Az Építőkért haragszom, nem ellenük

Egy kiesés után sosem könnyű a bukásról írni, veszprémiként a Veszprém búcsújáról pedig még nehezebb. Elöljáróban fontosnak tartom leszögezni, hogy a cikkben található gondolatok már régóta érlelődtek bennem. Nyilván a kiesés jó apropó lehet a negatívabb vélemények világ elé tárására, ugyanakkor az elmúlt egy-másfél év kisebb-nagyobb horderejű történései a Nantes elleni visszavágón álltak össze egy képpé – úgy is mondhatnánk, hogy a negyeddöntős párharc volt a jéghegy csúcsa. Azt nem állíthatom, hogy a Final Fourba jutás esetén is hasonló hangvételű cikk született volna, de azt talán igen, hogy a lenti kérdéseknek és felvetéseknek a kölni részvétel esetleges kiharcolása esetén is lenne létjogosultságuk – a tévedés jogát fenntartva természetesen.

A fő kérdés az, hogy milyen tényezők játszottak vagy játszanak szerepet abban, hogy 2021 júniusában nem lesz ott a csapat a Lanxess Arénában. Mark Twain mondta, hogy „a sikernek sok anyja van, a kudarc mindig árva” – ez a Veszprém esetében nem feltétlenül igaz.

Hosszú éveken keresztül a szisztematikus építkezés volt jellemző a klubra. 2012 nyarán érkezett Nagy László, Chema Rodriguez, Oneto és Cristian Ugalde, egy évvel később Momir Ilic és Carlos Ruesga, 2014 nyarán Christian Zeitz, Gasper Marguc, Andreas Nilsson és Mikler Roland, 2015-ben pedig Aron Palmarsson. Mind pályafutásuk csúcsán vagy ahhoz közel járó, klasszis játékosok voltak a leigazolásuk pillanatában, mert a vezetőség pontosan tudta és látta, hogy hol vannak a keretben a lyukas posztok, és milyen szintű játékosokra van szükség a végső győzelem megszerzéséhez a BL-ben. Az akkori keret a 2016-os győzelemre lett felépítve, azonban a Kielce egy valószínűtlen, nagyjából a „10000 alkalomból egyszer” megtörténő fordítással elvitte a robotkart a veszprémi csapat orra elől.

Az elveszített döntőt követő évben még sikerült megszerezni a bronzérmet Kölnben, utána azonban egyfajta kapkodás vette kezdetét az érkező játékosok terén: érkeztek ugyan a klub által elérni kívánt célokhoz alkalmas igazolások (Sterbik, Nenadic, Lauge, Strlek, Gajic, Corrales), de ugyanúgy érkeztek olyan játékosok, akikről kiderült, hogy nem, vagy tartósan nem tudnak pozitívan hozzájárulni a csapat teljesítményéhez (Accambray, Ancsin, Kopljar, Győri Matyi, René Toft Hansen, Mackovsek, Dzsamali) – hogy Palmarsson viharos távozásáról ne is beszéljünk, amivel a korszak egyik legjobb játékosa egyik napról a másikra lerakta a veszprémi mezt. Így érkezett el a 2020/2021-es esztendő, minden idők egyik legbővebb veszprémi keretével, amelyet érdemes posztonként végigvenni.

Három kapus (Corrales, Cupara, Székely), akik között nem igazán sikerült elosztani egészségesen a jákékidőt – legalábbis Székely Marci (és a magyar válogatott szempontjából), aki azóta már a Porto kapuját védi.

Két jobbszélső (Marguc, Siskarjov), utóbbi annak a Gajicnak a helyére érkezett, aki az azt megelőző évben a Veszprém egyik legjobbja, és a közönség kedvence volt, de ez a két tény 35 évesen már nem ért új szerződést, cserében Siskarjovot is ritkán látjuk a pályán – igaz, sérülések is hátráltatták.

A három jobbátlövő (Yahia, Maqueda, Tönnesen) helyzetét lehet talán a legjobban védeni, mert Tönnesen Achilles-sérülése, és az abból való felépülése miatt minimum kétséges volt, hogy milyen teljesítményre lesz képes, így kellett a helyére valaki – azzal senki sem számolt, hogy a fiatal egyiptomi ilyen meghatározó játékosa lesz a klubnak. Most mind a hárman egészségesek voltak, ugyanakkor a Szegedre távozó Tönnesen és Maqueda igazán nem tudott segíteni a csapaton a negyeddöntőben.

Irányító pozícióban kezdődnek a bajok. Nenadic és Lauge all-round játékosok, őket lehet balátlövőben is játszatni, de egyiküket irányítóban kell – általában Nenadic az. Mellette Lékai és Mahé van erre a posztra – már amikor Mahé nem a balszélen álldogál. Hárman vannak tehát, a kézilabda nyilván nem csak matematika, de 20 perc elviekben járna mindegyiküknek – egy létező és működő rotációban. Ehhez képest a visszavágón Petar ellopta a „show”-t és a játékperceket, de olyannyira, hogy a végén már alig bírt lépni, Lékai kevesebbet játszott, Mahé pedig középen egyáltalán nem.

Beállóban is igen vegyes a kép. Nilsson kettes védőként való szerepeltetése jobb napjain nem jelent emberhátrányt, rosszabbakon – besegítés nélkül – igen; ami egy picit aggasztó lehet nála, hogy mostanában sokkal többet hibázik támadásban, mint korábban. Blagotinsek Európa egyik legtehetségesebb beállójaként választotta a Veszprémet 2016-ban – nála inkább visszafejlődésről kell sajnos beszélni, főleg támadásban, de védekezésben is komoly gondokat okoznak neki a kisebb termetű irányítók, a Nantes ellen 26 perc alatt kapott három darab két perces kiállítására az ember pedig már fel sem kapja a fejét. A triót a brazil beálló, Moraes egészíti ki, aki ugyan nem közelíti meg a Vardarban korábban mutatott formáját, de ő az egyedüli a három beállós közül, aki támadásban is védekezésben is üzembiztosan szerepeltethető.

Az igazi túltengés azonban a balátlövő posztján van: itt szerepel a szintén ex-Vardaros Vuko Borozan, aki szintén a közelében sincs annak a teljesítménynek, akit Szkopjéban láthattunk: a játéka bántóan egysíkú, a lövőereje iszonyatos, de sem a helyezkedése, sem a passzai, sem a játékintelligenciája nem közelíti meg az elmúlt évek mércéjét felállító Momir Ilicét. A dán Markussen leigazolását igazából nem lehet hova tenni, főleg annak tükrében, hogy a magyar válogatottban egyre többször bizonyító Ligetvári Patrik kárára játszik – ha egyáltalán játszik. Mind Borozanra, mind Markussenre igaz, hogy klasszikus, régimódi átlövők, akiknek a lövőhelyzetet meg kell teremteni, mert ha nem, besülnek az ágyúik. A sor negyedik tagja Lauge, aki első számú átlövő lenne, ha a sérülései nem hátráltatnák jelentősen.

A balszélen Strlek továbbra is világklasszis, Manaszkov azonban nem igazán tudja megközelíteni az első évében mutatott teljesítményét.

Ez tehát a veszprémi keret, amelyet mondhatunk akár „COVID-biztosnak” is, mert a koronavírus okozta nehézségekkel többé-kevésbé meg tudott birkózni a csapat – nyilván voltak megbetegedések, de nem kellett jelentősebb mérkőzés(eke)t elhalasztani és vereséggel elkönyvelni.

Mivel mindenkinek érvényes szerződése van a 2021/2022-es idényre is, nagy valószínűséggel ebből kell valamit kifőzni. A kérdés az, hogy mit. Közhely azt mondani, hogy felgyorsult a kézilabda, mert ez már 10 évvel ezelőtt is így volt. Inkább a német, a dán és a norvég stílusra jellemző a gyors lefolyású támadásvezetés, míg a Veszprémben sikereket hozó spanyol vonalra inkább a megfontoltság jellemző. Nincs ezzel semmi gond, ugyanakkor a megfontoltság nem jelenthet lassúságot, figurák és védekezés nélküli játékot - és ezt mintha a Veszprém nem vette volna tudomásul az elmúlt 2 évben. Nem lehet már kettőt cserélni támadás és védekezés között – néha már egyet sem -, nem lehet teljesen ignorálni a széleket, nem lehet csak és kizárólag az irányítóra bízni mindent, és nem lehet egydimenziós, minimálisan mozgékony játékosokkal sikert elérni – ezt azért merem bátran állítani, mert a Final Fourba jutott csapatok egyike sem csinálja ezeket.

Túlzás lenne azt állítani tehát, hogy ez a keret Final Four szintű – inkább azt mondanám, hogy Final Fourra esélyes keret, ami távolról sem kiegyensúlyozott. Erre az egyik legjobb példa a Nantes elleni odavágó első negyedórájának, valamint a maradék 45 percének játéka közötti különbség, a legelkeserítőbb pedig a 2020 decemberi, Kiel elleni elődöntő, ahol 18-13-ra vezettek a németek a félidőben, az 50. percben már néggyel vezetett a Veszprém, hogy aztán az utolsó pillanatban neki kelljen döntetlenre menteni a mérkőzést. Ilyen fokú, mérkőzésen belüli óriási teljesítménykilengés sok mindenről tanúskodik, csak egy jól összerakott csapatról nem.

Azt majdnem minden korábbi, a Veszprémet edző szakember elmondta már, hogy az átlagember számára szinte elképzelhetetlen mértékű stressz a bakonyi kispadon ülni. A legkisebb csapatok ellen sem elég a „szimpla” győzelem, elvárás a lehengerlő támadójáték, a kőkemény védekezés, a 60 percen keresztül tartó folyamatos koncentráció. Aki leül a veszprémi kispadra, az tudja, hogy az a kispad bizony igencsak tud égetni rosszabb, de akár közepes napokon is.

Megtapasztalta ezt anno Carlos Ortega, tudta ezt Xavi Sabaté, Ljubomir Vranjes, és most már tudja David Davis is. Ha őszinték akarunk lenni, 2018 őszén, miután a svéd mester másfél éves ámokfutása véget ért, Veszprém nem volt egy túl vonzó állomáshely egyik edző számára sem: Palmarsson több mint érdekes távozása, korosodó sztárok, erőnlétileg teljes leépült keret, Vranjes által megpendített alkohol -és magatartásproblémák várták az edzőjelölteket. Davis vállalta a feladatot, és egy korábban szinte soha nem látott sorozatot építve egészen a Final Four döntőjéig repült vele a csapat, ezért pedig örökké hálás lesz neki minden Veszprém szurkoló. A Kielce elleni Nenadic-show az elődöntőben a mai napig élénken él az emberek emlékezetében – a probléma azonban az, hogy az azóta eltelt közel 2 évben nem látni a csapatszintű fejlődést, sőt…

Látva a többi negyeddöntőt, különösen a Kiel és a Párizs összecsapását, hajlamos az ember azt mondani: igen, ez a KÉZILABDA. Gyors, modern játék, taktikai variációk és figurák egész sora mind támadásban, mind védekezésben, és nemcsak a csapatok, hanem az edzők is meccselnek egymással: ha az egyik változtat, változtat azonnal a másik is. Ehhez képest mit lát a Veszprém szurkoló közel 2 éve? Védekezés és támadás között kettő, néha három játékost is cserél a csapat, lerohanás és szélre kijátszott figura szökőévente van, a támadás kimerül abban, hogy az irányító egy az egyben próbálkozik, majd a megnyert párharc végén előkészít valamelyik átlövőnek, vagy bejátssza a beállónak – és ennyi. Abban a pillanatban, ahogyan ezeket a taktikai fegyvereket elveszik a Veszprémtől – ahogyan most a Nantes, a csoportmérkőzéseken az Aalborg és a Barcelona, illetve a decemberi BL-elődöntőben a Kiel tette -, korábban soha nem látott tanácstalanság lesz úrrá a csapaton: marad az ide-oda passzolgatás, és egyéni akció – amíg mondjuk Nenadic vagy Lékai bírja.

Ami talán Veszprém szurkolóként a leginkább fájdalmas, és korábban szintén elképzelhetetlennek tűnt: a csapat játéka úgy igazán nagy katarzist nem okozott az embernek az elmúlt másfél évben. Míg mondjuk – ha az „újkori” történelmét nézzük a Veszprémnek – a 2012 és a 2019 közötti időszakból számos emlékezetes meccset fel tudunk sorolni – most hirtelen a flensburgi győzelem 2016-ban és 2019-ben, a Kiel elleni Final Four elődöntő, a Montpellier elleni hazai csoportgyőzelem jut nekem eszembe -, 2019 ősze óta úgy igazán nem tudnék olyan meccset mondani, amit mondjuk kétszer-háromszor is visszanéznék valamilyen formában. Nyilván a koronavírus miatt sok, nagy derbinek ígérkező mérkőzés el is maradt, de a csapat teljesítménye a lejátszott, nagy téttel bíró összecsapásokon is többnyire pont olyan volt, mint amit a Nantes elleni visszavágón láthattunk: 10-15 perces fellángolások, amikor megmutatkozott a valós ereje és küzdeni tudása az együttesnek, de amúgy semmi különös.

Ahogyan azt fentebb taglaltuk, a jelenlegi keretnek bőven vannak hiányosságai, ugyanakkor az, hogy a francia válogatott elsőszámú irányítója minimális játékidőt tölt az eredeti pozíciójában, hogy a veszprémi kézilabda és a magyar válogatott következő 5-10 évének meghatározó játékosa, a támadásban és védekezésben is egyaránt használható Ligetvári Patrik nem tud kulcsember lenni egy Blagotinsek és Markussen mellett, hogy a januári világbajnokságon Egyiptommal majdnem csodát tevő Omar Yahia játéka és önbizalma látványosan visszaesett az elmúlt hónapokban, hogy az elmúlt évtizedben már-már legendássá vált veszprémi védekezésen úgy mennek át az ellenfelek, mintha ott sem lenne, hogy a csapatjáték, mint olyan gyakorlatilag megszűnt létezni, hogy komolyabb és fontosabb mérkőzéseken taktikailag rendre alulmarad a veszprémi kispad (mostanában a kikért és ki nem kért időkérések is terhelik Davis számláját), az az edző felelősségét igencsak felveti.

Nagy kérdés, hogy kell-e, hogy felmerüljön egy esetleges edzőváltás gondolata a szezon végén, vagy azt mondja a vezetőség, hogy ezt a projektet már vigye végig Davis, benne azzal a kérdéssel, hogy ezzel a játékosanyaggal lehet-e modernebb játékot játszani, és Davisban benne van-e a további fejlődés lehetősége. Ha valamelyik kérdésre „nem” a válasz, akkor könnyen lehet, hogy jövőre is a negyeddöntő lesz a végállomás a Veszprémnek.

Nagy Lacit nem kell senkinek sem bemutatni. A Szeged nevelése, aki Barcelonában vált világklasszissá, hazatérését követően pedig a Veszprémet tartósan bebetonozta az európai kézilabda elitjébe – hajlamosak vagyunk elfelejteni, de a Veszprém 2014 óta csak kettő (!!!) Final Fourról hiányzott: 2018 és 2021 lesz a két időpont. Ehhez, amíg aktív játékos volt, óriási mértékben járult hozzá: ő a XXI. századi kézilabdázó prototípusa, óriási játékintelligenciával, passztudással, aki védekezésben és támadásban is világklasszis teljesítményre volt képes majd 20 éven keresztül. Ha lenne kézilabda Hírességek Csarnoka, egyértelműen ott lenne a helye, sőt megkockáztatom: minden idők top3 jobbátlövője – ha nem ő a történelem legjobbja.

2019-es visszavonulása óta Nagy a Veszprém sportigazgatója. Ez kifejezetten örömteli, és más nagy csapatoknál is természetes folyamat, hogy a korábbi klasszisok az évek során felhalmozott óriási tapasztalatukat a klub kötelékében hasznosítják – így van ez például Párizsban (Omeyer) és Kielben (Szilágyi Viktor) is.

Nagy László ugyanakkor a veszprémi sportigazgatói pozíció mellett a Magyar Kézilabda Szövetség alelnöke ÉS a magyar férfi kézilabda-válogatott edzője. Összeségében ez három, kiemelkedően fontos állás, amelyek közül egynek a betöltése is teljes embert kíván. Azt nem lehet mondani, hogy ezek közül kettő feladatkört nem lehet párhuzamosan betölteni – a legjobb példa erre a Mol-Pick Szeged spanyol mestere, Juan Carlos Pastor, aki a vezetőedzőség mellett szakmai igazgató is a Tisza partján – az, hogy ez milyen eredményekkel párosul, annak értékelését meghagyom a Szeged szurkolóknak.

Veszprém szurkolóként azt mondom, hogy amikor le lehet csapni egy Nahira, Remilire (a szélső biztosan Kielcébe költözik a nyáron, a jobbátlövő távozása még nem hivatalos), adott esetben egy Mikkel Hansenre, amikor Szita Zoltán Szegedre igazol, akkor szeretném azt hinni – bármennyire is illúzió, de -, hogy ott volt a csapatom a kalapban, képben voltunk a lejáró szerződésű játékosokkal, adott esetben ajánlatot is tettünk, és az, hogy nem igazolnak hozzánk, az már a játékos döntése volt. Ez volt a helyzet 2019 decemberében Sander Sagosen esetében – azóta eltelt másfél év, és igazán nagy világklasszissal nem hozták szóba a Veszprémet. Természetesen nem állítom azt, hogy nem voltunk ott a „végelszámolásnál” – csupán arra világítok rá, hogy egy feladatra könnyebb koncentrálni, mint háromra – bármennyire is az élete valakinek a kézilabda.

Ezt a keretet Nagy Laci és Davis együttesen rakták össze, így az esetlegesen szükségesnek ítélt döntések meghozatala is kettejük terhe és felelőssége. Ahhoz azonban, hogy ezek a döntések sikeresek legyenek, ahhoz – ahogyan egy, a kézilabdához nálam jobban értő, szakmában dolgozó ismerősöm fogalmazott - Lacinak idővel el kell majd döntenie, hogy mi szeretne lenni: sportdiplomata, szövetségi kapitány, vagy klubedző. Mindháromban szinte lehetetlenség hosszútávon 100%-san helytállni, de a kettő is igencsak húzós lenne. És még mielőtt azzal vádolna bárki, hogy amolyan „magyaros” hozzáállással a pozíciókat féltem Nagy Lacitól, ez egyáltalán nincs így: én csak azt szeretném, ha az ő tapasztalata és szakmai tudása a magyar kézilabda hasznára váljon, és ne aprózódjon el három, egész embert kívánó feladat teljesítése során, amennyiben nem muszáj.

Összességében azt gondolom, hogy a kiesést nem lehet csak egyik vagy másik „klubegység” nyakába varrni. A játékosok voltak a pályán, akiket az edző küldött fel a pályára, akiket az edző és a szakmai igazgató közösen választott ki. Az, hogy a következő évben a Veszprém sikerrel jár-e a BL-ben – legyen az Final Fourba jutás vagy a végső győzelem -, nagyrészt azon múlik, hogy az érintettek szembe tudnak-e majd nézni a meglévő problémákkal, és képesek lesznek-e változtatni az eddig ismert, ámde egyre inkább hatástalan szokásokon és sémákon.

Mert ha azt szeretnénk, hogy az Építők továbbra is azt jelentse, amit 1977 óta, akkor valamit változtatni kell.