A diktátornak nem volt elég férfias – Furcsaságok a 90 éves rózsaszín trikó történetéből

1971. május 21-én az egyik legpatinásabb olasz napilapban, a Corriere della Serában megjelent egy fotó, melyen a Salvarani csapat versenyzői láthatók, ahogy egy hotel lépcsőjén felsorakozva ünnepelnek: előző nap ugyanis ők nyerték meg a Giro d’Italia – több szempontból is rendhagyó – nyitószakaszát Brindisiben.

Mint minden csapatfotó, ez is valamelyest kínos és unalmas, ha viszont vetünk rá még egy pillantást, feltűnhet valami furcsaság: a Salvarani meze alapvetően babakék volt, ezen a képen viszont mind a 10 emberük rózsaszín trikóban feszített.

A szakasz Leccéből indult és 62 kilométerrel később Brindisibe érkezett, azonban az 1971-es Giro óra elleni nyitánya cseppet sem volt szokványos. Vincenzo Torriani versenyigazgató, aki az 1940-es évek második felétől egészen 1992-ig volt az olasz kör teljhatalmú ura – a korabeli sajtó Napóleonhoz és a pápához hasonlította –, csavart egyet az időfutam műfaján és előhozakodott egy innovatív ötlettel.

Az 55. olasz körverseny egy klasszikus prológ vagy egy hagyományos csapatidőfutam helyett egy, a két formátumot ötvöző váltófutammal kezdődött, ami annyit takar, hogy egy adott csapat versenyzői egymás után, egyenként vágtak neki a táv rájuk eső részének.

„Minden versenyző nagyjából 6 kilométert teljesített, zsebében egy stafétabottal” – magyarázza Pietro Guerra, aki ott volt a Salvarani akkori keretében. „Majd átadta a botot a következőnek, aki szintén továbbadta, és így tovább. Olyan volt, mint egy atlétikai váltó, csak kerékpáron.”

A Salvarani sikerét a legendás Felice Gimondi alapozta meg, aki kezdőemberként három másodpercet vert a moltenis Herman van Springelre – aki később a második helyen zárt összetettben –, ezt a különbséget pedig az utána jövő csapattársak is meg tudták őrizni.

A váltóban mért részidők ugyan nem számítottak bele az összetettbe, de az eredmény az összes salvaranis versenyzőt feljogosította arra, hogy másnap viselje a maglia rosát.

Így esett meg, hogy az első normál mezőnyszakaszon nem kevesebb mint 10 versenyző tekert rózsaszínben, Brinsidit pedig azóta „a tíz rózsaszín trikós városaként” emlegetik. „Így, ha csak egyetlen napig is, mindenki boldog lehet; az olyan nagy bajnokok számára, mint Gimondi, ez talán nem újdonság… viszont azoknak a segítőknek, akik álmodni sem mertek arról, hogy egyszer felölthetik ezt a mezt, óriási élmény” – számolt be róla a Corriere. „Az új, egyedi időfutam-formátumnak köszönhetően most az ő álmuk is valóra válhatott.”

„Szerintem zseniális kezdeményezés volt” – véli Guerra 40 év elteltével. „A közönségnek láthatóan tetszett.” Ám a Salvarani királysága, melynek ő is részese volt, mindössze egy napig tartott az 1971-es Girón: a következő szakaszon a korszak meghatározó sprintere, Marino Basso (Molteni) átvette a rózsaszín trikót, a salvaranis versenyzők közül pedig már senki sem viselhette újra, az összetettet a svéd Gösta Pettersson nyerte a Ferrettiből.

Na, de honnan datálódik a manapság tapasztalt rózsaszín őrület, és miért pont rózsaszín az a bizonyos trikó?

Az összetett éllovasát megillető rózsaszín trikó meglehetősen későn, 1931-ben debütált (ne feledjük, a Girót 1909 óta rendezik meg, a kezdeti időszakban nem volt megkülönböztetett mez), az olasz körverseny szervezői a Tour de France mintáját követték – igaz, fázis késéssel –, ahol már 1919-től kiosztják az ikonikus sárga trikót, a maillot jaune-t.

Azonban a Giro d’Italia igazgatója, Armando Cougnet és a versenyt szervező La Gazzetta dello Sport sportnapilap tulajdonosa, Emilio Colombo olyan akadályokba ütközött 90 évvel ezelőtt, melyekkel a Tour de France-on sosem szembesültek.

Míg Henri Desgrange, a Tour első főnöke és a versenyt kezdetben szponzoráló L’Auto nevű újság szabadon dönthetett a trikó színéről, Cougnet-nak és Colombónak az olasz állam jóváhagyására is szüksége volt – a maglia rosa bevezetésére Benito Mussolininek és az általa vezetett Nemzeti Fasiszta Párt vezérkarának is rá kellett bólintania.

Mussolininek állítólag voltak fenntartásai a trikó „férfiatlan” színével kapcsolatban, ám a Gazzettát 1899 óta halványrózsaszín papírra nyomtatták (azelőtt halványzöld volt), így valójában ez volt az egyetlen, magától értetődő opció.

„Il Duce” végül áldását adta, ám csak azzal a feltétellel, hogy a mezen jelenjen meg a fasizmus szimbóluma: a Giro első rózsaszín trikójának mellkasán ezért éktelenkedett a vesszőnyalábba foglalt bárd, a fasces, mely az ókori Rómában a hivatali hatalom jelképe volt.

Az első versenyző, aki magára ölthette a maglia rosát, az akkori olasz bajnok, Learco Guerra volt, az „Embermozdony”, akit az összetett egyik legnagyobb esélyesének kiáltottak ki 1931-ben a neki kedvező, már-már gyanúsan sík útvonal miatt. Guerra a várakozásoknak megfelelően megnyerte az első sprintet Mantovában, maga mögé utasítva a már akkor négyszeres Giro-győztes Alfredo Bindát.

Guerrának így muszáj volt lecserélni az olasz bajnoki trikót az újonnan bevezetett rózsaszín mezre, ami azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését. „Hiszen ez fakó rózsaszín, akár egy női alsónemű!” – írta meg a La Stampa. „Az olasz trikolórban Guerra is férfiasabb: hogyan is fogalmazzunk… úgy sokkal inkább képviseli az olasz kerékpársportot.”

Női alsó vagy sem, az eléhező Guerra két nappal később elveszítette a trikót Bindával szemben – noha átmenetileg visszaöltözhetett a férfiasabbnak titulált trikolórba, az olasz bajnok könnyek között fejezte be a szakaszt.

Abban az időben Alfredo Bindát tartották a világ legjobb kerékpárosának, olyannyira, hogy a Giro szervezői 1930-ban fizettek is neki azért, hogy ne álljon rajthoz, félve a túlzott dominanciájától. A félelmek nem voltak alaptalanok, hiszen ’31-ben öt nap alatt három szakaszgyőzelmet jegyzett.

De a hatodik napon Binda bukott, és ugyan beért a célba, később kénytelen volt feladni a Girót. Guerra megnyerte a következő két etapot (is), és újra nyeregben érezhette magát, az olasz szurkolók legnagyobb örömére.

És éppen ez a túláradó szeretet okozta a vesztét: túllelkesült rajongók egy csoportja futva kísérte a rózsaszín trikós Guerrát a Genovába tartó szakaszon, mígnem egyikük megbotlott, elkaszálva a verseny éllovasát.

Learco Guerra nem tudta folytatni. A két favorit, Binda és Guerra együttes szerencsétlensége, miszerint mindketten a maglia rosát viselve estek ki, beindította az összeesküvés-elméletekre igen érzékeny olasz sajtó fantáziáját, akik arról kezdtek el cikkezni, hogy átok ül a mezen.

Végül az újonc Francesco Camusso vállára került a teher, hogy otthon tartsa a végső győzelmet és megmentse a trikót a rosszmájú spekulációktól. A 23 esztendős, kiváló hegyimenő hírében álló olasz a Sestrière-en villantott nagyot (egy taktikus hátsó fogaskerék-cserével lepte meg riválisait), így Torinóba érve átvette a vezetést összetettben, előnye – és szerencséje – pedig kitartott a milánói befutóig.

„Camusso mindig az elsők között érkezett meg a hegyeken, a legjobb sprinterekkel is felvette a versenyt, és a szökésekben is kifejezetten aktív és hatékony volt” – szólt a Corriere della Sera értékelése. „Ma őszinte örömmel tisztelgünk egy fiatalember sikere előtt” – fogalmazott a La Stampa szakírója, Vittorio Varale.

Mára hőstettekről szóló legendák százai fűződnek a rózsaszín trikóhoz. A „Bajnokok bajnoka”, Fausto Coppi 1949-ben 43 másodperces hátrányból csinált 23 perces előnyt egy kőkemény, öt hágóval tarkított szakaszon, vagy ott az amerikai Andy Hampsten maglia rosát érő, heroikus küzdelme a fagyos, behavazott Gavián 1988-ban, „a napon, amikor sírtak a férfiak”.

Az elmúlt évekből tisztán emlékezhetünk Alberto Contador döbbenetes visszazárkózására a Mortirolón (2015), és Chris Froome, a Colle delle Finestrén indított offenzívájára, amivel megtörte Simon Yates-et (2018) – a lista bármeddig folytatható, ám számunkra vitathatatlanul Valter Attila három rózsaszínben töltött napja viszi a prímet.

Ami azonban 1931 óta a Giro d’Italia minden kiírását, és az imént felsorolt merész tetteket összeköti, az a profi kerékpárosok lankadatlan vágya, hogy másnap rózsaszínben tündököljenek.

Forrás: Cyclist