Dumoulin: „Csak most értettem meg, hogy a versenyzéssel mennyi embert boldoggá tettem”

Tom Dumoulin új könyve kapcsán adott egy hosszú, őszinte interjút a HLN munkatársának.

A kerékpáros világ egy kis zárt buborék, elég nehezen megközelíthető. Én teljesen egy outsider voltam, azt sem tudtam, mit kell felvenni egy téli edzéshez.

A szüleim heti kétszer eljártak futni, de az élsport egy nagyon távoli dolognak tűnt a számunkra. Követtük a nagyobb kerékpárversenyeket, de sosem gondoltuk, hogy ez egy elérhető világ a számunkra.

Én nagyon élveztem a sportot az oldalvonalról. Aztán hirtelen része lettem egy világnak, ahol már profi kerékpáros voltam. Miközben ez a szerep nagyon nem passzolt hozzám.

A legtöbben igen. Mathieu van der Poel egy kerékpáros családból jön, Wout van Aert pedig nagyon fiatalon belekerült ebbe a világba, ez lett az élete télen, nyáron. Ő teljesen a magáévá tette, és imádja. Nálam ez nem így volt.

Igen. És lehet, hogy épp ez volt a problémám. Nehéz volt eltávolodnom a számomra ismert világtól azért, hogy egy olyan életet éljek, amely teljesen különbözik a maastrichti emberek életétől.

Úgy gondoltam, egészen fura dolog három hetet eltölteni egy hegy tetején, Tenerifén egy kis hotelben. Úgy gondoltam, hogy egészen fura, hogy erről szóljon az életem. Egy szerzetesnek éreztem magam, aki azzal van elfoglalva, hogy teljesítsen, hogy egyre jobb legyen. Hogy figyeljen a táplálkozására és minden apróságra, ami a kerékpárral kapcsolatos, és csak arra, semmi másra.

Ez volt számomra az alapvető konfliktus. Miközben Wout például úgy gondolta, hogy fantasztikus dolog ülni egy hegy tetején, és teljesen a sportra fókuszálni úgy, hogy nem zavar senki. Ő szeret kerékpározni, szereti, ha utána lemasszírozzák, és ha főznek neki. Én ezt mindig irigykedve néztem. Szerettem volna azt érezni, amit ő, miközben igazából az volt bennem, hogy a világ elmegy mellettem. Gyakran voltam magányos ilyenkor.

Igen, gyerekként az volt az álmom, hogy orvos legyek.

Erre most jövök rá. Hogy amit éveken át tettem, az fontos volt, és szép, és hogy sok embert boldoggá tettem. De ezt a karrierem során még nem értettem. Nem értettem, hogy mi olyan különleges abban, amit csinálok. Nem értettem, miért van az, hogy hősként tisztelnek kerékpárosokat. Azt, hogy engem miért, azt meg végképp nem.

Két évvel ezelőtt hagytam abba, és most már a másik oldalról látom ezt az egészet. Először a tavalyi Roubaix-n voltam elemző, és nagyon élveztem. Azt láttam, hogy nagyszerű, amit azok a srácok csinálnak. Belegondolok basszus, hogy mit csináltam éveken keresztül, és most már azt mondom, hogy baromi jó volt. Most már van bennem büszkeség, ha a saját karrieremre nézek.

Megkönnyíthettem volna a saját dolgomat, ha ezekre előbb rájöttem volna. De ez is kellett ahhoz, hogy az az ember legyek, aki ma vagyok.

Remélem, hogy amikor a gyermekem megszületik októberben, az egy sokkal különlegesebb érzés lesz. De a száguldás, az adrenalin, az a különlegesség érzés, ami a vb és a Giro megnyerésével járt, soha nem jön már vissza. És ez persze hiányzik. Néha még felülök a kerékpáromra, és nagyon gyorsan tekerek. Akkor eszembe jut, hogy talán ma is képes lennék rá. De aztán eszembe jut az egész út is, amit addig végig kell járni. Az, hogy mibe került az nekem, és olyankor rájövök, hogy azt már nem akarnám újra.

Talán így van. Távolabbról mindig a jót látod, belülről pedig a nehézségeket, a bukásokat.

Ez egy nagyon kemény világ, ahol teljesíteni kell. Erről szól az élsport, rendben van. De nekem néha hiányzott az emberi tényező. Kittel igazi vezéregyéniség volt, mindent megtett a csapatért, nagyon sok szponzort hozott. Szerintem ilyenkor vissza kell neki adni azzal, ha szeretne ott lenni a Touron.

Mindent megtettem, kőkeményen nyomtam magamért és a csapatért. Senki sem volt olyan szigorú magával, mint én. Ezek után nagyon kemény dolog hallani, hogy ’nem vagy elég jó, mehetsz’.

Magamnak és másoknak is. Amikor megnyertem a Girót 2017-ben, és világbajnok lettem, valami eltört. Jöttek ezzel, hogy a Tourt és a Vueltát is meg tudom nyerni, meg a Girót még többször, én pedig úgy éreztem, hogy mindent elértem a sportban, amit akartam. Nem volt bennem a tűz, hogy folytassam azt az egészségtelen életet, amit akkor éltem.

2017-ig nagyjából én feleltem a karrieremért. Utána hirtelen olyan fontos lettem, hogy engem is jól fizettek, és a csapat is jól élt belőlem. Ettől mindenki feljogosítva érezte magát, hogy beleszóljon a pályafutásomba. Hogy hol versenyezzek, hol eddzek, mit egyek. Előtte nem volt ilyen.

Kezdett ez az egész teher lenni. Én lettem Tom, a kerékpáros, nem pedig Tom, a srác Maastrictból.

Sok konfliktusom volt, például a kaját illetően. Eldöntöttem egyszer, hogy megeszek két csomag chipset, nem pedig a bulgurt, amit a dietetikus előírt. Évekig én döntöttem el, mit eszem, 2018-tól meg hirtelen a csapat akarta eldönteni, hogy megehetek-e egy almát. Úgy éreztem, félrement minden. Milyen nevetséges világ ez?

A Vismánál minden nagyon megszerkesztett, de ez Vingegaard-hoz és Van Aerthoz passzol is. Pogačaréknál és Van der Poeléknál is nagy a profizmus, de ők nagyobb szabadságot kapnak.

Fúú, nagyon. Újra az a Tom vagyok, aki szereti a kerékpárt, és aki imád beszélni róla. Most sokkal inkább önmagam lehetek, miközben a kerékpárnak fontos szerepe van az életemben.

Minden folyamatosan fejlődik, a sebesség egyre nagyobb, a hibázás nem nagyon fér bele. A 2012-es bukásom után jó ideig féltem a lejtmenetekben. És aztán ott volt a bukás a 2015-ös Touron, amikor 70-es tempónál estem.

Örülök, hogy ez már nincs, de mikor benne vagy, mit tudsz csinálni? Összetett versenyzőként nincs választásod, menni kell, harcolni kell. Minden más gondolatot pedig félre kell tenni. Én így küzdöttem meg ezzel, és szerintem sokan mások is.

Legutóbb Chris Froome és én próbáltuk meg. Chris első lett és harmadik, én kétszer második. Pogi nagyon megy idén. Ha valaki képes megcsinálni, az ő. Ha eleget pihent a Giro és a Tour között, akkor nem nagyon lehet megverni.

via HLN