Mindenkinek jó, ha Petrytől és Gulácsitól hangos a média

A sportmarketing-média kurzus legjobb írásait közöljük. A cikk szerzője a Corvinus Egyetem Sportközgazdász mesterképzésének hallgatója.

Az embereknek két nagy baja volt Gulácsi Péter szivárványcsaládok mellett felszólaló Facebook-bejegyzésével.

Az egyik csoport problémája a homofóbia esernyője alatt szépen összefoglalható volt. Bár a vélemények a nyílt buzizástól a finomabb, "nekem nincs bajom a melegekkel, csak maradnának a négy fal között”-típusig nagyjából mindent magukba foglaltak, összességében eredetük érthető és szépen visszakövethető volt egy egyszerű gondolatra. Név szerint, hogy az emberek valamilyen ideológiai, vallási vagy akár személyes okból nem szeretik az LMBTQ+ közösség bizonyos tagjait (netalán a csoport teljes egészét), és nem értenek egyet azzal a gondolattal, hogy ezek az emberek családot alapítsanak.

A másik csoport már érdekesebb felvetéssel ellenezte a kapus posztját: sokaknak ugyanis a megnyilvánulás tényével volt baja. Merthogy, kérem, a foci nem politika, a focista pedig nem politikus, így politikai kérdésekben való szerepvállalása minden, csak nem elfogadható. Csakhogy itt van egy apró bökkenő: a foci mindig is a politikáról szólt.

Természetesen vannak apolitikus részei a sportnak; a legjobb felállás vagy taktika kérdését nehezen lehetne a politika témakörében értelmezni. De a labdarúgás és a politika mindig is mélyen összefonódtak – és ehhez még csak nem is kell a jelenkor kényes példáira mutogatni, és mondjuk egy bizonyos magyar kisváros esetével dobálózni. Elég egy pillantást vetni a 20. század futballtörténelmére, mely a politikai csatározások egyik legbőségesebb földjét biztosította, 90 méterre sűrítve a kommunizmus és kapitalizmus évtizedekig tartó harcát.

Ennek ellenére a foci (és általánosságban a sport) érdekessége, hogy így is képes volt egyfajta apolitikus látszatot megtartani. Ez főként annak köszönhető, hogy papíron továbbra is csak egy játék maradt: egy olyan szabadidős szórakozás, amit az emberek azért néznek, hogy kikapcsolódjanak, hogy pihenjenek, hogy egy pillanatig ne a valóssággal és a mindennapok bajaival foglalkozzanak.

A foci azonban nem egy zárt buborék, hanem ugyanannak a társadalomnak és ugyanazon mindennapoknak a kivetülése, amelyben élünk. Hiszen a pályán is emberek vannak, ahogy a lelátón is (már ha éppen nem egy világjárvány közepén járunk persze). Egy olyan országban, ahol pedig még mindig elfogadottak a rasszista és homofób megjegyzések, ott a focimeccsen is meg fognak jelenni a "büdös zsidó!” vagy "buzi MLSZ!” skandálások (esetleg a "buzi bíró!” kiegészítéssel, ha egy kis alliterációra vágyik a tömeg). Ahol pedig ez megjelenik a lelátón, ott ne lepődjünk meg, ha az LMBTQ+ közösség több mint negyede számol be arról, hogy megtámadták vagy fenyegették már meg őket erőszakkal az életük során.

Na, de mit is tud ezen változtatni egy focista Facebook-posztja? Törvényt biztos nem fognak miatta módosítani, sőt, még alkotmányt sem, akármennyire is könnyű dolognak tűnik ez mostanában Magyarországon. Kézzel fogható változást feleslegesen keresünk – sok ereje van itthon a focinak, de azért ekkora még egy válogatott kapusnak sincsen.

Amikor a kormány az utolsó pillanatban szépen csendben átnyomta a törvénymódosítást, mellyel elvették a szivárványcsaládoktól az örökbefogadás jogát (és szinte járulékos veszteségként az egyedülálló örökbefogadók egy jelentős részétől is), az emberek és a média bizonyos tagjai néhány napig foglalkoztak a kérdéssel – majd tovább is léptek. Arról még kevesebben beszéltek, amikor tavaly március 31-én, miközben a világ számos vezetője éppen csatlakozott a Transz Láthatóság Világnapjának ünnepléséhez, itthon egy paragrafusmódosítással tiltották be a transzneműek hivatalos nem- és névváltoztatásához való jogát.

Érthető is ez. Nem az én problémám, nem az én felelősségem – akkor miért is beszéljek róla? Van elég baja így is mindenkinek, anélkül is, hogy mások csatáit vívná meg.

De arról mégis beszélni fognak az emberek, hogy a nemzeti válogatott kapusa mit posztolt a Facebookra. És arról is beszélni fognak az emberek, ha Petry Zsoltot kirúgják a munkájából, csak azért, mert véleménye nem egyezett meg a klub által képviselt értékekkel. Mert focistáról és edzőről van szó, ezek a szavak pedig még mindig jelentenek valamit Magyarországon.

Nehéz nem párhuzamot vonni a jelen helyzet és a Black Lives Matter-mozgalom között. Mert bár a homofóbia és a rasszizmus más gyökerekkel rendelkezik, és elszenvedői is más tapasztalatokkal bírnak, a társadalmi vitákban való megjelenésük szinte félelmetesen hasonló. Mindaddig nehéz azonosulni egy tőlünk különböző állásponttal, amíg azt csak olyan emberek képviselik, akik mások, mint mi. Azonban abban a pillanatban, amikor egy fehér játékos is letérdel a himnusz alatt, vagy amikor egy heteró focista is felrajzolja a kezére a Család az család szimbólumot, akkor az már hirtelen nem egy mi vs ők vita – hanem egy mi vs. mi kérdés, amiről pedig muszáj beszélni, hogy fennmaradjon a csapategység.

A nyílt párbeszéd mindenkinek jó. A konzervatív értékeket képviselő, a hagyományos családmodellt propagáló embereket ugyanúgy el tudják érni a beszélgetéssel, ahogy azokat is, akik szerint fontosabb, hogy toleránsak és nyitottak legyünk embertársaink és a köztünk fennálló különbségekkel kapcsolatban. A megértés a megismeréssel kezdődik, azonban, ahogy a Budapest Pride egyik felmérésében is olvashatjuk, "ilyen ellenséges közegben LMBTQ-emberektől sem elvárható, hogy tömegével előbújjanak, hiszen túl sok a vesztenivalójuk, családi, baráti, kollegiális és egyéb kötelékeik épsége, gyakran megélhetésük biztonsága forog kockán”.

Néhol mások csatájában is segíteniük kell azoknak, akik megtehetik. És láss csodát, ehhez az egészhez megint csak az a híresen apolitikus futball vezetett – ráadásul egy olyan országban, ahol évről évre egyre csak csökken az érdeklődés a sport iránt. Mert ez még mindig a labdarúgás ereje.

Vitázhatunk arról, hogy jogosan rúgták-e ki Petry Zsoltot a Herthától. Vitatkozhatunk arról, hogy jót tesz-e a válogatottnak Gulácsi szembeszállása a jelenlegi nemzeti irányelvekkel. Vitázhatunk arról is, hogy mi is a baja pontosan a magyar embereknek a szivárványcsaládokkal – vagy ha már itt járunk, azokkal az emberekkel, akik mások, mint ők. Sőt, még vitázhatunk arról is, hogy szabad-e erről a sportban vitázni.

Vitázhatunk, és vitázzunk is, még akkor is, ha csak egy hétig zeng a témától a média! Mert amíg erről beszélünk, addig nem tűnik el a téma a süllyesztőben, nem lesz a szőnyeg alá söpörve, és nem lesznek elnémítva az emberek – sem a pályán, sem a pályán kívül.