Van Avermaet: „Tekerj minden Flandriát úgy, mintha az utolsó volna!”

Jöjjön kilenc intelem Gregtől, kilenc hibázási lehetőség, amit el kell kerülnie annak, aki meg akarja nyerni a Flandriát.

2008-ban, amikor második éve voltam profi, rögtön nyolcadik lettem a Flandrián. Még nem voltam 23, és Museeuw azt mondta, csak idő kérdése, hogy megnyerjem a versenyt. Hogy őszinte legyek, annak idején én is ezt gondoltam (nevet). Sőt, igazából még ma is. Mert akkor ez annyira logikusnak is tűnt. A pálya feküdt nekem, minden adottságom megvolt hozzá, ráadásul ismertem a terepet, az utakat, mint a tenyeremet.

Az ember ilyenkor fiatal, magába szívja, amit a szakértők és az újságírók mondanak. Aztán telik az idő, és egyszerre csak már nem volt annyira nyilvánvaló, hogy én ezt meg fogom nyerni. Ez olyasmi, mint Sagan és a Sanremo esete. Ott is úgy tűnt, hogy egymásnak vannak teremtve. Aztán múltak az évek, és szaporodtak az elszalasztott esélyek.

Szóval ne gondolj arra, hogy majd eljön a te időd. Tekerj minden egyes Flandriát úgy, mintha az utolsó volna. Tizennégyszer indultam összesen, és még mindig várom, hogy eljöjjön az én esélyem.

2007-ben járunk, az első profi évemben, még Lottós voltam. Hogy megnyerhettem volna-e a versenyt? Dehogyis. Nem is ez volt a szerepem. Mégis, ez volt az az év, ami a legnagyobb csalódást hozta el a számomra. Belekerültem egy bukásba, még messze a céltól, és hátrányba kerültem. De iszonyú frissnek éreztem magam, és ha a csapatkocsi segített volna felzárkózni, sokat tehettem volna a kapitányunkért.

De a csapatkocsi simán elment mellettem, és s sorsomra hagyott. Borzasztóan frusztrált voltam. Az volt az első Flandriám, meghaltam volna egy jó teljesítményért, de a csapat nem törődött velem. De akkor miért vittek el egyáltalán? Be sem fejeztem a versenyt. Pedig, aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire utálom ezt.

Nyugi, ne kapkodj. Ma már tudom, hogy a 2008-as nyolcadik helyem véletlen volt. Minden összeállt a végére, tudtam egy jót sprintelni, de nem álltam készen a győzelemre. Még rutintalan voltam. Ezt a versenyt meg kell ismerni, és a versenyzők túlnyomó részének ehhez időre van szüksége. Ott van Van Aert, aki 27 éves, és még nem nyerte meg.

Ezért nem gondolom például, hogy Pogacar megnyerheti. Bár a top 10-re mindenképpen esélyes. Nem ismeri még a pályát, nincs tapasztalata, ami sokat számít. A Flandria különleges, és erre Pogacar is rá fog jönni, ahogy anno én is rájöttem. Egyáltalán nem bánom, hogy az első hét évben csak segítő voltam, semmi gond nincs ezzel.

2014. Az év, amikor először éreztem, hogy tényleg megnyerhetem a Flandriát. Ekkor voltam a legközelebb a győzelemhez. Elöl voltunk Stijn Vendenbergh-gel, és ha a Quick-Step engedte volna őt menni, nem értek volna utol a többiek. De nem engedte, így végül Cancellara és Vanmarcke felért.

Végül kikaptam a sprintben Fabiantól. Hogy sajnálom-e? Nagyon is. De nem csak magam miatt. Stijn egyszer megkeresett, és mondta, hogy ő is sokáig agyalt ezen. Egy dobogó a Flandrián, ez lehetett volna karrierje csúcsa. Végül negyedik lett. De nem volt választása, csak teljesítette a csapat utasításait. Én meg azzal nyugtattam magam, hogy legközelebb tuti én nyerek.

Csak kétszer estem a Flandrián, de mindkétszer úgy, hogy akár nyerhettem volna is, és mindkétszer egy eléggé ostoba szituban. 2016-ban baromi jól éreztem magam, iszonyú friss voltam. Odajött egy csapattársam, mondta, hogy ő már kivan, mint az állat, én meg válaszoltam, hogy szuper napom van, győztesnek érzem a lábaim. Néhány kilométerrel később már az egész csapat a földön volt. Egy óra múlva már kórházban voltam kulcscsonttöréssel. Annyira csalódott voltam, hogy meg se néztem a verseny végét.

Ha lehet, az egy évvel későbbi bukás még ostobább volt. Gilbert elöl volt, Sagan, Naesen és én üldöztük őt. Sagan mögött mentem, aki mindig igyekezett a lehető legjobb útvonalat választani. Nem sokkal azután, hogy azon filóztam, hogy most is ezt teszi, már földre is kerültünk. Felfelé menet természetesen, hogy minden jó egyen. Nem akarom Gilbert érdemeit csökkenteni, de ha ez nincs, tutira utolértük volna.

Többször is kinyírt engem ez az emelkedő. Legalább öt alkalommal vesztettem el itt a győzelmet. Harmadszor már lehet menni, de másodszor mindenképp elég csak kapaszkodni. Ez egy kicsit hosszabb emelkedő. Én szeretek kiállni a nyeregből, pedig a Kwaremonton nyugton kell maradni. Legyen az a fejedben, hogy ez az emelkedő szóljon a túlélésről, aztán a Paterbergen majd lehet támadni.

Én sokszor megkaptam, hogy túl heves, túl lobbanékony vagyok, és ezért nem tudok nyerni. Ez 2012 és 2014 között valószínűleg így is volt. Előtte, 2011-ben, amikor 22. lettem, Hincapie azt mondta, hogy ha olyan lábai lettek volna, mint nekem, ő dobogón állt volna. A szavai arra ébresztettek rá, hogy túl sok erőt fejtek ki olyankor, amikor nem kellene. Hogy sokkal jobban kell adagolnom a wattokat. A dolog mögött egyébként az volt, hogy szerettem volna észnél lenni, megelőzni dolgokat, ha lehet. Aztán rájöttem, hogy nem feltétlenül nekem kell felérnem minden hegyre először.

Ez a Flandria. Itt mindig van valami. 2014-ben azt mondták, túl lelkes voltam, egy évvel később pedig azt, hogy nem voltam eléggé az. Terpstra és Kristoff elindult a Kruisbergen, én nyugton maradtam, remélve, hogy a Sky majd visszahozza őket. Nem így lett. Úgyhogy ott volt bennem az érzés, hogy ebben több is lehetett volna. Az, hogy mennyire van mehetnéked, nem mindig esik egybe azzal, hogy mennyire van jó lábad. Nehéz dolog ez.

Tavaly harmadik lettem, és utána az volt az első gondolatom, hogy volt már többször, amikor jobb erőben voltam, mégis rosszabb eredményt értem el. Ettől is szép a Flandria.

2014 után kb. öt évig én voltam az egyik legnagyobb esélyes. Ma már tudom, hogy ez nem mindig előny. Célpont vagy, mindenki a te kerekedet keresi. Ilyenkor tényleg extrát kell nyújtanod, hogy számottevő eredményt tudj elérni. És ha egy kicsit is elmarad az aznapi formád az elvárttól, akkor a versenyednek annyi. Az is felejtős, hogy ilyenkor elébe tudj menni dolgoknak, és váratlant tudj húzni. Ha mégis megpróbálsz valamit, értékes energiát pazarolsz el, és még inkább megnehezíted magadnak a versenyt.

Még mindig hiszek benne, hogy megnyerhetem. Tisztában vagyok vele, hogy a legjobb esélyeim már elmúltak, de egy szuper napon, amikor minden jól megy, rengeteg szerencsével, ki tudja?

Forrás: Het Nieuwsblad