Madiot: A versenyzőkből robotok lettek, akiknek már önállóan gondolkodniuk sem kell

Az utóbbi pár hétben, mióta az a bizonyos súlyos baleset történt a Baszk körversenyen, Marc Madiot folyamatosan hangoztatta a véleményét a sportággal kapcsolatos biztonsági problémákról. A Groupama-FDJ menedzsere több megoldási javaslatot is bedobott a közösbe, de emellett azért tisztában van azzal, hogy a kerékpározásban borzasztóan lassan változnak a dolgok. A Liège-Bastogne-Liège előtt a L’Équipe-nek adott egy komolyabb interjút a témában.

Marc Madiot: Igen, de nem egy oka van ennek, hanem rengeteg. Kezdjük mindjárt a szervezőkkel, akiket jogosan kritizáltak az utak minősége és a kockázatvállalásuk miatt. Ma már azért a legtöbben komolyan veszik ezeket, és minden tőlük telhetőt megtesznek. Az azonban remek lenne, ha a potenciálisan veszélyesebb helyszíneknél független emberek – úgy értem, tényleg függetlenek – már néhány hónappal a verseny előtt kimondanák a rendezésre az igent vagy a nemet.

A felszerelésen mindenképp. Elsőként kiemelném a teljesítménymérő eszközöket, szenzorokat. Amikor a srácok áthaladnak a célvonalon, az első dolog, amit csinálnak – még akkor is, amikor ők a győztesek –, hogy megnyomják a gombot a kütyüjükön. A versenyzők watt-termelőkké váltak. Konkrétan robotokká változtattuk a versenyzőket, mindegyiküket, szinte észrevétlenül. Egy versenyen egyszerűen nem kellene a műszeredet nézegetned...

Elrejteni csak. A nyereg alá, hogy a srácok ne férjenek hozzá. Sébastien Loebnek van GPS-e, amikor ralizik? A versenyzők már nem is figyelik az utat. Ha elrejtjük előlük ezt a lehetőséget, akkor viszont kell lennie a kerékpárosnak bizonyos mértékű intelligenciája, mert a robotoknak, amiket létrehoztunk, már nincs önállóságuk.

Az eszközök, amiket meghonosítottunk a sportágban, lehetővé teszik, hogy elrejtsék a gyengébb képességekkel rendelkező versenyzők hiányosságait.

Ott is ugyanez, vagy azt kellene mondanunk, hogy egyáltalán nincs rádió, vagy hogy van egy, de az mindenkinek ugyanaz, egy versenyrádió, amin az esetleges veszélyekre figyelmeztetnek. Franciául, angolul, spanyolul.

De nézzük, mit lehetne még tenni például a kerékpárokkal. Azt is mondhatnám, hogy térjünk vissza a tárcsafékekhez, az lenne az ideális. De ezt a kerékpárgyártók soha nem fogják elfogadni, ezért is vagyunk gyengébbek az autósportokhoz képest. Egyébként meg lehetne kérdezni független mérnököket is más sportágakból, hogy mit tennének azért, hogy biztonságosabban lehessen lassítani a kerékpárokkal.

Ha pedig a versenyzőkről van szó, ahhoz, hogy bizonyos szinten versenyezhessen valaki, egyfajta Super Licence-re lenne szükség mondjuk. Mielőtt bekerülsz a World Tourba, még akkor is, ha piszkosul tehetséges is vagy, el kellene előtte tölteni néhány órát előzetesen a profik között, akár a Pro Series-ben. Még Fernando Alsonsónak is kellett néhány beugró kör az aszfalton, mielőtt elindulhatott az Indy 500-on. Úgy, hogy akkor már világbajnok volt a Forma-1-ben.

Egyébként a srácok felkészültebbek, mint korábban, az átlag szint emelkedett, így már nem olyan könnyű kitűnni a többiek közül. Mivel lehet akkor mégis villantani? Hát a kockázatvállalással! De vajon mennyire lehetne kockázatot vállalni, ha nehezebbek és kevésbé aerodinamikusak lennének a kerékpárok?

Mert mindenki védi a maga kis bizniszét.

Igen, mert nincs is senki, aki azt mondaná, hogy most már elég.

Lappartient (az UCI elnöke). A kerékpározás több mint egy évszázada elindult egy rossz úton. Az újságoknak szükségük volt a bringás hírekkel megtöltött oldalakra, és meg is ragadtunk ennél a modellnél. Persze, vannak előnyei is ennek, de hátrányai is bőven.

Megvan neki a telefonszámom, pontosan tudja azt is, hogy mit gondolok erről az egészről.

Nem feltétlen. Ami a La Flèche Wallonne-on történt, hóban, esőben, az nagyon jó volt. Ott megmutatkozott a sportág igazi természete. Egynapos verseny, pokoli körülmények, aztán ha nem vagy jól, akkor feladod. Egyetlen versenyzőmet se szidtam le, amiért kiszállt, mert teljesen megértettem. Olyan sporttá váltunk, ahol nem szabad veszíteni. Viszont azt el kell fogadni, ha mégis veszítünk.

Volt szerencsém megismerni egy másik korszakot is, nem mondanám, hogy nosztalgiával tekintek vissza arra, mert nem volt minden akkor sem tökéletes, de ennek az egésznek az az alapja, hogy

Semmi sem fog történni. Ugyanaz lesz, mint ami lenni szokott az ilyen kezdeményezésekkor: köszönjük, hogy részt vettél, találkozunk öt év múlva, akkor pedig ugyanez lesz. Persze a probléma ugyanúgy megmarad.

Azzal is ártunk a sportunknak, amikor azokat a versenyzőket mutatjuk, akik elesnek, meg aztán közelről filmezzük őket. Mutatni kell Van Aertet meg Vingegaardot a hordágyakon. Közben meg a családjuk várja őket haza...

Már külön protokoll is van ezzel kapcsolatban: ha bármi történik, akkor felhívhatom a családot, megvan a telefonszámuk... Ugye érthető, hogy hova jutottunk?

Forrás: L’Équipe