19-re húzott lapokat Chema Rodríguez, és ászok kerültek a kezébe

Miután sorozatban kétszier is súlyos vereségekbe szaladt bele a férfi kézilabda-világbajnokságon a magyar válogatott, olyan helyzetből várhatta a középdöntő második mérkőzését, hogy egy Brazília elleni pontvesztés esetén elvesztette volna esélyét a negyeddöntőbe, és jó eséllyel a legjobb 12 közé jutásra is.

Ráadásul Mikler Roland játéka kérdésessé vált: mint a mérkőzés után a közmédiának elárulta, a hüvelykujja környéki szalag szakadt el a svédek elleni mérkőzés végén.

A nyomásra úgy reagált Chema Rodríguez szövetségi kapitány, hogy egy régen használt taktikai megoldáshoz nyúlt vissza, ami ugyan óriási kockázatokat hordozott magában, de végülis győzelemre vezette a csapatot. Igaz, ehhez kellett az a két játékos, aki már a londoni olimpián is ott volt a keretben.

A spanyol edzői iskola egyik legjellemzőbb alap stratégiája az, hogy legalább azokon a posztokon, ahol nagyjából hasonló erejű játékosok állnak az edző rendelkezésre, ezek a játékosok szinte elfelezik a játékidőt, hogy a félidők végén is viszonylag friss emberek legyenek a pályán. Érdemes megnézni a Kielce (Dujshebaev) vagy a Barcelona (Ortega, korábban Pascual) mérkőzéseit a BL-ben: általában a félidők fele környékén sort cserélnek az edzők.

Ezt persze egy olyan válogatottnál, mint amilyen a miénk, ahol messze nincs minden posztra két klasszis játékos, nehezebb szívvel lehet megtenni, de úgy tűnt, hogy Chema tartja magát ehhez a stratégiához, a korábbi mérkőzéseken szinte mindig jött 15-20 perc után Bodó, Ilic, Hanusz és Rosta, pedig ezek után a cserék után sokszor torpant meg a támadójátékunk.

Ehhez képest ezúttal szinte végigjátszotta a mérkőzést a kezdő hetesünk, a két szélen nem is nevezett a 16-os keretbe cseréket a kapitány, a belső posztokon pedig Szita csak akkor jött Bodó helyett, amikor utóbbi cserét kért, Hanusz csak Lékai kiállítása alatt volt a pályán, Ilic mindkét félidőben csak néhány támadásnyi időt kapott, és még az a Rosta is jóval kevesebbet játszott, aki a magyar válogatott legeredményesebb játékosa volt az első négy mérkőzésen.

Ennek a játéknak persze megvan az az óriási kockázata, hogy a félidők hajrájára elfáradnak a pályán lévő játékosok, a cseréik pedig egy kiélezett szituációban hideg kézzel lépnek pályára - ezt láttuk a mérkőzés hajrájában néhány támadásra érkező Szitától, aki két lövésből sem tudott betalálni, miközben Bodó, aki helyett pályára lépett, előtte sorozatban három lövést rontott.

Az első félidő első felében nagyszerűen játszott a magyar válogatott, Mikler 50%-os teljesítmény körül volt sokáig, és hat góllal is vezettünk, ám amikor a brazilok kapitánya elkezdett belecserélgetni, a friss emberek közelebb hozták ellenfelünket, majd a szünet előtt nem sokkal egyenlíteniük is sikerült. Ahogy a csapat védekezése fáradt, úgy Mikler teljesítménye is romlott, a szünetre 40% alá esett, de még mindig elég erős volt.

Ráadásul a stratégia kivitelezését nagyban nehezítették a bután és/vagy játékvezetői hibákból érkező kiállítások is (az első félidőben 4, a másodikban 2 kétperces büntetést kaptunk), ami miatt az emberhátrányban védekező játékosaink fokozott terhelésnek voltak kitéve.

A fáradtság jele volt az is, hogy a brazil kapuba nagyjából 15 perc után beszálló Terçariol 50%-os mérleget hozott az első félidő második felében, pedig amikor a második játékrész elején, a szünetben kipihent magyar játékosok lövéseivel kellett szembenéznie, akkor csak 17%-ot hozott. A kezdőkapus, Rosa pedig a hajrára beállva védett sokkal jobban, mint az első félidőben.

Sok jó teljesítményt láttunk a magyar csapatban, ezekre mindjárt kitérünk, de a legfontosabb pillanatokban azok vették a hátukra a csapatot, akik a legrégebben tagjai annak: Mikler Roland és Lékai Máté.

A brazilok 25-21-es hátrányból kezdtek el közelebb lépkedni, és 2,5 perccel a vége előtt egy eladott labdát követően Nantes lőhetett ziccert egy indítás után. Mikler egy rá jellemző mozdulattal kirúgta a brazil átlövő lövését, az ellentámadásnál pedig Lékai nagyon jó ütemérzékkel használta ki a visszaérő Nantes miatti átrendeződést, egy tempóváltásból bebújt a védők közé, és belőtte a helyzetet.

Ezután Lékai még két gólt lőtt, az egyiket Bánhidi parádés elzárása után, a másikat hétméteresből, pedig ő volt az, akinek az eladott labdája után Nantes ziccert lőhetett.

Azzal, hogy szinte végig ugyanazok a játékosok voltak a pályán, természetes, hogy ezek a játékosok nem nyújtottak állandó jó teljesítményt. A kivétel alighanem Bóka, akinek összesen két hibájára emlékszünk, és 6 lövésből 5 gólt szerzett. Bodó 5, Lékai 7, Ancsin 6 gólig jutott, amiből az is érződik, hogy a brazilok inkább a beállóinkat akarták kivenni a játékból, és hagyták az átlövőinket érvényesülni. Előbbi sikerült (3 gól Bánhiditől és Rostától összesen), a következmények miatt viszont vereséggel zártak.

Ma estére nem marad más hátra, mint kiszurkolni Svédország győzelmét Izland ellen, hogy vasárnap legyen még miért izgulni a középdöntő utolsó körében.