Arséne Wenger új lesszabállyal változtatná meg a futballt, de miért épp azt próbálják megreformálni, ami jól működik?
Publikálva 10/01/2026 - 18:12 GMT+1
A futball története során mindig akkor változtattak a lesszabályon, amikor a taktikai trendek elkezdték veszélyeztetni a sportág népszerűségét. Másképp fogalmazva: az edzők kitalálták, hogyan tudják a leghatékonyabban használni a lesvonalat a védekezésre, melynek hatására drasztikusan csökkentek a gólszámok. Ennek megfelelően a les gyakorlatilag folyamatosan a taktikai innovációk centrumában állt.
Újra feje tetejére áll a világ - Az év első Grand Slam-tornája, az Australian Open az Eurosporton!
Videó forrása: Eurosport
Arséne Wenger, az Arsenal legendás menedzsere 2020-ban javasolta először szélesebb nyilvánosság előtt a lesszabály újbóli megváltoztatását. Az újonnan bevezetett VAR ugyanis – érvelt a francia szakember – nem várt problémákat eredményezett a leshelyzetek megítélésénél.
"Az embereknek a VAR kapcsán a lesszabállyal van a legnagyobb problémájuk" – jelentette ki. "Előfordulnak néhány centiméteres lesek, amikor az egyik játékos szó szerint az orrával lóg be. Itt az idő, hogy gyorsan kezdjünk vele valamit. Van mozgásterünk, hogy ne mondjuk azt, hogy ha az orrod lesen van, akkor lesen vagy, mert gólt szerezhetsz az orroddal."
Helyette abban az esetben, ha bármely testrészed, amivel gólt szerezhetsz, egyvonalban van az utolsó védővel, nem lenne les, még akkor sem, ha a támadó teste előrébb van.
Wenger úgy kalkulált, hogy a szabálymódosítással két legyet ütnének egy csapásra. Egyrészt nem lenne szükség a vonalakra és a méricskélésre, másrészt könnyebb lenne gólt szerezni, és látványosabbak lennének a mérkőzések.
Nem árt megjegyezni, hogy amikor az Arsenal legendája – aki ma már a FIFA fejlesztésért felelős vezetőjeként dolgozik – a VAR és a lesszabály viszonyáról beszélt, akkor világszerte a képkockákra rajzolt vonalakkal próbálták méricskélni, melyik játékos volt előrébb a passz pillanatában. Az a rendszer több sebből is vérzett, mivel túl sok múlt azon, mikor állították meg a képkockákat, ráadásul piszok lassan is működött.
A félautomata lesrendszer – bár nyilvánvalóan valamekkora hibahatárral dolgozik – a probléma nagy részét megoldotta, gyorsabb és pontosabb az elődjénél, és talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy sosem tudtuk még ennyire pontosan meghatározni a leshelyzeteket.
Furcsán hangzik, de ma már épp az a rendszerrel szembeni legnagyobb kritika, hogy túlságosan is pontos, és a gépekre jellemző könyörtelenséggel szórja ki a legkisebb különbségű leshelyzetekből származó gólokat is. Ha nem is minden meccsen, de azért rendszeresen előfordul, hogy szabad szemmel egyvonalnak tűnő szituációk érvénytelen gólt hoznak, magával rántva a jogos szurkolói frusztrációt is.
A les bevezetésének egyik fő célja az volt, hogy a támadók ne szerezzenek túl nagy előnyt a védőkkel szemben, márpedig néhány milliméternek ide vagy oda, valóban nincs jelentős hatása a gólhelyzetekre.
Az már egy lényegesen nehezebb kérdés, hogy mi az a határ, ami már jelentős hatásnak minősül, a rendszert ugyanis feltételezhetően be lehetne programozni úgy, hogy kicsit megengedőbb legyen. Öt centi már elég lenne? Vagy inkább tíz? És vajon kevésbé lenne-e frusztráló, ha valaki már tizenegy centivel lépte át a leshatárt, tehát pontosan egy centiméter miatt fosztották meg a góltól?
Az egyik alapvető probléma Wenger felvetésével is az, hogy csak a méricskélés helyét változtatja meg, vagyis nem azt néznénk, hogy a védő sarka távolabb volt-e a támadó orránál, hanem hogy támadó sarka előrébb volt-e, mint a védő orra. A dolog optikája kétségtelenül megváltozna, mert nem lenne olyan leshelyzet, amiben a támadó nem szerez jelentős előnyt a védővel szemben.
ELŐFORDULHATNA VISZONT OLYAN SZITUÁCIÓ, HOGY A TÁMADÓ JELENTŐS ELŐNYRE TESZ SZERT, ÉS MÉGIS A LESHATÁRON BELÜL VAN.
"Folyamatosan vizsgáljuk a szabályokat az alapján, hogyan tehetnénk még támadóbbá és látványosabbá a futballt" - mondta decemberben Gianni Infantino, a FIFA elnöke. "Dolgozunk a lesszabályon, amely az évek során folyamatosan fejlődött, és jelenleg azt írja elő, hogy a támadónak a védő mögött, vagy vele egyvonalban kell lennie. A jövőben talán a támadónak teljes mértékben a védő előtt kell lennie, hogy les legyen."
Az az egy dolog vitán felül áll, hogy a lesszabály a futball kezdetétől fogva meghatározta a taktikai trendeket. Az Angol Labdarúgó-szövetség 1863-as szabálya lényegében betiltotta az előre passzolást, így a játék inkább a rögbihez hasonlított, és elsősorban cselezéssel próbáltak a kapu közelébe jutni.
Bár az angolok 1866-ban módosítottak a szabályon, időbe telt, mire alkalmazkodtak az új szabály kínálta lehetőségekhez. Ezért is érte kisebb sokként az angolokat az első hivatalos nemzetközi mérkőzés 1872-ben, amikor a skótok – akiknél nem volt érvényben hasonló tiltás – magától értetődő módon, körbe-körbe passzolgatták a labdát, és a tudásbeli különbség ellenére kihozták 0-0-ra a meccset.
Az 1866-os szabálymódosítás jelentős engedményt tett a korábbiakhoz képest, ugyanis, ha a támadó úgy vette át a labdát, hogy három védő volt közte és a kapu között, az már nem számított lesnek. (Mint ahogyan az sem, ha a labda mögül érkezett, ez azóta sem változott.) 1873-ban ezt a szabályt módosították úgy, hogy a labdaátvétel helyett a passz pillanatát vették figyelembe.
1903-tól azt is figyelembe veszik, hogy a lesen lévő játékos hatással volt-e a játékra, 1921-ben pedig megszűntek a bedobás utáni leshelyzetek. A lescsapda azonban kezdett félelmetes fegyverré válni, ami miatt drasztikusan csökkent a gólok száma, 1925-re Angliában ez már csak 2.58 volt meccsenként. Ez váltotta ki a következő nagy szabálymódosítást, amikor a lesnél figyelembe vett védők számát háromról kettőre csökkentették.
Mivel a lescsapdák hatékonysága csökkent, a gólok száma rögtön emelkedni kezdett, a következő évben már 3.69 volt, ráadásul taktikailag is új irányt vett a játék. Eleinte a 2-3-5-tel próbálkoztak, majd Herbert Chapman kifejlesztette a WM-rendszert az Arsenalnál, a manapság alkalmazott rendszerek lényegében ebből bontakoztak ki.
A lescsapda a hatvanas évek közepén tért vissza, amikor a területvédekezés, valamint a sporttudományos módszerek fejlődése miatt megjelent a letámadás a játékban. Bár voltak pozitív példák – Rinus Michels és az Ajax, vagy Viktor Maslov és a Dinamo Kijev – a kevésbé technikás csapatok esetében ez a felfogás a látvány rovására ment, így a játék ismét visszaszorult a félpálya környékére.
A gólszámok csökkenése miatt megint aggódni kezdtek, ezért további engedményeket tettek a támadóknak, és 1990 után már elegendő volt egyvonalban lenni a védőkkel, hogy szabályos gólt szerezhessenek. 2005-ben pedig ezt a szabályt egészítették ki azzal, hogy a leshelyzetek megítélésénél csak azokat a testrészeket vették figyelembe, amelyekkel szabályos gólt szerezhettek a támadók.
A les a taktikai innováció szempontjából alighanem a legfontosabb szabály volt a labdarúgásban, és mindig akkor nyúltak hozzá, amikor az aktuális folyamatok – elsősorban a gólszám csökkenése – indokolttá tették azt. Vagyis a Wenger-les kapcsán is fel kell tenni azt a kérdést, van-e olyan trend, ami indokolttá tenne egy ilyen mértékű beavatkozást, és hogy milyen hatással lenne a játékra.
Az ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan pozitív lenne, mint 1925-ben. A 2024/25-ös szezonban a Bundesliga gólátlaga 3.13 volt, a Ligue 1-ben 2.98, míg a Premier League-ben 2.93. A spanyol ligában (2.62) és az olasz bajnokságban (2.56) valamivel rosszabb volt az arány, de még itt sem beszélhetünk rendszerszintű problémáról, a 2021/22-es szezonban például még a Serie A is 2.87-tel zárt.
A BAJNOKOK LIGÁJÁBAN PEDIG 3.26 VOLT A GÓLÁTLAG A 24/25-ÖS IDÉNYBEN.
Ha vannak is problémák a modern futballban – és vannak, kár lenne tagadni – a gólszerzés nem tartozik közéjük. Sőt: manapság azok az edzők számítanak sikeresnek, akik kockázatvállalással próbálják csökkenteni a kockázatot, vagyis magasabbra tolt védelmi vonallal, le- és visszatámadással igyekeznek megfojtani az ellenfél játékát, megszerezve a kontrollt a pálya kulcsfontosságú részein.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/07/11/image-8ba1dc80-c0ee-4c3c-8bd0-64fb5c5ecdd7.jpeg)
Arsene Wenger has come out in defence of the Club World Cup
Fotó: Getty Images
Ezt a kockázatot azért merik felvállalni – és az ő szemükben azért nem kockázatként, hanem lehetőségként jelenik meg –, mert a leshatár segítségével hatékonyan szűkíthetik a játékteret, ha az áll az érdekükben. A jelenlegi szabály az egyensúlyra törekszik: nem túl könnyű tudatosan lesre állítani valakit, de akik tökéletesre hangolják a védelmüket, nagyon hatékonyan tudják használni.
Még a kommentek között is megjelentek kárörvendő posztok, hogy az ötlet meggyilkolja Hansi Flick rendszerét és a Barcelona játékát. Ami alapvetően igaz: amennyiben egy-másfél méterrel megnyújtjuk a leshatárt, és előnybe hozzuk a támadókat, a Flick-féle hiperagresszív védekezés túlságosan kockázatossá válna, és egészen egyszerűen nem érné meg hosszabb távon alkalmazni.
Pontosan ezért nem is csinálnák a csapatok: az edzők – akiknek a jövőjük szoros összefüggésben áll a csapataik eredményességével – alkalmazkodnának a szabályrendszerhez. Amennyiben jelentősen megkönnyítenék a gólszerzést, a védelmi vonalak ismét közelebb kerülnének a kapuhoz, és a taktikai trendek is megfordulnának: alighanem egy pragmatikusabb irány válna meghatározóvá.
Egyáltalán nem magától értetődő tehát, hogy a lesszabály ilyen mértékű megváltoztatásával a támadóbb, látványosabb futballnak kedveznének. A megvalósításával kapcsolatos tesztek ugyan zajlanak, a valós hatásukat azonban csak egy olyan téttel bíró meccs mutatná meg, mint amit a Bajnokok Ligájában vagy a Premier League-ben játszanak a csapatok.
HA PEDIG NEM BIZTOS, HOGY MEGÉRI, FELMERÜL A KÉRDÉS: MI ÉRTELME BELENYÚLNI VALAMIBE, AMI TÖRTÉNETESEN JÓL MŰKÖDIK, ÉS ELLÁTJA A FELADATÁT?
Annál is inkább, mivel számos égetőbb problémája van a labdarúgásnak akkor is, ha csak a szabályok felől közelítjük meg. Hogy lehet például, hogy a második sárga lapok utáni kiállítások jogosságát még most sem vizsgálhatja a VAR? Vagy miért van az, hogy a kezezésre vonatkozó szabály átláthatatlanabb, mint valaha? Miért hoznak hétről hétre egymásnak teljesen ellentmondó ítéleteket a VAR-szobákban?
Biztosan vannak olyan szurkolók, akik azt tartják a VAR legbosszantóbb következményének, hogy ennyire láthatóvá váltak a minimális leshelyzetek. De talán még többen akadnak, akiket a színészkedés jobban idegesít; arra például egészen nyugodtan ki lehetne terjeszteni a VAR-t, hogy az a játékos, aki az arcához kapva földre rogy, miután hozzáértek a vállához, a következő meccsre eltiltást kapjon.
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
- Martinelli lökése: Annyit húzzák az időt a focisták, hogy nem veszik észre, ha tényleg komoly a baj?
- Lehet-e még esélye topligába szerződni Varga Barnabásnak?
Az ugyanis lényegesen frusztrálóbb, hogy a sikeres színészkedéssel megszerezhető jutalom (második sárga az ellenfélnek) sokkal nagyobb, mint a sikertelen színészkedés miatt járó esetleges büntetés. Olyat legalábbis sokkal ritkábban látunk, hogy egy játékos sárgával a zsebében színészkedik, ami miatt a bíró második sárgával kiállítja, mint olyan helyzetet, amikor valaki jogtalanul kap sárgát egy földön fetrengő ellenfél miatt.
A lesszabály átértelmezése kapcsán egyébként megjelent egy másik elképzelés is, miszerint a játékosok törzséhez igazítanák a vonalat – állítólag ugyanis a szoftvernek könnyebb dolga lenne, és még pontosabban dolgozna. Ez a megoldás talán nem is forgatná fel alapjaiban a játék taktikai irányát, ugyanakkor felveti azt a kérdést, megítélhetőek lennének szabad szemmel ezek a helyzetek.
Mert ha nem, akkor tényleg jobb, ha nem nyúlnak hozzá a lesszabályhoz.
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés