25 évvel ezelőtt Bjarne Riis lett a Tour de France első – és azóta is egyetlen – dán győztese, ám utólag bevallotta, EPO-t használva szerzett sárga trikót. Annak apropóján, hogy 2022-ben Koppenhágában rendezik a Nagy Rajtot, visszatekintünk Riis pályafutására, és megvizsgáljuk sportolói örökségét.


Idestova negyed évszázad telt el a botrányokkal átszőtt ’90-es évek egyik legemlékezetesebb jelenete óta: az Hautacamra kapaszkodott fel a Tour mezőnye, amikor Bjarne Riis kiborított az élcsoportból, kissé visszacsúszott, végigmérte riválisait, majd kettőt taposott a pedálba és faképnél hagyott mindenkit. Brutális erődemonstráció.
Tour de France
Őrültség vagy logikus lépés, hogy Van Aert megpróbáljon rámenni a Tour összetettjére?
31/07/2022 07:25
Ez volt az a pillanat, ahol eldőlt a 1996-os Tour de France, 25 júliussal ezelőtt. Egyúttal az úgynevezett EPO-korszak kvintesszenciája, amikor is a kerékpársportot egy olyan versenyzőgeneráció dominálta, akik már e teljesítményfokozó csodaszer segítségével értek fel a csúcsra. Két évvel később, a Festina-botrány kapcsán az EPO hirtelen forró témává vált, és elhozta a kétkedés évtizedeit – a sportágnak szembe kellett néznie az egyre terebélyesedő doppingproblémával.

Virenque, Riis és Ullrich a párizsi dobogón

Fotó: AFP

2022. július 1-jén egy 13 kilométeres koppenhágai időfutammal rajtol majd a Tour, vélhetően fesztiválhangulatban, ahogy az a külföldi Grand Départ-okon szokás. Ezt követően még két sík szakasz vár mezőnyre Dániában, mely mára igazi kerékpáros nagyhatalommá nőtte ki magát, sikertörténetük pedig Riis pályafutásától datálódik.
Ha csak a 2021-es évet nézzük, a Vultán a lesipuskás Magnus Cort három szakaszt is elvitt, míg a Tour de France-on Jonas Vingegaard a teljes ismeretlenségből érkezve az összetett második helyén zárt. A flandriai világbajnokságon a dán válogatott az egyik legerősebb kerettel állt fel, melyben ott volt Corton kívül az Amstel-győztes Michael Valgren – aki végül bronzot szerzett Leuvenben –, a Flandria-győztes Kasper Asgreen, és akkor még meg sem említettük a 2019-es világbajnokot, Mads Pedersent.
Napjaink dán aranygenerációja Riis sikereiből táplálkozott, mondhatni, ő volt az első fecske. Nem mintha előtte, és vele egyidőben ne lettek volna eredményes kerékpárosaik. A ’60-as, ’70-es években például Ole Ritter volt az ügyeletes bajnokuk, aki három Giro-szakaszgyőzelemmel büszkélkedhet, és nem szabad megfeledkeznünk Riis kortársáról, a kiváló klasszikus-menő Rolf Sørensenről sem – ő volt "Il Biondo", azaz a Szőke, ahogy az olaszok nevezték –, aki amellett, hogy Liège-t és Flandriát is nyert, már 1991-ben felvehette a sárga trikót a Touron.
Mégis Bjarne Riis volt az, akinek sikerült az áttörés, és akiből valódi nemzeti hős lett. 1995-ben, miután három napig viselte a sárga trikót, az Év Dánjának választották – félreértés ne essék, nem csak a sportolók között. ’96-os Tour-győzelmét követően pedig egy nyitott tetejű Lincolnban vitték a koppenhágai reptérről a belvárosba, ahol ünneplő tömegek várták az újdonsült bajnokot. Az akkori dán miniszterelnök, Poul Nyrup Rasmussen sem fukarkodott a méltató szavakkal, „a dán sporttörténet legnagyobb egyéni sikereként” aposztrofálta Riis eredményét. 40 ezer diadalittas ember bulizott aznap este a Tivoli vidámparkban. Nem lepődünk meg, ha jövőre is ekkora lesz az érdeklődés, amikor az új kedvenc, Vingegaard lesz Pogačarék egyik legfőbb kihívója.
https://i.eurosport.com/2021/12/17/3273207.jpg
Ez mind szép és jó, ám sajnos a kerékpársport nem mindig volt az. 2007-ben Riis a nyilvánosság elé állt és elismerte, rendszeresen élt az EPO nyújtotta piszkos előnyökkel – ez is, mint mindegyik hasonló doppingvallomás ebben az időszakban, sokkoló volt ugyan, de meglepő a legkevésbé sem. Már hosszú évek óta lehetett sejteni, újra és újra nekiszegezték a kérdést, és ahogy sokan mások, eleinte Riis is váltig tagadott és ködösített. Azonban nála is eljött az a pont, amikor már nem bírt tovább hazugságban élni.
Persze, nem Riis volt az első Tour de France-győztes, akiről bebizonyosodott, tiltott szerekkel operált. Ez a nem túl megtisztelő cím ugyanis Floyd Landist illeti, aki még hamarabb megtört a hazugságok súlya alatt, és 2007-ben meg is fosztották előző évi győzelmétől. Ám a kerékpársport rekordkönyvei a beismerés ellenére sem vetették ki magukból Riis nevét, elvégre mind a mai napig őt tüntetik fel az 1996-os kiírás hivatalos győzteseként, míg másokat, akik lebuktak – a legplasztikusabb példa erre egy hétszeres bajnok texasi ráktúlélő, Lance Armstrong –, gyakorlatilag kiradírozták a sportág történetéből. Hogy ez miért alakult így, arról minden kerékpárrajongónak megvan a saját véleménye, de az efféle kettős mérce és ambivalencia nem újdonság annak, aki régóta követi az országúti versenyeket. Riis működése mindenesetre sokat magába foglal a profi kerékpárversenyzést övező ellentmondások közül.
Bjarne Riis útja a csúcsra korántsem tekinthető átlagosnak. Kétféleképpen nézhetjük. Az első a legegyszerűbb: Riis a klasszikus példája annak a versenyzőtípusnak, akik szamárból lettek versenylovak, méghozzá doppingszerek segítségével. Még egykori edzője, dr. Luigi Cecchini – egy kétes hírű olasz tréner – is hasonló szavakat használt, konkrétan, hogy az ő küldetése csupán az volt, hogy „versenylónak álcázzon egy szamarat”, persze a doki egy szóval sem említette a doppingot mint eszközt. Rendkívül intelligens versenyzőként jellemezte tanítványát, aki meglátta az összefüggéseket.

Armstrong és a már visszavonult Riis beszélget

Fotó: AFP

A másik módja Riis megítélésének az az, amit ő maga is próbált propagálni A fény és a sötétség szakaszai c. önéletrajzi könyvében, ami eredeti nyelven 2010-ben jelent meg. A könyv részletekbe menően ír Riis doppinggal való kapcsolatáról, de a központi állítása mégis az, hogy az EPO- és kortizoninjekciók alkalmazása is csak az egyik olyan részterülete volt a felkészülésének, ahol teljes odaadással dolgozott azon, hogy tovább javítsa sportteljesítményét. Ezzel feltehetően nem azt akarta sugallni, hogy a cél szentesíti az eszközt, inkább talán azt, hogy a tiltott szerek használatát nem úgy kell elképzelni, hogy valaki a szervezetébe fecskendez bizonyos anyagokat, majd varázsütésre gyorsabban megy fel a hegyre – kemény munka nélkül mindez mit sem ér.
Riis profivá válása sem egy hétköznapi történet. 1984-ben egy sikertelen olimpiai kvalifikáció után eltanácsolták a kerékpársporttól, de nem adta fel, 1985-ben egy ACC Contern nevű amatőr csapathoz szegődött és Luxemburgba költözött, ahol egy lepukkant, 200 éves házikóban húzta meg magát és paradicsomkonzerven élt. 16 versenyt nyert abban a szezonban, de amikor eredményein fellelkesülve úgy döntött, megméretné magát a profik között, tíz csapat mondott neki nemet. Ezután két évig tekert különböző, meglehetősen szerény költségvetésű belga csapatokban, mígnem a Lucasnál kötött ki, ahol készpénz helyett bútorokban fizették ki. 1988-ban aztán honfitársa, Kim Andersen – akit még az év folyamán örökre eltiltottak doppingolás miatt – segített neki kialkudni egy helyet a Toshiba csapatnál, majd 1989-ben jött a nagy lehetőség és Laurent Fignon sorához, a Super U-hoz (később Castorama) szerződött.
Még akkor is legfeljebb Fignon egyik hű fegyverhordozójaként tartották számon, bár az 1989-es Giro d’Italián összejött neki egy szakaszgyőzelem, miután csapatkapitánya taktikai okokból előre küldte a nap eleji szökésbe.
„Esze ágában sem volt felelősséget vállalni, mert nem volt önbizalma” – mondta róla Fignon. Három szezon után Riis otthagyta Fignonékat és átigazolt az olasz Ariosteához, ám hiába végzett hatodikként az 1991-es stuttgarti világbajnokságon, még mindig viszonylag ismeretlen maradt a neve.
Az Ariosteánál továbbra sem látták benne a bajnokot, inkább afféle nagy munkabírású igáslóként tekintettek rá, igaz, Giancarlo Ferretti csapatfőnök mindent megtett annak érdekében, hogy kicsit kimozdítsa a komfortzónájából, ami számára a segítő szerepet jelentette.
Ha segítőként tekintesz magadra, akkor örökké segítő is maradsz!
– vallotta Ferretti, aki 1993-ban rávette dán versenyzőjét arra, hogy megcélozza a Girót és a Tourt.
https://i.eurosport.com/2021/12/17/3273220.jpg
Riis számára az 1993-as év hozta el az áttörést a Tour de France-on: a Châlons-sur-Marne-i befutó alkalmával lesprintelte a vele együtt szökő Max Sciandrit és Johan Museeuw-t is, akik papíron gyorsabbak voltak nála. Az összetettben végül ötödikként zárt, akkoriban ez volt a dánok legjobb eredménye valaha – egy hellyel javította meg Leif Mortensen 1971-es rekordját. Ezután kezdték el először megkérdőjelezni Riis teljesítményét: mégis hogyan ért el ilyen drámai javulást hegyre felfelé?
„Kemény, szisztematikus edzés, és súlyvesztés” – sulykolta a kirakatválaszt interjúiban. Tagadhatatlan, Cecchini doktor komoly változásokat eszközölt a felkészülésében. Volt, hogy felküldte Riist edzeni a toszkán hegyekbe hat kiló ólommal a nyerge alatt, csak hogy megmutassa neki, milyen sokat jelent, ha megszabadul némi pluszsúlytól. A demonstráció meggyőző lehetett, hiszen az egykor robosztus Riis 9 kilót dobott le hat év leforgása alatt. „Csupa csont és bőr volt” – tette hozzá büszkén Cecchini.
Amit Riis akkor még nem árult el – érthető okokból –, hogy ebben az időszakban az EPO-injekciók már szerves részét képezték a felkészülésének.
Most már tudom, hogy azok nyerték a versenyeket, akik a leghamarabb megtalálták a megfelelő szereket
– írta önéletrajzi könyvében. Mint sok versenytársa, ő is kortizonnal kezdett, egy Kenacort nevű szerrel segítette a fogyását, és több izmot pakolt a lábaira. Az EPO-használat már a következő lépcső volt, de a legendákkal ellentétben ez nem úgy zajlott, hogy versenyek előtt magába fecskendezte, majd vígan lenyomott mindenkit – elmondása szerint az EPO segített neki abban, hogy hatékonyabb edzésmunkát végezzen, azaz, hogy keményebben és tovább tudjon edzeni.
https://i.eurosport.com/2021/12/17/3273212.jpg
1995-re már átszámítva csaknem ötmillió forintot szórt el EPO-ra. A koktélhoz újabban aszpirint és egy Prozac nevű antidepresszánst is kevert, illetve elkezdett kísérletezni az akupunktúrával, a magassági kamrás edzéssel (mellyel magaslati körülményeket lehet szimulálni) és különféle gyógynövényes étrendkiegészítőkkel. Abban a szezonban mindezek együttesen segítették hozzá a Tour-dobogóhoz, valamint egy új szerződéshez is: a híres-hírhedt Telekomnál már egyértelműen kapitányként tekintettek rá.
Az 1996-os Tour volt az a verseny, amely meghatározta Riis karrierjét, egyben az a verseny is, ahol megszakadt Miguel Indurain nyerő szériája. Az igazi dráma a 7. szakaszon, az Alpokba érve bontakozott ki: a mezőny aznap – ahogy az első héten szinte végig – zuhogó esőben rajtolt el. Ez volt az az őrült szakasz, ahol Johan Bruyneel szakadékba zuhant, ahol Alex Zülle már a sokadik alkalommal bukott, ahol Chris Boardman és Laurent Jalabert is megzuhant, illetve ahol a sárga trikós Stéphane Heulot könnyek között adta fel a francia kört.
És ez volt az a nap, amikor a nagy Miguelón is megtört. Mindeközben Riis, akivel előzetesen csak kevesen számoltak, a Col de la Madeleine-en atomjaira szedte szét a mezőnyt – még bőven azelőtt, hogy az élő tévéközvetítés elkezdődött volna. Ám a sárga trikót csak két nappal később, sestriere-i győzelmével kaparintotta meg egy megcsonkított szakaszon, ugyanis a sűrű havazás miatt végül kivették a programból a két monstrumot, az Isérant és a Galibier-t.

És így jutunk el a döntő pillanatig az Hautacamon, ahol Riis felfedte az utolsó ütőkártyáját. Nem, nem valami csodaszerről volt szó, hanem egy apróbb technikai cselről, amit kifejezetten riválisainak szánt: hátulra egy szokásosnál nagyobb lánckereket rakatott fel, előre pedig kisebb tányért, így amíg a többiek elkeseredetten pörgették a kis áttételeket, ő látszólag játszi könnyedséggel elhajtotta a nagyot a hegymenetben. Nem csoda, hogy Indurainéknak majd’ leesett az álluk attól, amit láttak – amíg egyáltalán látták.
Hiába a történelmi siker, Bjarne Riis nem sütkérezhetett sokáig a reflektorfényben. 1997 tavaszán még egy nagy szólóval behúzta az Amstelt, azonban a Tour de France-on címvédőként Jan Ullrichért kellett dolgoznia, ráadásul az utolsó időfutamon bohócot is csinált magából azzal, amikor teátrálisan kihajította a mezőre csődöt mondó kerékpárját. Az 1998-as Tour folyamán Riis a dán televíziónak kategorikusan kijelentette, hogy sosem doppingolt. Alig néhány nappal azelőtt tüntette el EPO-s szettjének minden tartozékát – nemes egyszerűséggel lehúzta őket a vécén.

2000-ben fejezte be sportolói pályafutását, és az akkor még nevenincs MemoryCard – Jack & Jones csapat szakmai igazgatója lett – ebből lett előbb a CSC, majd a Saxo Bank, mely nevek már ismerősebben csengenek. Menedzserként olyan – szintén doppinggyanúba keveredő – versenyzőkkel dolgozott együtt, mint Tyler Hamilton, Ivan Basso vagy Alberto Contador; mígnem csapatát 2013-ban megvásárolta egy orosz milliárdos, Oleg Tinkov, akivel azonban merőben más szakmai álláspontot képviseltek. Riis két közös szezon után, 2015-ben el is hagyta a csapatot – saját csapatát –, annak ellenére, hogy a versenyzők körében nagy tiszteletnek örvendett.

Tinkov gyakorlatilag kifúrta Riist saját csapatából (Fotó: Het Nieuwsblad)

Fotó: Other Agency

A sportteljesítményeit érintő kételyek visszavonulásával sem tűntek el: egy Dániában vetített dokumentumfilm például a Gewiss-Ballan csapatnál töltött időszakát járta körül, erős doppinggyanúval élve. Riis válaszul nyilvánosságra hozta edzésnaplóját és minden fellelhető teljesítményadatot versenyzői éveiből, emellett pedig töretlenül tagadta a vádakat. Ám 2007-ben, ahogy az Operación Puerto kapcsán – amiben Riis akkori csapatkapitánya, Basso is érintett volt – elkezdtek feltárulni a kerékpáros világ legsötétebb bugyrai, összehívott egy sajtótájékoztatót, ahol mindent bevallott.
„Vállalom a felelősséget a tetteimért. Saját magam szereztem be a doppingszereket és önszántamból használtam ezeket” – előbbi állítás nem teljesen igaz, hiszen később ő maga beszélt hamisított receptekről és közvetítőkről. Majd hozzátette:
Büszke vagyok az eredményeimre, még akkor is, ha nem abszolút tiszta módon értem el őket.
Arra a kérdésre, hogy még mindig a Tour de France jogos győztesének tartja-e magát, úgy felelt: „Talán nem.” A Tourt szervező ASO mindenesetre nem tartotta annak, ám mivel az UCI-szabályok értelmében már elévült az ügye, megtarthatta sárga trikóját.
https://i.eurosport.com/2021/12/17/3273221.jpg
Mindezek miatt Riis is kicsit a senki földjére került, ahol már nehéz megítélni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll. Elméletileg azzal, hogy nyilvánosan is elismerte, hogy doppingolt, tiszta vizet öntött a pohárba és hozzájárult a sportág megtisztulásához is. De nem tekinthetünk rá anélkül, hogy ne vizsgálnánk az érem mindkét oldalát. Igen, Riis gátlástalanul doppingolt, megszegte a játékszabályokat, csalással nyert és hazugságokra építette hírnevét, ám egy kétségtelenül nagy hatású kerékpárosról beszélünk, hazája első és egyetlen Tour-győzteséről, akitől végül is nem vették el a bajnoki címet. Amikor jövőre a koppenhágai Nagy Rajtot nézzük, az ő örökségét is nézzük.
via Procycling magazin
Tour de France
Letekernétek a Tour de France 13. szakaszát? Fedélzeti kamerákkal megmutatjuk, mit látnátok!
15/07/2022 19:20
Tour de France
Hepehupás szökős-szakasz, világbajnoki befejezés után újabb dán siker - összefoglaló
15/07/2022 16:30