"Ez egy csapatsport, ahol csak egyvalaki nyer" - 18 évet húzott le segítőként a Movistarnál a most visszavonuló Erviti

Imanol Erviti több alkalommal indult el a Flandrián és a Paris-Roubaix-n, mint bárki más a jelenlegi mezőnyben – mindkét versenyen 17 (tizenhét!) alkalommal állt a rajtvonalhoz. A navarrai bringás 2005-ben érkezett meg a profik közé, úgyhogy egy már nagykorú pályafutás van a háta mögött. A segítőként töltött évei rengeteg dologra megtanították, ő pedig szívesen átadja ezt a tudást most nekünk.

Imanol Erviti

Fotó: Getty Images

Imanol Erviti egyetlen csapatnál, a Movistarnál (illetve korábbi nevén még az Illes Balears/Caisse d'Epargne-nál) töltötte a teljes profi pályafutását, ami több szempontból is lenyűgöző teljesítmény. A 39 éves Erviti közel 20 évnyi profiskodás után, idén októberben jelentette be a visszavonulását, ennek apropóján a Rouleur készített vele egy nagyinterjút, amiben sok-sok érdekesség mellett még az is szóba került, hogy milyen változásokat látott maga körül a mezőnyben ezalatt a hosszú idő alatt. Sőt, és ez talán fontosabb: arról is mesélt, mi jár a fejben egy olyan versenyzőnek, aki segítőként nem a saját győzelmeiért volt fontos láncszeme a csapatának, hanem valami egészen más miatt.
Milyen az élet a Movistarban Alejandro Valverde visszavonulása óta?
Igazából még mindig nem volt időnk úgy igazán hiányolni őt. Velünk edzett, és a csapattal volt a nyitóhétvégén is, az Omloopon és a Kuurnén is. Emlékeztek, ott volt a nagy szél, ideges volt a mezőny, sorra jöttek a bukások, aztán hopp, elment a 48 fős szökés, nem is láttuk őket a célig. Te jó ég! Még most is felbosszant, de hát a klasszikusokon előfordul az ilyesmi, ettől különlegesek. Van egy hónap az évben, ami tele van ezekkel a különleges versenyekkel, amiket egyébként imádsz, de versenyzés közben szívből utálod őket. Aztán persze, amint véget ér egy, már alig várod, hogy elteljen egy év, és újra ott lehess.
A klasszikusok kemények…
De gyönyörűek is! Meg aztán ott van a Flandria és a Paris-Roubaix: két tradicionális, egyben brutális verseny.
A pályafutásod során szinte minden szezonban volt egy állandó blokk, a Flandria, a Paris-Roubaix, az Amstel Gold Race és a Liège-Bastogne-Liège.
Ez igaz, szinte minden évben elindultam ezeken. De főleg azért, mert – és ez azért nem hangzik valami jól – amikor 2005-ben megérkeztem a csapathoz, nem nagyon volt hagyománya annak, hogy elinduljanak ezeken a versenyeken, és hát a versenyzőink…
Nem akartak elmenni ezekre?
Nem akartak elmenni? Nos, mondjuk úgy, öten közülük csak kötelességből mentek. A klasszikusok nagyon-nagyon megterhelő versenyek, nagyon különbözőek, és nagyon hálátlanok. Viszont rengeteget adhatnak cserébe. Minket, akik ilyen nagyobb darabok vagyunk, azért küldtek el ezekre, hogy szerencsét próbáljunk. Akár tetszett, akár nem, menned kellett. Mostanra azért ez megváltozott, már nem olyan nehéz összerakni a csapatot ezekre a klasszikusokra.
A Movistarban egyébként is vannak olyan fiatal versenyzők, mint Iván García Cortina vagy Alex Aranburu, akik jók ezekre az egynapos versenyekre.
Valóban, és nagyon jó fizikai adottságokkal is rendelkeznek. Tudják, hogyan kell jól helyezkedni, és nagyon jók a rövid megindulásoknál. Egészen mások, mint én, mert én inkább az állóképességben, a hosszabb erőkifejtésben vagyok jó, ők pedig robbanékonyabbak, ami nagyon jó tulajdonság ezeken a versenyeken. Biztos vagyok benne, hogy a tapasztalataimmal tudok nekik segíteni, például megmondani nekik, hogy mikor nem lehet lazázni, meg ilyenek.
Szeretsz foglalkozni a fiatalabbakkal?
Igen, főleg mert ők valahogy rád ragasztják a motivációjukat, az izgalmukat, és valahogy újraéled ezeket a pillanatokat. Vannak, akik igénylik, hogy több tanáccsal lásd el őket, vannak, akik fogékonyabbak az ilyesmire, és nagyon jó érzés látni, amikor megvalósítják a tőled hallottakat. Jó érzés, hogy kicsit tudod őket terelgetni az útjukon.
picture

Imanol Erviti a fiatal csapattársainak, köztük Max Kanternek magyaráz a 2023-as ománi körön

Fotó: Getty Images

Ez egy olyan új motiváció, ami miatt még mindig profi vagy?
Igen. Szeretned kell a kerékpározást és motiváltnak kell maradnod, különben b*szhatod az egészet. Az egy dolog, hogy a veteránoknak már kialakult véleménye van a dolgokról, de a mostani fiataloknak, egy olyan korban, ahol minden a számok körül forog, azért elég nehéz dolguk van. Kezdőként még tetszik a dinamika, hogy úgy érzed, ha a számokkal bíbelődsz, még profibb leszel, meg még többet ad, de összességében ez egy kőkemény életmód.
Sok olyan 24 éves van, aki már fel is hagyott a bringázással. Felkelsz, feltöltöd a felhőbe hogyan aludtál; ráállsz a mérlegre, feltöltöd a felhőbe hány kiló vagy; megreggelizel, leméred a reggelidet, megnyitod az appot és azt is feltöltöd. Edzel, ugyanez. Aztán megint megméred magad, eszel, méregetsz, feltöltöd, és így megy ez tovább. De ha még nem vagy profi, ez hihetetlenül motivál, mert ettől úgy érzed, hogy profiként viselkedsz.
Mennyire fontos az elme szerepe?
Nagyon fontos. Amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy tervezted, amikor nem teljesítesz, amikor nem ott vagy a versenyen, ahol lenned kellene, amikor elkezdesz idegeskedni, elkezded azt érezni, hogy ez a fajta fegyelem már teher… és ha fiatal vagy, talán még nincs meg ahhoz a kellő karaktered, hogy azt mondd: „Hé, én most pihenek. Most egy kicsit máshogy haladnék. Mostantól egy kicsit a magam módján csinálnám.” A csapatok minden elérhető technikai lehetőséget meg újdonságot megragadnak, hogy a létező összes adatot megszerezzék, mert ők nagyobb kontrollt akarnak, tudni akarják, hogy vagy. Ez elég nehéz időszak azért az elmének.
Korábban említetted, hogy szerencsésnek érzed magad, amiért még „adatok nélkül” tapasztalhattad meg a bringázást.
Örülök, hogy részese voltam a folyamatnak. Akkoriban ez nagyon más volt. Keményen tekertél, kimentél, hajtottad magad... Fáradtan jöttél haza, és az volt az érzésed, hogy jól edzettél. De egyébként azt is élveztem, hogy rengeteget tanultam közben. Emlékszem, hogy volt egy SRM-em (teljesítménymérő), kábellel, én magam vettem. Azt hiszem, én voltam az első a csapatban, aki használta, akkoriban még Caisse d'Epargne voltunk. Most már minden mérhető, minden szabványosítva van, nyilván minden sokkal profibb.
Úgy érzem, szerencsés voltam, hogy megvolt a szabadságom, mert most már az edzés útvonalát is az elvégzendő feladatok, a szükséges terhelések alapján kell megválasztani, ami azért nem mindig kellemes.
A statisztikák szerint jelenleg te vagy az aktív versenyzők közül az, aki a legtöbbször indult a Paris-Roubaix-n és a Flandrián: mindkettőn 17-17 alkalommal.
Nos, lehet, hogy én vagyok. De a mezőnyben most nagyon sok a fiatal, simán le fognak előzni engem. Eddy Merckx 15-ször ment a Flandrián, ahogy Johan Museeuw is... Lehet, hogy akkoriban rövidebb volt egy-egy sportkarrier, de én boldogan versenyeznék kevesebbet, ha csak feleannyi győzelmet szereznék, mint ők!
picture

José Joaquín Rojas és Imanol Erviti

Fotó: Getty Images

Mivel ilyen jól ismered a klasszikusokat, van esetleg egy jó stratégiád arra, hogyan kellene megnyerni a Flandriát?
Azt kell mondanom, hogy a 17 alkalomból az első pár olyan volt nekem, hogy „ó, mi a fene folyik itt? Mi folyik itt?” Nem tudod akkor még, miért van ilyen brutális gyorsítás kilométerekkel az első Oude Kwaremont-i áthaladás előtt, például. Aztán ha a 60. helyen érsz fel a Muurra, annyi volt. Várnod kell egy újabb évet, hogy ismét megpróbáld.
Vagy azt mondod magadnak: „Wow, jövőre tuti, hogy nem fognak itt elkapni”, aztán ott vagy, kijavítod a tavalyi hibát, mész tovább, majd, teszem azt, 15 kilométerrel később, egy tök más helyen lemaradsz, a szél kettészakítja a csoportot, aztán az is annyi volt. Megint várhatsz a következő évig.
Azért ezen a frusztráción túl végül is élvezted őket?
Imádod és gyűlölöd is őket egyszerre. Én leginkább akkor szeretem őket, ha jók a lábaim. De sok egyéb kellemetlenségem is volt, mondjuk megpróbáltam formába lendülni, aztán persze ez az évnek az az időszaka, amikor a legrosszabbul bírom az allergiát. Nem minden évben volt ilyen, de legtöbbször épp azon a héten, amikor a Flandria meg a Roubaix van, Belgiumban, meg Európának azon a részén virágzik valami, amire baromira allergiás vagyok. Sok-sok éven keresztül ez az időszak volt a legdurvább időszaka az allergiámnak.
Sokszor volt olyan, hogy nagyon frusztráltan tértem haza, például amikor 2021-ben októberben voltak a versenyek, jó formában érkeztem a Vuelta után, ott voltam a Roubaix-n is egy nagyon jó szökésben is, aztán elestem, és eltörtem a kezem.
Viszont 2016-ban a Flandrián és a Roubaix-n is top 10-ben voltál...
Valóban, és azt hiszem, ezután a Movistar is elkezdett nagyobb hangsúlyt fektetni az ilyen egynapos versenyekre. Azóta sokkal jobban terveznek a csapatnál a klasszikusokat tekintve, ezt én is észrevettem.
picture

A 2016-os Flandria - Kristoff, Rowe, Van Baarle és Erviti egy nagyobb csoportban érkezett a sprinthez a 4. helyért

Fotó: Getty Images

A klasszikusokon való versenyzésben is láttál valamilyen fejlődést?
Mindenképpen, mindegyikben. És ez a háromhetesek első hetében is megfigyelhető már. Az az elképesztő megafeszültség valami egészen brutális – ezt észrevettem. Aztán amint az összetett elkezd alakulni, minden megnyugszik kicsit.
A modern kerékpársportban az ilyen rövid erőkifejtéseknél, például egy pavés szakaszon vagy például egy rövid emelkedőn (mondjuk egy 2 kilométeres-10 százalékoson), ha néhány métert adsz Tadej Pogačarnak vagy Wout van Aertnak, máris kiestél. Egyszerűen őrültség az élre kerülni. Rengeteg a kockázat és a feszültség, és a wattok is eléggé megnőttek. Nem számít, milyen lábaid vannak, ha nem vagy jó pozícióban, akkor kiestél. És vannak olyan versenyzők, akik emiatt sokkal kevesebbet csillogtatják meg a tudásukat, mint amennyiszer megtehetnék ezt.
Manapság több kockázatot kell tudni elviselni, jobban kell tudni kezelni a bringát, jobban kell tekerni, jobban kell tudni helyezkedni.
Szeretted volna megnyerni valamelyik tavaszi klasszikust?
Azokat, vagy bármelyik versenyt! Nyerni... az valami egészen gyönyörű dolog! Viszont a csapattársaid sikereit is a magadénak érzed. Ha hozzájárultál a győzelmükhöz, az egy nagyon mély, intenzív érzés.
picture

Imanol Erviti a 2007-es Katalán körön

Fotó: Allsport

Van olyan, ami igazán különleges volt számodra?
Rengeteg. Talán az Alejandro Valverde által megnyert valamelyik Liège-Bastogne-Liège egyike, amelyen én is részt vettem. Emlékszem, amikor "Arri" [José Luis Arrieta, a Movistar korábbi csapatfőnöke - szerk.] bedobott néhány kihívást, olyanokat, amelyekről nem tudtam, hogy képes leszek-e egyáltalán teljesíteni: „Ezt meg kell tenned, tudom, hogy képes vagy rá, ezért kérem, hogy tedd meg. Kemény lesz, de meg kell tenned.”
Például kitalálta, hogy menjek el szökni, maradjak benne addig, amíg megnyugszik a mezőny és mindent kézben tartanak, vagy hogy vigyem el Alejandrót egy jó pozícióig… aztán amikor én már félholtan csak próbáltam valahogy eljutni a célig, de hallottam a rádióban, hogy minden a terv szerint halad, hogy mindenki teszi a dolgát, hogy Alejandro remekül teljesít, és megnyeri a versenyt…
Ez egy olyan segítő számára, mint én, ez nagyszerű érzés. Rendkívül felemelő.
Az arcod felragyog, amikor ezekről a pillanatokról beszélsz.
Persze, mert ez rengeteg erőfeszítéssel jár. A végén, amikor La Redoute-hoz érsz, már 210 kilométert tettél meg, amiben a munka nagy részét elvégezted, és ahhoz, hogy ott legyél, nagyon jó napod kellett, hogy legyen.
A segítők feladata egyébként vicces, mert a munkád lehet nagyon jó vagy kevésbé jó, attól függően, hogy a kapitányod miként zár a végén. Nem mintha attól rosszabb lenne a te teljesítményed, de mindig lehetne még jobb is, mert annak akkor nagyobb hatása lett volna a végeredményre. De egyébként sokszor érezheted úgy, hogy jól tetted a dolgod, ha mondjuk hozol egy döntést, ami végül kedvez a kapitánynak, vagy amikor van egy ötleted, amihez makacsul tartod magad, és végül jól sül el. Ezek nagyon szép dolgok a sportban.
És szép egy siker is egy Grand Touron, amikor 21 nap után győztesként érkeztek Madridba Nairo Quintanával vagy Alejandróval, az nagyszerű. Vagy amikor csak fel tudsz állni a dobogóra. A legtöbben azt hiszik, ez vicc, de egy segítőnek, mint én, az, hogy négyszer is dobogóra állhattam a Champs-Élysées-n….
picture

A Movistar a 2015-ös Tour de France-on megnyerte a csapatok versenyét.

Fotó: Getty Images

Volt idő, amikor az emberek gúnyolódtak azon, hogy a Movistar csak a csapatversenyben nyert a Touron.
Persze tudom, hogy ez csak egy másodlagos díj. Megpróbálsz a fődíjért küzdeni, de nem mindenki kaphatja meg. Az az érzésem, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, mi kell ahhoz, hogy a Champs-Élysées-n dobogóra állhass. És a hozzám hasonló versenyzőknek, akik másképp nem is jutnának fel oda, óriási kiváltság, hogy ott lehettem.
Sok olyan dolgot lát az ember, amit kívülről nem tud értékelni, mert ezeket nem könnyű érzékeltetni. Vannak olyan oldalai is ennek, amik nagyon megnyugtatóak azok számára, akik hozzám hasonlóan nem az élen végeznek. Van egy mondat Eusebio Unzuétől, ami nagyon igaz a kerékpározásról: „ez egy csapatsport, ahol csak egyetlen versenyző nyer”.
A kerékpározás egy nagyon különleges sport. Itt a segítők borzasztóan fontosak, mert ők azok, akik lehetőséget adnak a kapitányuknak, hogy kibontakozhasson, és hát segítők nélkül erre sokszor nem lenne lehetősége.
Ezért ez egy csapatsport, amelyben csak egy csapattag nyer. A kerékpározás ezért bizonyos szempontból nem túl kiegyensúlyozott sportág, különösen, ha más csapatsportokhoz, mondjuk a focihoz hasonlítjuk, ahol az egész csapat győztes lesz.
picture

Imanol Erviti (a tökéletes segítő) és Alejandro Valverde a 2018-as Vueltán

Fotó: AFP

18 éve vagy profi kerékpáros. Gondolkodtál már rajta, hogy mi jön a visszavonulás után?
Nyilván szoktam gondolkodni rajta. Az én koromban az ember már csak élvezni akarja az életet, nem aggódni amiatt, hogy mi következik a „nyugdíjas” éveiben. Láttam néhány olyan kollégát, akik ezzel az aggodalommal éltek, és nagyon szenvedtek. A profi bringázás nagy elhivatottságot jelent, ha vége van, az rengeteg változást igényel, mind mentálisan, mint fizikailag. De ez is csak egy életszakasz, és úgy gondolom, hogy ha az embert ezt belátja, akkor az segít perspektívába helyezni a dolgokat.
Nem akarom, hogy rosszul érezzem magam emiatt. Elég szerencsés voltam ahhoz, hogy hosszú karrierem legyen, ezért szeretném élvezni ezt az érzést. Aztán bármi jön, lazán veszem.
Évről évre haladni fogsz?
Ez az, évről évre. Élvezzük úgy, mintha ez lenne az utolsó, ez a fontos.
Nagyon nyugodtan állsz ehhez a kérdéshez.
Hát, nem mindig. De a legtöbbször nyugodt ember vagyok, és azt hiszem, ezt szeretik bennem a kollégáim. Amikor idegesek és feszültek, én adok nekik egy kis nyugalmat, legalábbis ezt szokták mondani. Hogy őszinte legyek, nem igazán vagyok tudatában annak, hogy bármi különöset csinálnék, de ők mindig ezt mondják.
Ők nagyon sokat számítanak, és amit ők tesznek hozzá, igenis értékes.
Forrás: Rouleur
Csatlakozz a több mint 3 millió felhasználóhoz az appunkon
Legyenek mindig kéznél a legfrissebb sporthírek, eredmények, élő közvetítések
Letöltés
Cikk megosztása
Hirdetés
Hirdetés