Tökéletes deja vu: Ugyanúgy vertük meg Izlandot, mint három éve

Bő húsz éve a fél világ megtanulta, hogy a deja vu nem más, mint egy hiba a Mátrixban. De mit mondjon az ember arra, ha egy nap híján három év különbséggel két teljesen hasonló mérkőzést játszik egymással két csapat, két olyan csarnokban, amelyek 90 kilométerre vannak egymástól? Szerencsére akkor is és most is óriási utolsó negyedórát játszott a magyar csapat, és fontos győzelmeket aratott.

Három éve úgy ment ki az Európa-bajnokságra a magyar válogatott, hogy a játékosok jó része úgy tervezte az életét, hogy a csoportkör után lesz néhány napja pihenni, mielőtt újra edzésbe állna a klubjában. Ebből lett az, hogy egy utolsó pillanatos Mikler-védéssel sikerült egy góllal legyőzni Oroszországot, döntetlent játszani Dániával, majd a csoportkör utolsó mérkőzésén háromgólos szünetbeli hátrányból felállva, a válogatott utóbbi 8-10 évének talán legjobb negyedórájával hat góllal legyőzni Izlandot.

Az a csoportkör egy új éra kezdete volt, akkor érkezett a válogatotthoz segédedzőként Chema Rodríguez. Most az immáron szövetségi kapitányként dolgozó spanyol első tornáján a csapatépítés újabb lépése szempontjából volt létfontosságú az Izland elleni mérkőzés, hiszen a lebonyolítási rendszernek köszönhetően valószínűleg nyernünk kellett ahhoz, hogy a legjobb nyolc közé jussunk, és ezzel kiharcoljuk az olimpiai selejtezőtornás szereplést a 2024-es játékokra.

A mérkőzést négy nagyon különböző periódusra lehet bontani. Az első bő tíz percben fej-fej mellett haladtak a csapatok, majd jött egy 9 perces magyar gólcsend, amikor Izland öt góllal meglépett. Ezután nagyjából 25 percig a 3-6 gólos zónában mozgott az eredmény, mondhatjuk, hogy megint kiegyenlített csata zajlott, aztán jött az utolsó bő negyedóra, amikor hatgólos hátrányból megfordítottuk a mérkőzést.

Az első rossz periódus elsősorban annak volt köszönhető, hogy elkezdett hibázgatni a csapat támadásban, Lékai hetest hagyott ki, labdát adott el, Ancsin átlövését blokkolták, majd neki is volt egy eladott labdája, az egyébként fantasztikusan kezdő Szitán két támadás ment el, aztán amikor belecserélt a játékba Chema Rodríguez, akkor a pályára érkező játékosok még nem tudták felvenni a mérkőzés ritmusát.

Ehhez hozzátartozott, hogy az izlandi kapuban a veterán Björgvin Gústavsson ebben a periódusban fantasztikus volt, rövid idő alatt hozott össze öt védést (végül nyolccal zárt), miközben a magyar kapuban az egész első félidőben három védést hozott össze Mikler és Székely. Az se tett jót, hogy viszonylag sokat játszottunk emberhátrányban, Sipos úgy hozott össze két kiállítást, hogy igazán egyik sem volt jogos, de Ligetvárinak, Ilicnek is volt kiállítása. Szóval sok apróság miatt lett 17-12 a félidei eredmény az izlandiaknak.

A második félidő első felében nagyon csalódottan nézhettük a mérkőzést, mert az izlandiak folyamatosan tartották az öt gól körüli vezetésüket úgy, hogy igazán senki nem játszott kiemelkedően. Elísson 9, Magnússon pedig 7 gólig jutott ugyan, de különlegeset keveset csináltak - a Magdeburg jobbátlövőjének volt két olyan cselezése, amilyet azért kevesen tudnak ezen a világon, de sokszor tűnt el ő is a mezőnyben.

Ugyanez volt a helyzet az izlandi belső hármas másik két tagjával, sem Pálmarsson, sem Gisli Kristjánsson nem játszott jól, előbbire kifejezetten azt mondanám, hogy gyengén játszott, számos eladott labdája volt, az pedig mutatja a magyar csapat utolsó negyedórájának erejét, hogy Elísson utolsó három lövését védte Mikler, Pálmarsson az utolsó két lövését elrontotta, Magnússon pedig szintén az utolsó három lövéséből gól nélkül maradt. A hajrára visszaálló Mikler 5 védést tett hozzá az első félidei kettőjéhez, ebben a periódusban 50 százalékos teljesítményt nyújtott.

Ehhez természetesen kellett az, ami már az első, portugálok elleni találkozón is jellemezte az izlandiak rotációját: hogy gyakorlatilag nem volt. Magnússon pihent egy percet az első félidőben, de most is majdnem végigjátszotta a mérkőzést, mint két napja, Kristjánsson minden támadásnál bent volt, Pálmarsson pedig nagyjából 10 percet tölthetett a padon a második félidő közepén. A két szélsőjét nem cserélte Gudmundur Gudmundsson, és Vidarsson is végigjátszhatta volna a meccset, ha nincs két kiállítása. Márpedig az izlandiak második sorában is vannak remek játékosok, úgyhogy ez nehezen érthető.

Mindeközben pedig támadásban is vissza tudtunk térni az alapjátékunkhoz, az utolsó 10 percre beszálló Bodó Richárd az első félidei 0/3-as lőlap után 3/3-mal szállt be, Ancsin a második félidő nagy része során jól játszott, a helyére a végére beálló Ilic Zoran 20 évesen nyújtott nagyon bátor teljesítményt. Bókának labdaszerzése volt a hajrában, amit végig is vitt gólig, Rosta pedig amellett, hogy mindkét hetesét belőtte, a másodikat abszolút a legfontosabb időszakban, visszapöcizett a kapuba egy labdát, ami a meccs fordulópontjának bizonyult.

Három éve az utolsó 15 percben lőttek egy gólt az izlandiak, így sikerült hattal nyerni döntetlenről, most az utolsó 10 percben lőttek egyet, így lehetett mínusz négyről megint egy hatgólos fordítást véghez vinni. Még az is belefért, hogy egy időkérés után Chema kicsit túlgondolta a trükközést, és egy korábban általam nem látott, hárombeállós, 7-6 elleni játékkal küldte fel a csapatot a pályára kétgólos hátrányban, amiből Hanusznak lett egy nagyon kiszorított lövése, amit Hallgrimsson védett.

Két napja azt írtuk, a koreaiak legyőzése az első lépés a párizsi olimpia felé vezető úton, és hogy a második az óriási ugrás lenne. Az eddigi két játéknap alapján úgy tűnik, hogy Portugália gyengébb, mint Izland, és ha a portugálokat is sikerülne kipipálni, két jóval gyengébb csapat legyőzésével összejöhetne újra a legjobb nyolc közé jutás, ami jó eséllyel már olimpiai selejtezős szereplést érne.

De ne szaladjunk előre, élvezzük ki ezt a tényleg csodálatos győzelmet, aztán hétfő este bizakodjunk a legjobbakban!