Összeálltunk, mint hét kicsi legó, de kikaptunk a vb-bronzérmestől

Egy évvel ezelőtt, a világbajnokság középdöntőjében egy olyan mérkőzésen, ahol a tét lényegében a negyeddöntőbe jutás volt, Dániától (a torna későbbi bronzérmesétől) 30-19-re kaptunk ki, elsősorban a második félidőben gázoltak át rajtunk a dánok. Most, egy évvel később a dánok ugyanúgy a négy közé jutásért játszanak, a magyar válogatott viszont úgy kezdte a középdöntőt, hogy eredménykényszer nélkül játszhatott, mivel két nagyon komoly bravúrra lett volna szüksége az esetleges továbbjutáshoz.

Ennek ellenére az első félidőben szépen fej-fej mellett haladtak a csapatok, az utolsó néhány percben tudtak a dánok kétgólos előnyt szerezni, pedig a kapujukban nagyjából kétszer annyi védést hozott (az amúgy győri) Sandra Toft, mint az egyébként nem rosszul védő Szikora Melinda. A második félidő viszont nagyon változatos volt, ugyan az elején a dánok nagyon könnyen lőtték a gólokat, főleg beállóból, ám nem törték meg a lendületünket, és amikor ők belehibáztak a támadásaikba, sikerült megragadni a lehetőséget, és átvenni a vezetést. Egészen a hajráig volt 1-2 gólos előnyünk, ám a végére látványosan nagyon elfáradt a csapat, a dánoknál jött két komoly kapusbravúr, így végül 29-27-es vereséggel zártuk a mérkőzést.

Nagyon sok olyan dolgot láthattunk ezen a mérkőzésen a magyar válogatott játékosaitól, amit eddig nem nagyon. Például két klasszis teljesítményt: Márton Gréta a sérüléséig gyakorlatilag hibátlanul játszott, 6/6-os lövési hatékonysággal zárt a világ egyik legjobb kapusa ellen (a másik szélen Győri-Lukács is jól játszott). Klujber Katrin pedig ismét - sokadszor - vállára vette a csapatot, szinte minden olyan támadásunk végén ő vállalkozott, ahol nem tudtuk feltörni a dánok védekezését, és így is 50% fölötti lövőteljesítményt produkált, 8 góljával pedig a meccs legjobbjának választották.

Mentálisan nagyon sokat lépett előre a csapat, aminek talán a leginkább látható jele az volt, hogy hiába védett közel 50%-kal az első félidőben Toft, a játékosaink próbálkoztak tovább, nem kezdtek el igazán görcsölni (talán Kuczora kivételével, de erről később). Szép figurákat játszottunk, helyenként olyan gólokat sikerült lőni, amik biztosan bekerülnek majd az Eb legszebbjei közé.

Sokáig kérdés volt, hogy kik lesznek azok a pályán, akik vezérszerepet fognak vállalni, és nagyon tetszett ebből a szempontból Füzi-Tóvizi Petra játéka. Kegyetlenül sokat harcolt védekezésben, a második félidőben, amikor sikerült kézbe venni a meccs irányítását, szinte egymás után lőtte a gólokat, és emellett olyan tűzzel játszott, és úgy próbálta a többieket is hajtani, ami egy igazi kapitányi tulajdonság - ne lepődjünk meg, ha előbb-utóbb a virtuális karszalag is az övé lesz. Persze ha az ember sok érzelmet beletesz, és mégsem sikerül nyerni, a végén a csalódottság is nagyobb lesz, de remélem, hogy ebből Petra nem azt a következtetést fogja levonni, hogy akkor kevesebb érzelemmel kell játszani, mert nagy kár lenne érte.

És ha már kapitány: lehet, hogy hosszú távon ennek meglesznek a hátulütői, de örülök neki, hogy egy ilyen meccsen, ahol benne volt a győzelem a levegőben, nem, vagy csak percekre kerültek a pályára azok a játékosok, akik az eddigi mérkőzéseken kaptak lehetőséget, ám nem tudtak vele élni. Vannak helyzetek, amikor nyugodtan lehet rotálni, próbálkozni, de amikor egy olyan győzelem a tét, ami új alapra helyezheti a csapat jövőjét, akkor nem fér bele az, hogy néhány támadás erejéig beküldünk olyanokat, akik nem tudnak hozzátenni a játékhoz.

Egy ilyen, apróságokon múló mérkőzés végén nyilván nagyon sok dolgot fel lehet emlegetni, ezek közül jöjjön néhány, van taktikai, van fizikai és van egyéni is közöttük. Kezdjük az utóbbival: nagyon látványos volt, hogy Kuczora Csenge kedvét mennyire elvette a játéktól Sandra Toft. Az első félidőben a dán kapus szépen védte Kuczora átlövéseit, és a másodikban emiatt, amikor pályán volt, nem is nagyon próbálkozott. Márpedig egyedül ő az a játékos a mostani magyar keretben, aki távolról, klasszikus átlövésekkel is gólveszélyes, és ha nincs ilyen játékosunk, az ellenfeleknek sokkal könnyebb dolga van.

A második félidőben, főleg a hajrában iszonyatosan hiányzott egy átlövő a csapatból, hiszen minden egyes gólhelyzetért sokszor annyit kellett küzdeni, mint ha legalább egy párszor felugrott volna valaki kilenc méterről, és lőtt volna egy gólt. A végén Vinter Burgaardnak volt egy ilyen gólja, amivel lényegében el is döntötte a meccset, míg a magyar csapat maximum indításból vagy szerencsével lőtt könnyű gólt.

Ez a folyamatos őrlődés pedig nagyon lefárasztotta a csapatot. Ez persze abból is adódik, amit néhány bekezdéssel feljebb pozitívumként írtam, miszerint a kapitány jóval kevésbé rotálta a csapatát, mint a korábbi mérkőzéseken. A fizikai fáradtság látszott a kevésbé lendületes támadásokban, a rossz döntésekben, kihagyott ziccerekben is, és úgy összességében a csapat sebessége a végére elfogyott, amire ráment a győzelem.

És volt két olyan játékelem, ami bizonyos periódusokban a dánok felé billentette a mérleg nyelvét. Az egyik a 7-6 elleni támadójátékunk az első félidő végén, amikor Klujber helyett jobbkezes jobbátlövővel próbálkoztunk. Lehet, hogy az volt az ötlet, hogy a jobbszélre próbáljuk meg kijátszani a támadásainkat, de az egyébként támadásban zseniális dolgokat művelő Friis nem segített be igazán a kettes védőjének, ezért rendszeresen Vámos került lövési helyzetbe, de teljesen kiszorítva. A portugál játékvezető páros, akik valamilyen érthetetlen okból élvezik az EHF támogatását, ezeket a helyzeteket általában elengedte - egyébként konzekvensen.

A másik egy visszatérő probléma: a második félidőben nagyon sokáig nem állt össze a beálló környéki védekezés, rendszeresen könnyedén találták meg a dán belső hármas tagjai a beállóikat, még az volt a szerencsénk, hogy azért ők a kevésbé labdaügyes dán játékosok közé tartoznak, és Szikora sokszor védett ellenük ziccereket.

Három nap "pihenő" következik a magyar válogatott számára, ami biztosan jól is fog jönni a játékosoknak. Amikor legközelebb pályára lép a magyar csapat hétfő este, már okosabbak leszünk azzal kapcsolatban, hogy mire lehet még esély: könnyen elképzelhető, hogy a legjobb nyolc közé jutás még elérhető lesz. Nagy jelentősége ennek nincs, hiszen ez nem jelent negyeddöntős szereplést, de ez volt a torna előtt a szövetségi célkitűzés, és adott esetben még az olimpiai kvalifikáció szempontjából is számíthatna egy Eb-7. vagy 8. hely.

De ennél sokkal fontosabb az, hogy a norvégok elleni első félidőben, és a dánok elleni mérkőzés egésze során a csapat lépéseket tett a megfelelő irányba, úgyhogy nem kívánhatunk mást a svédek és a szlovénok ellen sem, mint hogy lépegessünk tovább az úton, amin elindultunk.