Motorral nyerni a Tour de France-on?

A múlt héten, amikor a transznemű nők – cisznemű nők, illetve az interszexuális nők – cisznemű nők közös versenyzéséről írtam elég hosszan, sokszor előkerült a probléma, még akkor is ha végül magába az írásba nem került bele. Ám aligha lehet írni erről a témáról anélkül, hogy valaki legalább ne próbálná megérteni problémakörnek ezt az aspektusát is. Mármint, hogy mi volna a motiváció.

(Szolgálati közlemény és mellékszál, 2in1: tekintve, hogy a Meta univerzuma nem igazán támogatta az írás eredeti címét, és ezáltal elég kevesekhez jutott el, ajánlanám most is, elég a linkre kattintani.) Vannak benne érdekes dolgok nagyon, úgyis mint Top 20-as női teniszező a hetvenes évekből, aki férfiként született, vagy a témában életbe lépett NOB határozat, melyet úgy fogadtak el, hogy csak egy valakit nem vizsgáltak: sportolót.)

Visszakanyarodva a mai témánkhoz: elolvasva sokszáz véleményt a témában - elsősorban kommentet persze, hiszen ennyi cikk nem hiszem, hogy született – jöttem rá, hogy a Semenyáékkal kapcsolatos mérhetetlen ellenszenv egyik legfőbb oka, hogy a legtöbben csalóként tekintenek rájuk. Annak pedig, hogy csalóként tekintenek rájuk egyetlen oka van:

Azt nehéz ugyanis megérteni, hogy ők maguk mindezt nagyon másként gondolják. Másként élik meg. Legyen szó transz nőkről vagy interszexuális nőkről, ők nőként határozzák meg önmagukat, és ezért szeretnének nők között versenyezni, nem pedig azért, mert ott esetleg könnyebben nyerhetnek.

Ez az, amit azt hiszem mindenkinek, aki kellő empátiával rendelkezik, meg kellene értenie.

Persze mondhatnánk - akár rendelkezünk kellő empátiával, akár nem - hogy nekik pedig azt kellene megérteniük, hogy ők ettől függetlenül még azok lennének a női mezőnyben, akik motorbiciklivel közlekednek a Tour de France-on. Szándéktól, belső indíttatástól teljen függetlenül, mondhatni önhibájukon kívül. Hogy pont a motorikus képességeik annyival jobbak azoknak, akik férfiként élték meg a pubertás kort, hogy az egyenlőtlenné teszi a versenyt.

Persze a dolog nyilván nem ilyen egyszerű. A kérdés a sportban ugyanis nem úgy merül fel, hogy vagy-vagy, (mondhatnánk, hogy nem bináris, ám az ebben a témában azt hiszem eléggé félrevinne) nem úgy merül fel, hogy vagy fair vagy, vagy pedig motorral indulsz a Touron, hanem sokkal inkább úgy, hogy van egy egyenes melynek az egyik végpontja a teljes esélyegyenlőség, az, hogy minden fair, a másik vége pedig a motorbicikli.

Talán nem is volt sohasem. Esetleg valamikor a hőskorban, amikor a sport még teljesen amatőr volt, úriemberek űzték, akik garbóban és kötött sálban vetették le magukat a síugrósáncról, de manapság a profi sportban esélyegyenlőségről azt hiszem, per definitionem nem beszélhetünk.

Innentől pedig már pusztán ízlés dolga, hogy kinek mi fér bele, kinél meddig lehet elmenni azon a bizonyos egyenesen.

Kosarazhat együtt valaki, aki 180 centire nőtt, azzal aki 220-ra? Persze. Kellenek a súlycsoportok ökölvívásban? Nyilván. De akkor miért nincsenek súlycsoportok kalapácsvetésben? És mi a helyzet a doppinggal? Sokaknak ez nyilván egyáltalán nem fér bele, ám vannak olyanok is, akik – szabályozott keretek között, orvosi felügyelettel, de - engedélyeznék.

Egyáltalán: mi a dopping? Azon túl persze, hogy az, ami a doppinglistán szerepel. Ki-mit tekint annak? Mi a helyzet mondjuk az öntőgéppel? És az államilag támogatott doppinggal? Vagy a doppinglaborig vezető titkos alagúttal, amilyet az oroszok ástak Szocsiban annak idején? Csak hogy extrémebb példákat is hozzunk.

Ezekhez képest a transz- és az interszexuális nők sportja hol helyezkedik el, azon a bizonyos egyenesen?

Közelebb a motorbiciklihez vagy távolabb?

Vagy túl esetleg mindenen?