Egyszerre őrült, mégis nagyon csendes – ez a Poggio, az egész tavasz legőrültebb emelkedője

Poggio. Nem vészesen nehéz emelkedő, főleg nem a profik számára. Háromezerhétszáz méter hosszú, és átlagosan 3.7 %-os. Még a lelkes amatőrök is gond nélkül letekerhetik. Ennek ellenére évről-évre itt dől el az év első nagy klasszikusa.

Egy olyan emelkedőn (vagy néha a lejtmenetében…), ami alapesetben tényleg nem vészes, és első látásra könnyen félreérthető.

Ez tény, de amikor ideér a mezőny, már majdnem 290 kilométer és közel hét óra van a lábakban. Fárad a test, fárad a fej, ilyenkor már nem könnyű koncentráltnak maradni. Ezért is ilyen sok a bukás a lefelében, ezért is hoznak egyesek rossz, később már nem kijavítható döntéseket. Egy ilyen hosszú versenyen tizedek alatt kell megtalálni a jó megoldást, nincs idő a mérlegelésre. Különben minden elúszik.

És persze az sem mindegy, hogy 33-as vagy épp 38-as átlaggal kell felmenni rá élesben.

Szokták mondani, hogy a Milánó-Sanremo olyan, mint egy jó dráma, ahol nem egyben, hanem szépen fokozatosan adagolják a feszültséget. És ezt a versenyt tényleg nem csak felfelé, hanem lefelé is meg lehet nyerni. Vagy akár a Poggio utáni sík rész kezdetén, egy bátor támadással.

Tavaly Matej Mohoric egy erős lefelével húzta be a Sanremót, Jasper Stuyven két éve az emelkedő alján indult el. 2018-ban Vincenzo Nibali nem sokkal a Poggio teteje előtt támadott, majd nyomta teljes gázon a lejtmenetet.

Az olasz versenyző később ezt nevezte pályafutása legkomolyabb és egyben legváratlanabb győzelmének. Akkorát szólt a hazaérése, hogy percekkel a befutó után Eddy Merckx hívta telefonon.

„Az első Sanremo részvételem előtt, mikor még nem volt VeloViewer, könyvből tanultam meg a kanyarokat. Bemagoltam az összeset, hogy ott legyenek a fejemben. Aztán annyira kivoltam a versenyen végén, hogy mindent elfelejtettem, és vakon mentem bele a kanyarokba” – mesélte Van Avermaet, aki eddig mind a 15 Sanremóját befejezte, de a szombati versenyt betegség miatt kihagyja.

Mivel a fél mezőny a nem túl messze fekvő Monacóban lakik, adja magát a kérdés: aki Milánó-Sanremót szeretne nyerni, miért nem szokott többet edzeni erre?

„Kezdjük ott, hogy a Monacóból ide vezető út nagyon forgalmas és elég veszélyes. Még ha előznek is, közel jönnek hozzád a kocsik. Ráadásul a hétköznapok során a Poggio nem autómentes. Tényleg nem látod be a kanyarok többségét, így nem is tudod teljes sebességgel engedni a bicót. Különben berepülsz a szembejövő autó szélvédőjén” – meséli Stuyven.

"Ha a Poggiót ötven kilométerre tennénk a céltól, senki nem beszélne erről a lejtmenetről” – mondja Jasper De Buyst. „Aki viszont nem tud rendesen leereszkedni róla, soha nem fog Sanremót nyerni. Ezért De Lie elég sok időt szánt a pályabejárásra. Biztosan nem ez a legnehezebb, de kétségtelenül ez a tavasz legőrültebb lejtője.”

Ezt a véleményt Van Avermaet is osztja.

„A Poggio nem vészesen gyors lefelé. A kanyarok között folyamatosan tekerni kell, hogy megtartsd a sebességedet. Maximum 65-70 km/h-t érsz el, míg más lejtőkön néha nyolcvannal is lehet engedni” – meséli Philippe Gilbert, aki soha nem tudott Sanremót nyerni.

"Az egyetlen dolog, amit hallasz, az a szél kavarodása a füledben” – mondja Yves Lampaert, aki szombaton is ott lesz Julian Alaphilippe segítőjeként.

A 3.7 kilométer hosszú mászás végén a mezőny felér a pici Piazza dell Libertára, arra a térre, aminek a sárkán ott egy posta, a helyi olivaolajat árusító boltocska, vele szemben egy bár, nem sokkal arrébb pedig a legendás telefonfülke. Onnan kezdődik 21 kanyart tartalmazó lejtmenet.

Oda kell igazán a tiszta fej és gyorsan visszaálló pulzus.

"Abban az évben, amikor nyertem, a csúcson 182 volt a pulzusom. Az alján már 132, miközben már indítottam egy támadást” – mondja Stuyven.

A lejtmenet utcája egyébként a Via Val d'Olivi nevet viseli, ami szabad fordításban annyit tesz: 'Az olajfák völgyének utcája'. Mégsem olívaolajra kell számítani az aszfalton, hanem sima olajfoltokra. Ami a napi autóforgalom miatt marad ott az utakon. Sokan laknak ezen a dombon (nem kevés ház bérelhető a turisták számára) és még többen járnak az itt található üvegházakba. Hisz a helyiek főleg virág, illetve citrom és fügetermesztésből élnek ezen a környéken.

"Elég a legkisebb nedvesség is az útfelületen, ami az árnyék miatt nem száradt fel, és máris megcsúszol” – meséli Stybar.

Gilbert annyit tesz hozzá, hogy sokszor érdemes a mezőnyhöz közel helyezkedő RAI-os motorosokat figyelni, hogy rátalálj az ideális ívekre.

Egyébként pont Kwiat és Van der Poel tartja a Strava-rekordot 9.28-as idővel, ami 43.4-es átlag. Ők ketten ennyi idő alatt másztak fel a Poggióra, majd jöttek le róla.

Simán csak a 3 kilométer hosszú lejtmenetet nézve 3.11-gyel Simon Clarké a legjobb idő. Az ausztrál versenyző két éve 19 másodperccel gyorsabban ért le a Poggioról, mint tavaly – a kétszer majdnem bukó – Matej Mohorič.

A sprinterek azért imádkoznak, hogy ne legyen nagy tempó felfelé, Pogacarék talán azért, hogy ne legyen kellemetlen szembeszél.

Akit tud, itt még egy picit megpróbálhat spórolni, és a legtovább szélárnyékban helyezkedni.

„De végig a legjobb húszban kell jönnöd, főleg a két hajtű előtt. Az a legideálisabb forgatókönyv, ha még van veled egy csapattársad. Azért, hogy spórolhass és ne kapj annyi szelet” – mondja Alessandro Petacchi, aki 2005-ben tudta megnyerni álmai versenyét, a Milánó-Sanremót.

Bizony, mire a lejtmenetig eljutnak, közel annyi időt töltöttek a kerékpáron, mint a London-Dubaj repülőjárat teljes menetideje.

A Poggiót egyébként 1960-ban használták először, mivel Vincenzo Torriani a komoly belga fölény miatt szeretett volna valami nehezítést betenni az útvonalba. A főszervező azt akarta, hogy legyen egy emelkedő, ahol leszakadhatnak a sprinterek.

1953-tól kezdve ugyanis 17 éven át nem tudtak nyerni az olaszok. Hazai pályán, a saját egynaposukon.

Vincenzo Nibali 12 éves várakozásnak vetett véget 2018-ban az emlékezetes szólója után.

Azt pedig nyilván mondani sem kell, hogy ő igazából hol nyerte meg azt a Sanremót.

(Gazzetta, HLN.be)