Szucsánszki újabb klasszis teljesítménnyel jelentkezett be a tokiói jegyért

A mérkőzés tétje nem volt kicsi. Ugyan a Magyar Kupa második helyével a DVSC biztosította azt, hogy jövőre ott lesz az európai kupaküzdelmekben, a bajnokságban elég közel vannak egymáshoz a csapatok a középmezőny elejében, és a Loki számára még a dobogó sem volt elérhetetlen egy esetleges győzelemmel. Az igazán nagy tét persze a Fradi játékosainak vállát nyomhatta, hiszen a Debrecen volt a legnehezebb ellenfele a bajnoki címre törő csapatnak az utolsó három fordulóban, így a fél kézzel már fogott bajnoki trófeára 3-4 ujjal a másik kezével is ráfoghatott a Ferencváros egy debreceni sikerrel.

A találkozó eleje egyértelműen a Fradié volt, hamar 5 góllal is elhúztak a vendégek, ám a Loki az első félidő második felében szép lassan dolgozta le hátrányát, és végül csak két góllal állt rosszabbul a szünetben. A második félidő elején egyik csapatnak sem ment igazán a támadójáték, bár a hazai játékosok leginkább rossz lövésválasztásaikkal (sokszor már passzív játéknál) szenvedtek, míg az FTC lövői Giegerich kapussal nem bírtak. A hajrára fordulva volt döntetlen is az állás, és a Debrecen többször is támadott a vezetésért, ám az ekkor kezdődő Szucsánszki-show a Fradi felé billentette a mérleget, és az utolsó percekben már nem adta ki a kezéből a vezetést a vendég csapat, 29-27 lett a végeredmény.

És hogy visszatérjünk a bevezetőben felvetett gondolatra: amit Szucsánszki Zita csinált a második félidőben 8 perc alatt, az világklasszis teljesítmény volt. Miután a Debrecen támadott a vezetésért is, Szucsánszki sorozatban négy gólt szerzett három perc alatt, amivel újra két góllal ellépett a Ferencváros. Gyakorlatilag egy kaptafára születtek a Fradi veteránjának góljai, vagy egy előkészítés, vagy egy egy-egyezés után befelé érkezett balátlövőből és lendületből felugorva szerezte a gólokat. Az utolsó 10 percben aztán lőtt még egy gólt (a tizediket), és bár a 11. lövését már elhibázta (10/10-zel kezdte a meccset), de két perccel a vége előtt még megverte a vele szemben zavarót védekező Petrust, kiharcolt egy büntetőt és egy kiállítást, Malestein pedig az értékesített hetessel végleg lezárta a mérkőzést.

Az ellenpélda Kovács Anna, aki évek óta a magyar bajnokság egyik leggólerősebb játékosa, ráadásul mivel a balkezes átlövő posztja általában problémákat jelentett a mindenkori magyar szövetségi kapitányoknak, rendre meg is kapta a lehetőséget a bizonyításra a világversenyeken is. Kim Rasmussen kapitányi időszakában minden tornán ott volt, és bár minden évben voltak kiemelkedő mérkőzései, inkább vegyes érzésekkel gondolhatunk vissza a válogatottban nyújtott teljesítményére. A 2020-as Eb-re a Danyi-Elek páros már nem vitte ki Kovácsot, igaz, ebben egy sérülés is szerepet játszott, de december végén a Debrecenben már visszatért a pályára. Hiába szórta a gólokat – szokás szerint – 2021 első hónapjaiban, az olimpiai kvalifikációs tornára sem hívta be őt Elek Gábor.

És hogy miért nem? Alighanem azért, mert hiába ő a magyar liga egyik legtöbb gólját szerző játékosa, mégse lehet jó szívvel vezérnek, nyerő típusnak nevezni. Nézzük csak meg a Ferencváros elleni rangadón nyújtott teljesítményét. Az első negyed órában 4 gólt szerzett, az első 6-8 percben szinte csak ő lőtt kapura a Debrecenből. Aztán több, mint 20 percre majdnem teljesen eltűnt, összesen 3 lövése volt 24 perc alatt, ezekből pedig csak egy gól született. A Debrecen egyenlítésében fontos szerepe volt 7 perc alatt szerzett 3 góljával, aztán megint eltűnt 10 percre, eladott egy labdát, és amikor újra betalált, már 4 góllal vezetett a Fradi, alig több, mint 4 perccel a mérkőzés vége előtt. Ha ránézünk a statisztikájára, 16 lövést és 10 gólt látunk, ami egészen kiváló teljesítmény egy átlövőtől, de ezek mögött a remek számok mögött hihetetlen hullámzás tapasztalható, ami edzői szemmel nézve megbízhatatlanná tesz egy játékost.

Ezekben a helyzetekben nem igazán lehet ugyanis tudni, hogy ha egy fontos szituációban beküld valakit az edzője a pályára, akkor az a játékos kihúzza a csapatot a slamasztikából, vagy beleszürkül a mezőnybe, és tovább mélyíti a csapat hullámvölgyét. Kovács helyzete ráadásul azért sem túl fényes a válogatott szempontjából, mert a játéka sokszor egydimenziós, védekezésben nem igazán lehet rá számítani – ez persze igaz arra a Klujber Katrinra is, aki jó eséllyel ott lesz Tokióban, miközben a Debrecen elleni meccsen egyetlen gólra volt csak jó 25 percnyi játék alatt.

Bevallottan azzal a gondolattal ültünk le megnézni a bajnokság hétvégi rangadóját, hogy figyeljük a válogatott játékosokat, különösen azokat, akiknek egyáltalán nem biztos a helyzete a keretben. Ebből a szempontból Háfra Noémi, múlt heti írásunk főszereplője nem teljesített rosszul, fontos gólokat szerzett a Fradiban, de igazán áttörőnek nem volt mondható a játéka. A többiek viszont nagyon csendesek voltak, és itt mindenképpen szóba kell hozni a debreceni Tóvizi Petrát is, aki támadásban már nem is játszott túl sokat, védekezésben pedig egyáltalán nem volt stabil. Az a jelenet, amikor Bölk úgy verte meg őt egy-egy ellen, hogy Tóvizi kis túlzással hozzá sem tudott érni a némethez, különösen kellemetlenül festett.

Abból a szempontból viszont mindenképpen jó volt látni a mérkőzést, hogy Szucsánszki Zita milyen erényeket csilogtatott vezérként, és alighanem erre a teljesítményre bármelyik magyar kézilabdarajongó azt mondhatja: ezt jó lenne látni a válogatottban, az olimpián is.