Nem szeretnék nagy és ütős gondolatokkal kezdeni, miszerint a kerékpározás bizony az élet iskolája és hasonlók, mert szerintem ez nincs így. Inkább azt mondanám, hogy ez egy olyan iskola, amely fegyelemre és önfeláldozásra tanít, a két legfontosabb dologra, amire ebben a sportban szükséged lehet.
Elsőként arról szeretnék írni, mi motivált engem gyerekként. Amikor elkezdtem tekerni Mélisey harangtornya körül, egyetlen dolog járt a fejemben: jól érezni magam a barátaimmal. Talán akkor még többet baromkodtunk, mint tekertünk, de hát gyerekek voltunk.
A családban mindenkinek volt köze valamilyen szinten a kerékpárhoz, a nagyapám, Michel, versenyfelügyelőként dolgozott, apu meg regionális versenyeken indult. A másik nagyapám simán csak imádta a sportágat. Idővel még édesanyám, Marie-Jeanne is beleszeretett az országúti kerékpárba. A szüleim gyakran kivittek engem és a bátyámat a Tour de France-ra, amikor még gyerekek voltunk. Tisztán előttem van, ahogy várunk a mezőnyre, visszük magunkkal a műanyag székeket, az előre csomagolt szendvicseket, és közösen kempingezünk.
Kerékpár
Pogačar két nagy körön indul, tele lesz sztárral a Giro-mezőnye
20/01/2022 17:08
Álltunk, és vártunk az út szélén, és egyszer csak megjelent Indurain. Én pedig valósággal megőrültem. Nem voltak mobiltelefonok, nem voltak szelfik, egyszerűen élveztük a pillanatot. Aláírásokra és persze, kulacsokra vadásztunk, az volt a király, aki a legtöbbet gyűjtötte.
Tíz évesen már egyedül járhattam edzésre, ami maga volt a szabadság. Megmondom őszintén, nem tudom mit éreznék, ha a gyerekem most ugyanezt tenné, és egyedül indulna útnak… Abban sem vagyok biztos, hogy engedném neki. Az utak egyszerűen életveszélyessé váltak. Nekem régen olyan szabadságom volt, ami ma már elképzelhetetlen.
https://i.eurosport.com/2022/01/12/3284717.jpg
Amikor nem kerékpároztam, akkor kunyhókat építettem kint az erdőben. Reggel nyolctól egészen sötétedésig. Anyám nyilván aggódott értem de nem hívogatott állandóan.
Nekem gyerekként az élet arról szólt, hogy biciklire üljek, és mindig azt csináljam, amit a nálam három évvel idősebb testvérem, Julien. Állandóan versenyeztünk egymással, soha nem tartottunk szünetet.
Én voltam a PSG, ő az OM. Én voltam Indurain, ő meg Chiappucci. Ő volt Michael Jordan, én pedig Kobe Bryant. Mindent próbáltam utánozni, amit Julien csinált. Ha kapott egy bizonyos márkájú kerékpárt, én ugyanolyat szerettem volna.
Ő 15 évesen elment otthonról, hogy profi legyen, én pedig kicsit egyedül maradtam. Állandóan a haverokkal tekertem, és minden zsebpénzemet félretettem arra, hogy új felszerelést vehessek magamnak. Tizennégy évesen az első megtakarításom egy pár Mavic kerékre ment el. Két évi zsebpénzembe került. Mindezt azért, hogy jobban szórakozhassunk tekerés közben.
Eleinte viszont egyáltalán nem nyertem versenyeket. Egyik korosztályból sem tűntem ki, nem voltam messze a legjobbaktól, de nem nyertem. Nem voltam olyan jelenség, mint mostanság Remco vagy Egan. Profiként több győzelmet szereztem, mint előtte a különböző ifjúsági kategóriákban. Az összes győzelmemet sokkal inkább az elvégzett munkának, mint a tehetségemnek köszönhetem. Pedig az edzés untatott.
Juliennel ellentétben engem nem választottak ki ösztöndíjra, pedig nem voltam rossz tanuló, a hármas átlagot simán hoztam. Inkább viselkedési problémák voltak velem. Mondjuk úgy, kissé hiperaktív voltam, nem nagyon tudtam egy helyben ülni.
https://i.eurosport.com/2022/01/12/3284724.jpg
Ezért is jött jól a kerékpár, és ezért is tekertem ennyit. Gyerekkorom óta jól ismerem a környéket, a kerékpározásnak köszönhetem, hogy már az iskolában megszerettem a földrajzot. Tizenöt évesen kívülről tudtam Franciaország térképét.
Épp ezért, manapság egyik edzésemet sem tervezem meg előre. Amikor reggel elindulok, nem tudom pontosan, hová is megyek. Érzésből csinálom. Ha négy órát terveztem, akkor tudom, hogy az útvonalam pont négy óra lesz. Egy-két percet lehet csúszni fogok, de többet nem. Minden útvonalat tökéletesen ismerek.
Visszatérve a fiatal Pinot-ra, sokáig azt hittem, hogy a haverokhoz képest nevetségesen nézek ki a kerékpáron. Kicsi voltam, sovány, alig nyertem valamit, ők meg közben halmozták a győzelmeket. De idővel az is feltűnt, hogy egyre többen tűnnek el, és hagynak fel a tekeréssel. Jöttek a bulik, a szombat esték, a cigi, meg az első sörök. Én meg ott voltam velük, és majdnem feladtam. A szüleim tartottak vissza, ők vettek rá arra, hogy folytassam a versenyzést. Azt is mondhatnám, hogy visszavezettek a helyes útra. Nem tudom, talán látták bennem, hogy mégis van tehetségem a kerékpározáshoz. Meg persze jobban szerették, ha a szombati bulik helyett inkább edzésre járok.
Ma már nosztalgia nélkül mondom, de akkor tényleg választanom kellett: vagy a barátok vagy a kerékpár. Utóbbi esetén el kellett fogadnom, hogy nekem egyszerűen nem lesz olyan tinédzserkorom, mint a többieknek.

Thibaut Pinot - thibautpinot.com

Fotó: From Official Website

De meghoztam a döntést, amit elfogadtam és alaposan átgondoltam. Ehhez a sporthoz már gyerekkortól kezdve fegyelem, sok szorgalom és elszántság kell. Ezért nem tetszik az a mondat, hogy: "a kerékpározás az élet iskolája". Inkább azt mondanám, hogy az országúti kerékpár olyan iskola, ahol elég nagy szigor van. Ha pedig kicsit bővebben szeretnék fogalmazni, azt írnám: "a kerékpársport megtanított arra, hogy soha ne adjam fel”. Hisz kicsi voltam, sovány, keveset nyertem, de ennek ellenére kitartottam.
Ma már látom, hogy egyszerűen későn érő típus voltam. Akkoriban még senki nem tudta volna megjósolni nekem ezt a pályafutást. Már csak ezért is mondom nektek, hogy mindig hinni kell magatokban és az álmaitokban.
Talán 16-17 éves lehettem, amikor először éreztem, hogy kezdenek komolyodni a dolgok. Egyre izmosabb lettem, kezdtem kicsit jobban megérteni az életet, és rájöttem, hogy a tekerés már nem csak szórakozás. Megértettem, hogy keményen kell küzdeni a céljaimért, és rájöttem arra, hogy ebből bizony meg is lehet élni. Ahogy tudatosabbá váltam, és semmit nem vettem félvállról, elkezdtek jönni az eredmények. Már a francia válogatottság sem tűnt elérhetetlen célnak.
Középiskolásként konkrétan éreztem, hogy a régi barátok máshogy néznek rám, de akkor már egyetlen cél motivált: profi sportolóvá válni. Épp ezért sok dologgal leálltam: nem jártam bulizni, nem ettem kebabot, nem ittam alkoholt. Heti 15-20 órát tekertem, és ezek egyszerűen nem fértek bele a napirendembe.
https://i.eurosport.com/2022/01/12/3284731.jpg
Délután ötkor értem haza, telente görgőztem, vagy sötétedésig nyomtam. Nagyon örültem neki, amikor hosszabbodni kezdtek a nappalok.
A fáradtságtól és a kimerültségtől néha sírtam a bicón. Volt, amikor egyszerűen sok volt. Hányszor keltem reggel hatkor azért, hogy görgőzzek egyet suli előtt. Hányszor hiányoztam versenyek miatt az órákról, és hányszor jöttek el értem anyuék edzésre. Bele sem merek gondolni, hány kilométert autóztak miattam, és mennyi pénzt költöttek arra, hogy felszerelést vegyenek nekem. A sikerhez mindenkire szükség van, és nekem az egész család ott volt mögöttem.
Amikor én voltam fiatal, mindenki focizni járt. Úgy néztek rám a kerékpár miatt, mintha az űrből jöttem volna. Viszont ahogy bekerültem a válogatottba, és a francia csapat mezét viseltem, más kategóriába kerültem. Szerintem a suliban is érzékelték, hogy kezd komolyra fordulni a dolog, hisz gyakran voltam távol péntekenként meg hétfőnként, és beutaztam egész Európát. U23-ban aztán megnyertem a Giro della Valle d'Aostát, ami a Tour de l'Avenir utáni leghíresebb utánpótlás verseny. Rögtön ezután nyaralni mentem a legjobb barátommal, Boris Ziminével, majd nem sokkal később megkeresett az FDJ, és felajánlották nekem életem első szerződését.
Nem számítottam arra, hogy 19 évesen profi leszek. Manapság ez már nem hír, de akkoriban bizony extrának számított. Gyorsan jött a lehetőség, gyorsabban, mint vártam, én két-három évet adtam magamnak, hogy elérjem ezt a szintet. Először éreztem úgy, mintha kimaradt volna egy lépcsőfok, és túl nagyot ugranék. De nem bánok semmit, mert nagyon gyorsan fejlődtem. Tizennyolc és huszonkét éves korom között szinte napról napra egyre jobb lettem.

Thibaut Pinot a 2012-es Tour de France-on, szakaszgyőztesként.

Fotó: AFP

Aztán jött 2012, és mindössze 21 évesen ott lehettem a Tour de France-on, ráadásul egyből a tizedik lettem. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy a kerékpározás többé már nem játék, és mindenki számít rám.
Tíz évvel később azt mondom magamnak, hogy mindaz, amit a családommal, és az FDJ-nél már edzőként dolgozó bátyámmal felépítettünk, olyasmihez vezetett, ami régen egy csodás álomnak tűnt. Egy álomnak, amit soha nem tévesztettem szem elől. Soha nem fogom megbánni a döntéseimet, mert ezek teszik most lehetővé számomra, hogy olyan életet éljek, amilyet akartam. Végül is én úgy éltem meg az élsportolók kamaszkorát, hogy nem kellett sok áldozatot hoznom, és nem kellett korán elköltöznöm otthonról.
Minden fiatal kerékpárosnak üzenem: hiába nem születettek bajnoknak, ha keményen dolgoztok, azzá válhattok. Hinni kell magatokban, és soha nem szabad feladni. Ne feledjétek, nincs a bringázáshoz fogható iskola.
Thibaut Pinot
Forrás:ouest-france.fr
Kerékpár
Pinot: „Néha a testem dönt helyettem”
18/01/2022 20:08
Giro d'Italia
Valter Attila: „Mindent megteszek azért, hogy eleget láthassanak itthon a magyar szurkolók”
12/01/2022 09:20