Újabb nagy magyar bringás siker jöhet, de megmenthető-e a hazai és a nemzetközi mountain bike?

Ádám csak országúton fog indulni, mert egészségügyi problémái voltak a szezon korábbi részében. Abban maradtunk, hogy a biztonság kedvéért csak a mezőnyversenyt vállalja, mert a sérülése hátráltatta a felkészülését, és a mountain bike fizikailag jobban igénybe venné, így ezt most nem mertük bevállalni. Bence országúton és mountain bike-ban is indul. Érdekesség, hogy mindkét szakágban több versenyszám is lesz, montiban például eliminator, cross-country és maraton, országúton pedig egy egyenkénti indításos ezer méteres sprint repülőrajttal, időfutam és mezőnyverseny. Van egy kritériumverseny is, ahol pontokat gyűjtenek. Az időfutam rövidebb, mint a megszokott, külön időfutambringát sem viszünk, mert nincs mindkettőjüknek ilyen kerékpárja.

Bőven van mire készülni, a kint töltött időszak alatt végig versenyben leszünk. Ezúttal még nem volt klasszikus kvótaszerzés, mint a hagyományos olimpiákon, ahol egész évben pontokért és helyezésekért folyik a küzdelem, hanem a szövetségek delegálhattak versenyzőket, nem korlátlanul, de viszonylag szabadon. Itt szűkebb a mezőny, kevesebb versenyző van, akit a nemzeti és a nemzetközi szövetség méltónak lát, az indulhat.

Tavaly volt világbajnokság országúton és montiban is, Bence mindkettőn elég szépen szerepelt, hiszen montiban kétszeres világbajnok lett. Ezért tőle most is jó eredményeket várunk, montiban mindenképp dobogót – nem szeretnék nyomást helyezni rá, de szerintem ő is így érzi. Jól ment a felkészülése, jó formában van, az utóbbi hetekben a cyclocross-versenyekkel tartotta szinten magát, ott is jól szerepelt. Az előző Siketlimpián második lett, ráadásul technikai problémái is voltak cross-country-ban. Országúton nehezebb lesz, ott egy top 10-es helyezéssel is elégedettek lennénk. Ádámnál most inkább a tisztes helytállás a cél, az említett egészségügyi okok miatt sokáig az is kétséges volt, hogy egyáltalán ki tud-e utazni. Valószínűleg Bence segítésére is koncentrál majd, mindent megtesz, hogy felkészülten érkezzen, amennyire a helyzet engedi.

Nagyjából hasonló mezőnyre számítunk, mint tavaly: ha Bence jól kezeli majd az időeltolódást és a körülményeket – meg persze a nyomást –, akkor jó esélye van akár a győzelemre is. Minden adott ahhoz, hogy jó eredményt érjünk el, és ezért dolgozunk. Egyébként a következő ciklustól már itt is lesz kvótarendszer, nehezebb lesz kijutni, de szerintem a srácok ezt is meg fogják tudni oldani, hiszen montiban valóban a mezőny élvonalába tartoznak.

Ez nehéz kérdés, mert nagyon szűk a merítés, főleg felnőttszinten. Gyakorlatilag három versenyzőről tudok, akik szóba jöhetnek. Bojtor Lacinak én is írok edzéstervet, futó volt korábban, de egy térdsérülés után váltott bringára. Erőnlétileg már jó, de a versenyrutinja és a technikája még fejlesztésre szorul, talán a következő Siketlimpián már ott lehet. Van utánpótlás, de ahogy megyünk feljebb a korosztályokban, egyre kevesebben maradnak – ez hatványozottan igaz itt, a hallássérültek között.

Igen, ez nekem is különleges érzés, hiszen ugyanott lesz a verseny, ahol nekünk is volt 2021-ben, Izuban, Tokiótól kb. 150 kilométerre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy újra ott leszek. Kíváncsi vagyok, mennyit változott a helyszín, és igyekszem minél több tapasztalatot átadni nekik itthon is, és kint a pályabejárások során is. Viszek bringát, mindenben segíteni fogok, tudom, mire számíthatnak. Elvileg a pálya is hasonló, bár talán kicsit könnyítenek rajta, hiszen a hallássérülés befolyásolja az egyensúlyérzéket.

Már szűk két éve vagyok szakágvezető a Magyar Hallássérültek Sportszövetségénél, Seres-Kormány Anita, a szövetség alelnöke keresett meg. Ismertem a srácokat korábbról, mert indulnak hagyományos montiversenyeken is, és úgy éreztem, jól tudunk majd együtt dolgozni. Nagyon pozitív közeg ez, mindenki segítőkész, tényleg a lehető legjobb helyre kerültem. Vissza tudok adni valamit abból, amit kaptam a sporttól, csak egy kicsit más formában – néha jól is esik a másik oldalról nézni a dolgokat, nem a pályán izzadni. Sajnos a jelnyelvet még nem volt időm megtanulni, de a srácok jól olvasnak szájról, én pedig próbálok érthetően beszélni. Ádámnak van hallókészüléke is, így ő jobban össze tudja rakni a mondatokat, ha pedig valami bonyolultabbról van szó, akkor írásban szoktuk megbeszélni. A szövetség jól működik, igyekszik mindenben támogatni őket, amennyire csak lehet. A srácok például voltak velem Tenerifén edzőtáborban, és el tudnak utazni a különböző nemzetközi versenyekre is.

Sajnos a montiban keletkezett egy elég komoly űr. Itthon többen átmentek országútra, főleg felnőttszinten, hiszen több kontis sor alakult, ahol nagyobbak a – mondjuk úgy – túlélési lehetőségek, mint montiban. Ezt az űrt talán csak szövetségi szinten lehet kezelni, hiszen a piaci érdekek most egyértelműen az országút felé mutatnak: több a verseny, nagyobb a médiaérték, több a csapat, több a lehetőség. A montiban jelenleg nem ilyen jók a kilátások. Vannak fiatalok, akikben ott a potenciál, ilyen például Kiss Vince, akivel én is együtt dolgozom már évek óta. Ő elsőéves U23-as, nagyon jó szezont zárt, aminek nagyon örülök, és ahogy érzem rajta, biztosan marad montiban, nem hiszem, hogy országútra váltana. A lányoknál Bruckner Regit és Kiss Nikit említeném az utánpótlásból, ők is terepszakágban gondolkoznak. Nyilván lassan kezdődik a kvótaszerzés a következő olimpiára, emiatt kicsit nehezebb optimistának lenni, hiszen kéne minél több, de minimum két-három versenyző, akik rendszeresen tudnak világranglista-pontokat szerezni vagy világbajnokságon szerepelni. Meglátjuk, összejön-e valamelyik, én reménykedem.

Egyértelműen igen. Példaképek, és a fiatalok most azt látják, hogy ők országúton sikeresek. Sokan nem is tudják a legfiatalabbak közül, hogy mindketten montival kezdték, ott nőttek fel, csak később váltottak országútra. Ez együtt jár azzal is, hogy a szponzorok és a média is inkább az országút felé húz, főleg úgy, hogy hála az égnek van egy nagy hazai verseny, a Tour de Hongrie, ami hatalmasat nőtt. Régebben a montiversenyeknek volt nagyobb presztízsük, főleg a 2000-es évek elején, de ez mára megfordult. Most az országút viszi a figyelmet, több a közvetítés, több a pénz, a montiból csak egy szűk elit tud megélni, oda pedig nagyon nehéz bekerülni, ezáltal az országút el tudja szívni a montiból a versenyzőket. Nyilván országúton is nehéz bekerülni, de ott azért kicsivel többen tudnak fennmaradni abból, hogy kerékpároznak. A hazai montiversenyeknek emellett volt hype-ja is, mint ahogy az egész szakágnak, ez az utóbbi jó pár évben kicsit mintha megszűnt volna – nyilván összefüggésben azzal, hogy az országútnak sokkal nagyobb a megjelenése.

Nemzetközileg is hasonló a tendencia, hiszen Pauline Ferrand-Prévot tavaly olimpiai bajnok lett montiban, idén már országúton nyert Tour de France-t és Paris-Roubaix-t, míg Tom Pidcock, Mathieu Van der Poel vagy épp a világbajnok Alan Hatherly is főleg az országútra fókuszál.

Igen, ez már teljesen összemosódik, és a két szakág sokkal jobban mixelhető, mint korábban gondoltuk. Persze ehhez kell egy különleges tehetség, kicsit ufónak kell lenni – az említett versenyzők képesek arra, hogy akár az egyik hétvégén még világkupát nyerjenek, a másik hétvégén már nagy országúti versenyeken remekeljenek. Ez nem egyszerű, de tény, hogy ahogy említettem, anyagilag is jobbak a lehetőségek országúton, és van, aki ki akarja próbálni magát országúton előbb-utóbb, ha már montiban megvoltak a sikerek. A montisok nagyon jól át tudják vinni az erőnlétüket oda, mert megszokták a magas intenzitást. Ami nehezebb nekik, az a mezőnyben való helyezkedés, ezt például Valter Ati is sokat emlegette, és én is tapasztaltam. Fizikailag nem fáradtam el annyira egy országúti versenyen, de fejben nagyon, mert folyamatosan nagy tempónál kell figyelni. Más világ, de aki megszokja, annak működik.