„A halála megváltoztatott versenyzőként” – Bilbao megható írása egy évvel csapattársa elvesztése után

Valószínűleg hallottad már azt a történetet, hogy Gino talált egy kóbor kutyát Bilbaóban, és rólam nevezte el. Nos, az egyik legelső alkalom, amikor beszéltem vele, az volt, amikor elmesélte ezt a sztorit. Őszintén szólva, azt hittem, viccel. Tényleg vicces helyzet volt, mert csak addig csak néhányszor beszélgettünk, de akkor, ott abban a pillanatban azt magyarázta nekem, hogy a kutyáját rólam nevezte el! Kissé furcsának találtam a dolgot, de már akkor is tudtam, hogy ő egy egészen különleges humorérzékkel megáldott srác.

Közeledik halálának egyéves évfordulója, és én még mindig sokat gondolok rá. Bárki, aki valaha találkozott vele, egyetértene velem abban, hogy nagyon különleges srác volt. Az a típus, akiből nem sok van a kerékpározás világában: több volt, mint egy bringás, nemcsak a teljesítménnyel törődött, hanem egy teljes ember volt, akinek rengeteg különféle témán járt az esze, rajta látszott, hogy sokkal fontosabb dolgok is foglalkoztatják.

Na, nem mintha mindig filozófiáról beszéltünk volna, beszélgettünk különböző országokról, kultúrákról, életmódokról, összehasonlítottuk az életstílusainkat. Nem sokat versenyeztem vele – együtt indultunk a 2021-es Giro d'Italián, abban az évben, amikor szakaszt nyert – de amikor együtt versenyeztünk, észrevettem, hogy sajátos módon kommunikált. Világosan és nyugodtan fejezte ki gondolatait, nem ragaszkodott hozzá, hogy egyetérts vele, ő volt az, aki megtanította sokunknak, hogy a személyiségeddel is hatást gyakorolhatsz másokra, nem kell ehhez ráerőltetned a véleményedet senkire.

Törődött a környezetével, az újraerdősítéses projektjei mellett beszélt a gleccserekről, elmondta, miért vegetáriánus. Soha nem akarta, hogy mindenki rá figyeljen, nem akarta magához ragadni a vezető szerepet, mindig kis csoportokban vagy négyszemközt beszélgetett másokkal – így érezte azt, hogy a legtöbbet adhatja át. Amikor pedig beszélt, te csak hallgattad.

Úgy döntöttünk, hogy nem versenyzünk azon a szakaszon, de elmentünk a célhoz, hogy találkozzunk az édesanyjával és az édesapjával, az egy nagyon nehéz pillanat volt. Vacsora után csapatmegbeszélést tartottunk, ott volt minden versenyző és stábtag. A kerékpározásban nem szokás beszélni az érzéseidről, de azon az éjszakán mindannyian megtettük, rengeteget segített hallani, mit gondolnak és éreznek a többiek.

Aztán hazamentem Spanyolországba, hogy megpróbáljak valami normalitást találni a mindennapokban a feleségemmel és egyéves lányommal, de nem volt könnyű. Folyamatosan Gino családjára és barátnőjére gondoltam, és azon tűnődtem, „mi lenne a feleségemmel és a lányommal, ha velem történne valami?”. Az a pillanat kész káosz volt az életemben. Az első néhány napban alig volt motivációm biciklizni, de mivel a Tour de France Baszkföldön kezdődött, már önmagában egy különleges esemény volt, így elkezdtem gondolkodni azon, hogy valami nagyot akarok alkotni a Touron Gino emlékére, hogy megmutassam, milyen különleges ember volt.

A 10. szakaszon a szökésből nyerni hatalmas megkönnyebbülés volt – megbékéltem. Úgy éreztem, ezt meg kellett tennem, mert nem voltunk jelen Gino temetésén. A csapat azt akarta, hogy otthon készüljünk a Tourra, de ez a döntés nehéz volt számomra.

Nem vagyok vallásos ember, nem gondolok Istenre, de ott akartam lenni, hogy tiszteletemet tegyem neki és a családjának. De valójában a csapat döntése beigazolódott: jobb volt otthon edzeni, hogy a lehető legjobb esélyt adjuk magunknak, hogy utána Gino emléke előtt szépen tiszteleghessünk a versenyen. Amikor nyertem, neki ajánlottam, ez sokat jelentett az egész csapatnak. Nagyon sokat segített mindannyiunknak, főleg, hogy Wout Poels és Matej Mohorič is szakaszokat nyertek. Mindannyian Ginóért versenyeztünk, ahogy a mezeinken, sisakjainkon is olvashattátok. #rideforGino

Eredetileg a tavalyi Tour második szakaszát néztem ki magamnak San Sebastiánban, de a halála után elkezdtem azt kérdezgetni magamtól, hogy akarom-e kockáztatni az életem a Jaizkibel gyors, veszélyes lejtőjén. Egy pillanatra azon is eltűnődtem, hogy képes leszek-e valaha is ugyanúgy versenyezni. Korábban agresszívebb voltam, gyakrabban vállaltam kockázatokat, és élveztem a helyzeteket, amik elöntöttek adrenalinnal. De azok után, ami Ginóval történt, és persze a lányom születése után, most már nagyon fel kell készülnöm mindenre, és biztosnak kell lennem magamban, amikor kockáztatok.

Egyébként sokkal inkább elkerülöm a kockázatos helyzeteket, és csak akkor megyek teljes gázzal, ha tényleg meggyőződésem, hogy mindez szükséges a jó eredmény eléréséhez. A jó az, hogy tudom, hogy irányíthatom ezeket a helyzeteket, és elemzéssel, felkészüléssel minimalizálhatom a kockázatokat. De ha őszinte akarok lenni:

Mindezek ellenére még mindig magabiztos vagyok és nyugodtan versenyzek, jól is kezdtem a szezont: harmadik lettem az UAE Touron, hatodik a baszk körön, kilencedik az Amstel Goldon és a Liège-Bastogne-Liège-en. Izgatottan várom, hogy visszatérjek a Tourra, és megpróbáljak újabb szakaszt nyerni.

Valamikor pedig szeretnék ellátogatni a svájci temetőbe, ahol Ginót eltemették. Nehéz pillanat lesz, de meg akarom tenni, mert ő egy nagyon különleges ember volt, és nekem – sőt, az igazat megvallva, mindannyiunknak – még mindig rettenetesen hiányzik.

- Pello

Forrás: Rouleur