szaúd-Arábiában. A legtöbb időt annak szánták, hogy a portugál vagyonáról beszéljenek annak apropóján, hogy ő az első futballista, aki a dollármilliárdosok közé került. CR mesél a befektetéseiről, a drága holmijairól (a magángépe a legextrább vagyontárgya), a luxusautóiról, az ékszerekről – és a téma szűk keresztmetszeteként arról, hogyan kérte meg a barátnője kezét.

A mélyebb témák – Diogo Jota halála, vagy az újszülött fiának az elvesztése – már csak érintőlegesen kerülnek elő (ami érthető, vannak olyan személyes témák, amikről nem szívesen beszél az ember), és ha őszinték akarunk lenni, a foci is inkább csak nyomokban van jelen. Beszélnek kicsit a Premier League-ről, a Manchester Unitedről, Rúben Amorimról, valamint – és talán ez a lényeg – a legnagyobbságról, az örökségéről, a világbajnokságról, a visszavonulásról.

"Hamarosan" - feleli, amikor Morgan arról kérdezi, mikor zárja le a karrierjét. "Fel fogok rá készülni. Természetesen kemény lesz, valószínűleg sírni fogok. Nehéz lesz, de 25-26 éves korom óta tervezem a jövőmet. Semmit sem lehet ahhoz hasonlítani, mint amikor a gól után elönti az adrenalin az embert. De minden véget ér egyszer, ezért készen fogok állni. Több időm lesz magamra, a családomra, a gyerekek nevelésére. Szeretnék Cristiano Juniorral lenni, mert olyan korban van, amikor hülyeségeket csinál az ember."

Ezek a beszélgetés legemberibb pillanatai, mert burkoltan benne van az is, hogy mennyi mindenről le kellett mondania az álmai érdekében. Távol álljon tőlem, hogy rossz apának bélyegezzem meg, sőt, de profi futballistaként nyilvánvalóan kevesebb időt tölthetett a családjával, mint amennyit szeretett volna. Innen nézve jelzésértékű, hogy még mindig ott van a pályán, rekordokat hajszol, formában tartja magát, és ha csak teheti, a portugál válogatottban is pályára lép.

Nehéz azonban nem azt érezni a videó nézése közben, hogy az egész azért készült, hogy a Ronaldo-brand releváns maradjon. 2025-ben már nem Cristiano Ronaldo és Lionel Messi vetélkedéséről szól a futball, a 2022-es világbajnokság után sok szurkolóban a goat-vita végére is pont került azzal, hogy az argentinok nyerték a trófeát. CR kelet, Messi nyugat felé vette az irányt, és a helyi szurkolókon kívül csak a legnagyobb rajongóik követik, mit csinálnak a szaúdi, illetve az amerikai bajnokságban.

CR és Messi sosem lesznek megkerülhető alakok a labdarúgásban, a közbeszédet azonban már nem ők határozzák meg, és már nincs sok dobásuk, hogy újra a középpontba kerüljenek. Ugyan mit ad az ő pályafutásaikhoz az, ha Szaúd-Arábiában vagy az Egyesült Államokban nyernek egy trófeát, vagy ha gólkirályi címet szereznek? Mind a ketten sokkal nagyobb alakjai a labdarúgásnak, hogy akár csak említésre méltó legyen, mit alkotnak a karrierjük alkonyán egy sokadrangú bajnokságban.

Lehet vitatkozni azon, hogy a világbajnokság hol helyezkedik el a futball hierarchiájában, de a presztízst tekintve még mindig a legjelentősebb sorozatok között van. Még Messi karrierjét is megkoronázta az a pillanat, amikor Argentína 36 év után újra világbajnok lett, és végre a hazájában is otthonra lelt. Innen nézve neki talán még többet is jelentett a siker, Ronaldót ugyanis már most hősként tisztelik Portugáliában, és talán nincs olyan honfitársa, aki ne őt találná a valaha volt legjobb portugálnak.

CR azonban nem tűnt teljesen őszintének, amikor azt igyekezett kifejteni, hogy a világbajnokság igazából annyira nem fontos, és nem múlhat azon a megítélése, sikerrel jár-e. "Ha megkérdeznéd tőlem, hogy a világbajnokság megnyerése az álmod-e, Cristiano, nemmel felelnék. Mit határozna meg? Hat vagy hét mérkőzés döntsön arról, hogy a legnagyobbak egyike vagyok-e? Úgy gondolod, hogy ez igazságos lenne?" – tette fel (részben jogosan) a kérdést.

Mert ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy kell-e CR-nek a vb, hogy az egyik legjobb legyen, a válasz nyilvánvalóan nem. Ő már most ott van minden idők legjobb futballistái között, sőt, ha 2018-ban visszavonul, akkor sem gondolnánk róla kevesebbet. Ezen a ponton azonban némi önellentmondásba ütközik, mert egyszer a vb jelentőségét vitatja, a következő pillanatban pedig arról beszél, hogy ő nyert három (a vb-nél kisebb) trófeát egy olyan válogatottal, aminek korábban nem volt nemzetközi címe.

De messze az volt a legérdekesebb, hogy úgy beszélt Portugáliáról, mintha nem a közelgő világbajnokság egyik legerősebb keretével rendelkező válogatottja lenne, hanem az egyik tökéletesen esélytelen kis csapat. "Ezek az országok" – mondja Argentínára utalva – "hozzászoktak ahhoz, hogy nagy címeket nyernek. Meglepnék a brazilok a világot, ha nyernének? Nem. Sokkolná a világot Portugália, amennyiben világbajnok lenne? Igen. De én nem így gondolok rá."

Nem valószínű, hogy valóban sokkolná a futballrajongókat, ha 2026-ban Portugália megnyerné a világbajnokságot. Ami azt illeti: a világbajnokságot nem is nagyon szokták olyan válogatottak nyerni, amelyeknek sokkolóan hat a sikerük. Nem, nem mindig a topfavoritok győznek, de gyakorlatilag mindig olyan csapat örülhet a végén, amely ott volt legalább a nyolc legnagyobb esélyes között. Talán még az sem lett volna sokkoló, ha 2018-ban Luka Modrić emeli magasba a trófeát a horvát csapattal.

Ha másról lenne szó, mondhatnánk azt, hogy csak a nyomást próbálja lerázni magáról. CR azonban pont nem az a fajta, aki megfutamodik az ilyen pillanatokban (sőt, ha valami a legnagyobbá teheti, akkor az épp a nyomás alatti teljesítménye), ráadásul más is elhangzott a beszélgetésben. Például sérelmezte azt, hogy a szaúdi liga legjobbjait nem veszik figyelembe az Aranylabda-szavazáson, pedig az ő megítélése szerint nehezebb gólt szerezni, mint a spanyol élvonalban.

Talán a legelfogultabb szurkolói elhiszik, amit a szaúdi liga erősségéről mondott (az Opta rangsorában egyébként a 29. helyen áll, egyetlen pozícióval az NB I előtt), valójában inkább csak megmosolyogtató az állítás. Ronaldo fejében – a beszélgetés során többször hangsúlyozta, mennyire fontos neki az őszinteség – valószínűleg tényleg így van: a folyamatos versengésre kalibrált agya hozzáigazítja a valóságot a valóságérzékeléséhez, vagyis ő még most is a világ egyik legerősebb ligájában játszik.

A Morgannel készült beszélgetés azonban összességében nyomasztó élmény. A kérdező palástolni sem hajlandó a rajongását, nagyjából ötpercenként masszírozza Ronaldo egóját (egy ponton megkérdezi, hogy CR jóképűbbnek tartja-e magát David Beckhamnél), és a szavakból próbál szobrot állítani a játékosnak. A végeredmény azonban hasonlóan groteszk, mint a Madeirában felállított bronzszobor, amely nemhogy CR-re, de még emberi arcra is csak nyomokban hasonlított.

Az ehhez hasonló tartalmak egy olyan kaliberű sportoló esetében, mint amilyen Cristiano Ronaldo, inkább kontraproduktívak. Az igazán nagyoknak ugyanis nem kell ötpercenként hangsúlyozniuk, mennyire nagyok, és arra sincs szükségük, hogy olyan perspektíva alapján vizsgálják az eredményeket, ami nekik kedvez. Főleg úgy, hogy még egy egész világbajnokság vár rá és a csapatára, amivel megkísérelheti megváltoztatni a narratívát.