Kik azok és hogyan születnek a kerékpáros mezőny kulturális mérnökei?

A nehézségek gyakran nagyobb motivációt jelentenek, mint a siker. Az EF versenyzője, Mitch Docker példaként a 2019-es Vueltát hozza fel, amely rémálomszerűen indult a csapat számára, ám később ki tudtak lábalni a gödörből.

Dockernek a nem túl rózsás helyzet ellenére is optimizmust kellett sugároznia, feltüzelve társait – a veterán ausztrálnak minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy csapata legértékesebb emberévé váljon. Az országúti kapitány védi a kiemelt embereket, kiválóan olvassa a versenyt és a pillanat tört része alatt hoz fontos döntéseket. De a legfontosabb dolga mégis az, hogy egyfajta kultúrfelelősként megtestesítse és közvetítse a csapat alapértékeit.

Az országúti kapitány mindemellett az élő kapocs a csapatkocsiban ülő sportigazgatók és a mezőnyben tekerő csapattársai között: egy olyan versenyző, akiben mindenki megbízik a csapatán belül, és akire rá mernek bízni akár stratégiai döntéseket is, ha a verseny éppen úgy kívánja. Az Ineos-Grenadiersnél ilyen figura Luke Rowe, a Deceuninck-Quick Stepnél pedig ott van Iljo Keisse.

Fizikális szempontból az országúti kapitánynak rendíthetetlennek kell lennie. Ők azok, akikre sokszor amolyan luxussegítőként, jolly jokerként tekintünk, akik dacolnak a fizikai és mentális fáradtsággal. „Nos, azért nem mindig” – nevet Docker. „De mégis hogy osztogathatnám az észt a srácoknak, ha nem jutok át a hegyeken? Hogy adhatnék nekik visszajelzést és tanácsot, ha azt mondják, ’Mitch, ez mind szép és jó, de hol a francban voltál? Már réges-rég leszakadtál…’ Szóval, amikor országúti kapitány lettem az EF-nél, úgy voltam vele, hogy basszus, jobb versenyzővé kell válnom, mint valaha, és ez inspirált arra, hogy még keményebben eddzek.”

Ez a szerep megköveteli, hogy valakinek kimagasló oxigénfelvételi kapacitásai legyenek (VO2 max), és ezáltal órákon keresztül fenn tudjon tartani egy magasabb tempót, akár esik, akár fúj. A kerékpársportban ezek az erények alapvetőnek számítanak és fejleszthetők, de a taktikai érzék kevésbé tanítható.

„Simon Clarke volt a mesterem” – mondja Docker. „Minden technikai infót kívülről fújt. Tudta, mennyi van hátra a következő emelkedőig, tudta az átlagmeredekségét és a hosszát. Mindig ismerte a terepet és a kisujjában volt a versenyzés. Én egy kicsit más kapitány vagyok. Nagyjából persze tisztában vagyok azzal, mi zajlik az országúton, de jobban támaszkodom a sportigazgatóinkra. Számomra egy országúti kapitány olyasvalaki, aki jól fel tudja mérni, hogyan éreznek a társai, össze tudja tartani a csapatot és segít abban, hogy pozitív hangulat uralkodjon.”

Dockert többnyire Bundesliga-sérójáról és bajuszáról lehet kiszúrni a mezőnyben, emellett rendkívül nyitott ember, akinek mindig van egy jó sztorija. Egy önbizalomnövelő, motiváló személyiség, aki képes kifacsarni az extra wattokat azokból a versenyzőkből is, akik már úgy érzik, nem bírják tovább. De, ahogy mondja, nem volt mindig tisztában a képességeivel.

Docker elsöprő, csoportra gyakorolt befolyásának neve is van. Willi Railo, norvég sportpszichológus szerint az angol labdarúgó-válogatott korábbi szövetségi kapitányának, Sven-Göran Eriksonnak a jobb keze is ilyen karakter volt, amit ő „kulturális mérnöknek” nevez. Railo megfigyelte, ahogy Eriksson rendszeresen egy bizonyos David Beckhamet bízott meg azzal a feladattal, hogy kommunikálja a csapat felé az üzeneteit és a taktikát, ami szemmel láthatóan működött is – így született meg az angol csapat aktuális kulturális mérnöke.

„A kulturális mérnök olyasvalaki, akinek megvan az a képessége, hogy befolyásolja egy csoport hozzáállását” – magyarázza Tom Young, sportpszichológus, aki könyvet is írt a jelenségről. „Ők képviselik a csapat alapelveit. Mi a célunk? Mik az erősségeink? Mik az elvárások? Miről szól a csapat?”

Railo hozzátette, egy csapaton belül nem lehet ötnél több ilyen nagyhatású egyén. Ha több van, az üzenetek eltérülhetnek, ami káoszt eredményezhet. A kerékpársport esetében nem is kell, hogy hivatalosan kinevezzék ezeket a tagokat – csupán olyan versenyzőkről van szó, akik képesek pozitív csapatszellemet teremteni.

„Nálunk is több vezető egyéniség van a csapatban” – mondja a 36 esztendős Daryl Impey, az Israel Start-Up Nation egyik országúti kapitánya. „Michael Woodsnak mindig szuperpozitív a kisugárzása. És ott van Sep Vanmarcke is. A klasszikuson ő az országúti kapitányunk, aki összehozza a csapatot. Amikor valami rosszul sül el, például pocsékra fordul az idő, vagy valami probléma van a felszereléssel, mindig azt mondja, ’Oké, ezeken a dolgokon most nem tudunk változtatni, de ha nem pozitív felfogásban versenyzünk, akár most azonnal haza is mehetünk’. Chris Froome-nak is erős jelenléte van.”

A hétszeres Grand Tour-győztes Froome sem fizikális, sem emocionális szempontból nem illik bele az országúti kapitány-skatulyába, mégis elvállalta ezt a szerepet az idei Tour de France-on: „Ő bajnok típus, sokáig azon versenyzők közé tartozott, akik dominálják a versenyeket és megtörik a rivális csapatok kapitányait, nem pedig az, aki hátrajár az autóhoz kulacsokért és frissítőket osztogat. A múltbeli tapasztalatok azt mutatják, hogy az olyan nagy bajnokok, mint Froome, nem feltétlenül lubickolnak az országúti kapitány szerepében, ami másfajta vezetői képességeket igényel” – írja Philippa York, a Cyclingnews elemzője.

Sam Walker, amerikai publicista The Captain Class c. könyvében összegyűjtötte, melyek az igazi vezéregyéniségek legfőbb ismérvei. Walker szerint egy jó kapitány az adott csapat legjobb képviselője, de csak ritkán a legtehetségesebb közülük. Rengeteg munkát tesznek abba, hogy a csapatuk sikereket érjen el, de hagyják, hogy társaik arassák le a babérokat.

„Az országúti kapitányok mesterei annak, hogy erős kötelékeket alakítsanak ki” – mondja Young. „Hajlamosak vagyunk arra, hogy a vezetőket karizmatikus figurákként képzeljük el, akik hangzatos beszédeket mondanak. Pedig ez nem feltétlenül van így. Tudniuk kell kapcsolatokat építeni rengeteg különféle személyiségű emberrel. Ez a bizalomról szól, ami nehéz ügy, mert mindenkinek másképp kell elnyerni a bizalmát. Például, amíg téged egy extrovertált ember képes motiválni, rám lehet, hogy épp ellenkezőleg hat. Kapitányként ezt érezned kell, és tudnod kell alkalmazkodni. Szerintem a kapcsolatépítés a kulcs egy jó országúti kapitány számára.”

Az empátia nélkülözhetetlen, magyarázza Docker: „Amikor részt vettem a sprintfelvezetésekben, én voltam az utolsó ember a vonatban, de sosem éreztem úgy, hogy a feladatomnak sok köze lenne magához a sprinthez. Ehelyett az volt a fontos, hogy az a srác, aki a hátsó kerekemen ül, magabiztos legyen. Ezek a srácok igénylik azt, hogy valaki elmondja nekik, mennyire jók, és hogy az ellenfeleik nem olyan erősek, mint ők. Hirtelen egy olyan srác fog tekerni mögötted, aki már alig várja a hajrát és szétveti az önbizalom. Mindig ezt akartam elérni.”

Young kiemeli, hogy az olyanok, mint Docker és Impey, magas az érzelmi intelligenciája, ami részben neveltetés, részben személyiség függvénye. Nem véletlen tehát, hogy pályafutásuk második felére országúti kapitányokká váltak. Ők ugyanis olyan segítők, akik áldozatkészségükkel vívták ki a többiek tiszteletét.

„A tapasztalat segít, hiszen a fiatal versenyzők tudják rólad, hogy már sok versenyt megjártál” – mondja Impey. „Idővel tanulhatsz másoktól. Életbevágó, hogy meghallgassuk egymást. Amikor Woodsszal versenyeztem az Ardennekben, megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne hallani? Mi az, amit nem akar hallani? Mire ő azt mondta, hogy nem szereti, amikor mások állandóan arról kérdezgetik, hogy érzi magát! Talán nem szeretné, ha ezeket az infókat továbbadnám, mert csak elbizonytalanítaná vele a többieket, akik éppen őt segítik. Emellett szükség van egyfajta kiállásra is. Nézzétek meg Luke Rowe-t, okkal lett országúti kapitány – sziklaszilárdnak tűnik.”

Az országúti kapitányok szerepe a versenyeken kívül még inkább felértékelődik. A profi kerékpárosok évente akár 250 napot is távol töltenek az otthonuktól, mialatt edzőtáborokban és versenyeken vesznek részt. 250 nap és éj ugyanazokkal az arcokkal. Együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak, együtt vándorolnak a lélektelen szálláshelyek között, és üldögélnek a reptéri várókban. Amint beüt a fizikai fáradtság és a honvágy, megvan a tökéletes recept a diszharmóniához.

„Amikor versenyzel, a feladatodra koncentrálsz, és mindenki tudja, mi a dolga” – fejti ki Young. „De a versenyeken kívül más a helyzet. Valamivel el kell ütni az időt, előtör az unalom és ezzel együtt a stressz is. Ekkor jön be a képbe az országúti kapitány. Ha valaki sokat beszél, végighallgatja, de ha valaki olvasni szeret és inkább csendben félrevonul, tudják, hogy hagyni kell.”

Vagy, mint Docker, tudja, mikor kell előhúzni a kártyákat. „Néhány éve történt, hogy ahelyett, hogy mindenki visszaballagott volna a hotelszobájába vacsora után, vagy másokról pletykálkodtunk volna a hallban, azt mondtam, ’Gyertek, üljünk le és Unózzunk egyet!’ Nem is sejtettem, hogy ilyen hatással lesz a csapatra. Épp egy edzőtáborban voltunk, ahol eldőlt, ki mehet majd a Tourra, szóval mindenki be volt feszülve. De ez az egyszerű játék feldobta a hangulatot, és egy rövid időre elfeledkeztünk a kerékpározásról, így azóta hagyomány lett nálunk.”

A stressz levezetése minden csapatnál kiemelt fontosságú. Csakúgy, mint az egyenes kommunikáció. A BikeExchange-nél például „őszinteségi órát” szoktak tartani, amikor egy-egy szakaszt követően mindenki elmondhatja, mit gondol.

„Minden, ami ilyenkor a buszban elhangzik, a buszban is marad” – mondja Impey, aki ezt a szokást új csapatába, az Israelbe is magával vitte. „Ez jót tesz a morálnak. Az a lényege, hogy őszinték legyünk egymással és kivegyük az érzéseket a feszült helyzetekből. Ez pedig azért fontos, senki se tévessze szem elől a fő célokat, és ezekért dolgozzon.”

Young ezt a jelenséget "célharmóniának" nevezi. „Ez főleg azért fontos, mert szinte lehetetlen folyamatosan fenntartani a békét egy csapaton belül. A világ legsikeresebb sportcsapatai is rendkívül eltérő karakterű emberekből állnak össze. Ezt kognitív diverzitásnak hívják – a különböző személyiségjegyek másfajta gondolkodásmódot feltételeznek. A kapitány feladata, hogy ezeket összefogja, összefésülje. Nézeteltérések mindig is lesznek. De minden csapatnál kell, hogy legyen egy közös cél, ami visszaállítja a harmóniát.”

Ez egy egyszerű filozófia, ami azonban sokszor megbicsaklik. Amíg például az UAE-Emirates célja világos, és mindenki számára egyértelmű volt az idei Tour de France-on – győzelemhez segíteni Tadej Pogacart –, addig az Ineos-Grenadiersnél sosem lehetett tudni, melyik lóra tesznek. Vajon Geraint Thomas köré épült a csapat? Netán Richard Carapazért dolgoztak? És vajon boldog volt-e a segítő szereppel a szintén Grand Tour-győztes Tao Geoghegan Hart? A mélypont a 11. szakaszon jött el, amikor országúti kapitányuk, Luke Rowe pályafutása során először kicsúszott a limitidőből. De gondolhatnánk akár a Movistar kevéssé eredményes háromfejű sárkány-, vagy trident-taktikájára is, ami megint csak arra példa, amikor az érdekkülönbségek szétzúzzák a csapategységet.

Az ego a fejlődés legfőbb gátja és ennek elnyomása nem minden kerékpárversenyző számára természetes. Az idei Tour de France-on 184 versenyző állt rajthoz. A junior mezőnyben valószínűleg mindegyikük sikert-sikerre halmozott, de Franciaországban mindössze 13-an nyertek szakaszt közülük. Még a legjobb sprinterek is sokkal többször veszítenek, mint ahányszor nyernek.

„Szemléletváltás szükséges ahhoz, hogy valaki, aki korábban a saját céljaiért mehetett, később meg tudjon békélni azzal a helyzettel, hogy kis halnak számít a csapatában” – mondja Young. „Az átmenet a junior korosztályból a felnőtt mezőnybe sokak számára komoly kihívást jelent. De a csapatoknak is. Hogyan tudsz rávenni egy versenyzőt arra, hogy ne csupán a pénz miatt álljon be valaki másnak segíteni? Azok lesznek igazán sikeresek, akik képesek fenntartani a személyes motivációjukat, és ezt a csapat céljaihoz adaptálják.”

Docker és Impey egyaránt azt mondja, az országúti kapitányi szerep adta vissza a motivációjukat – egy olyan szerep, amiért pályafutásuk utolsó éveiben is érdemes volt keményen dolgozniuk. Az utolsó profi szezonját futó Docker nemcsak a jó vezető és hű segítő mintapéldánya, aki mindig hajlandó feláldozni magát a csapatáért, arról is határozott elképzelése van, hogyan kell összeállítani egy keretet.

via Procycling