"Szerencsés vagyok, hogy élek" – Chris Froome elbúcsúzott, és olyan őszinte volt, mint talán soha

Nem. Meg sem fordult a fejemben, hogy folytassam.

Öt évvel ezelőtt. Amikor aláírtam az utolsó szerződésemet az Israelnél, tudtam, hogy az lesz az utolsó. Reméltem, hogy még egy utolsó versenyen tudok indulni és el tudok búcsúzni, ahogy az lenni szokott, de az augusztusi bukásom félreállított engem. Január közepéig ki-be jártam a kórházba. és amikor öt hónapnyi műtétek és kórházi tartózkodás után hazatértem, áprilisig vagy májusig kellett várnom, hogy igazán talpra álljak és abbahagyjam a gyógyszerek szedését. A sajtóval való beszélgetés, egy nagy bejelentés vagy egy nagy buli megrendezése szóba sem jöhetett – nem mintha fenn akartam volna tartani a feszültséget vagy ilyesmi. A felépülésemre koncentráltam és a családommal töltött időre. Beleegyeztem, hogy a Skodával jöjjek a Tourra, de még csak be sem jelentettem azt, hogy nem vagyok aktív. Aztán amikor valaki megkérdezett a visszavonulásomról, azt hittem, egyértelmű a helyzet, de rájöttem, hogy nem igazán beszéltem róla.

Tényleg nem. Szerencsés vagyok, hogy élek. Sokáig tartott, hogy visszajöjjek.

Borda- és csigolyatörés, a bordáim összeroppantak az ütéstől, és a tüdőm jobb oldala nagyon súlyosan megsérült. Az egyik borda átszúrta a szívburkomat, ami védi és tartja a szívet, így a szívem valójában felnyílt és fedetlen volt, ami nagyon veszélyes lehet. A mellkasom megtelt vérrel, nem kaptam levegőt. A mentősök hét-nyolc perc múlva érkeztek meg, és egy csövet helyeztek a bordáim közé, ami enyhítette a nyomást. Nagyon szerencsés voltam, hogy a sebésznek sikerült rekonstruálnia a szívburkot, összevarrni és a mellkasomban lezárni. A szívem végig nagyon dobogott az egész folyamat alatt, szóval amikor valami ilyesmi történik és elmagyarázzák a súlyosságát, hogy bármi történhetett volna, az elég komoly és megható pillanat. Perspektívába helyezte az életemet: az, ami a kerékpáros világban történt, már nem is aggasztott. Hatalmas sokk volt a családom számára, nehéz időszakot éltünk túl, de most hihetetlenül boldog vagyok. Úgy érzem, új lendületet kaptam az életemre, és ez egyben annak is a jele, hogy lassítanom kell és mindent élveznem kell. Az elmúlt két évtizedet áldozatokkal és szenvedéssel töltöttem. Ez volt az álmom, de ugyanakkor most olyan ponton vagyok az életemben, ahol élhetek, jobban jelen lehetek a családommal. Amikor otthon vagyok, nemcsak edzek és regenerálódok, hanem elvihetem a gyerekeket túrázni vagy kempingezni. Most az a prioritásom, hogy jobban jelen legyek férjként és apaként.

Mindkettő komoly volt, de a a tavalyi után a sport már eszembe sem jutott. A padlón fekve tudtam, hogy soha többé nem fogok versenyezni, inkább az életemről, a jövőmről szólt a dolog. Rémisztő volt. Több hetet töltöttem kórházban, alig 24 órára jöttem haza, a kanapén ültem, nem kaptam levegőt, a feleségemnek azonnal vissza kellett vinnie a kórházba. Újabb műtét, visszatették a csöveket a mellkasomba, hogy rendesen működjön a tüdőm... Szörnyű élmény volt. Nemcsak az első esésről volt szó, hanem az azt követő hónapok összes következményéről is. Veszélyben volt az életem.

Igazán megmutatta, hogy ki vagyok. Nem csak a jó eredményekért voltam itt: ez a szenvedélyem, a sport iránti igaz szeretetem. Sokkal könnyebb lett volna bármikor abbahagyni. azzal együtt pláne, hogy egyértelmű volt, nem fogom megnyerni az ötödik Touromat. A szememben nagyon fontos volt, hogy végig tudjam vinni ezt az egész folyamatot. Öt évre elköteleztem magam az Israelnél, nagyon szerettem volna kitölteni. Tudom, hogy sokan nem értették. Amikor elkezdtem kerékpározni, az egyik nagy célom az volt, hogy 40 évesen is versenyezzek. Megcsináltam, és még ha nem is nyertem 2019 után egyszer sem, örömmel töltött el az egész.

Egy, másfél évvel a dauphinés bukás után jött el ez. Ugyanúgy megcsináltam az összes edzést, a felkészülést, az összes áldozatot meghoztam, mint korábban, de nem láttam semmilyen javulást az erőmben. Frusztráló volt. Két-három évnyi kemény munka után vált világossá, hogy újra profi versenyző vagyok és képes vagyok segíteni a csapatnak, de egy újabb Tour megnyerése nem volt reális.

Nem. Egyedül azt bánom, hogy 2019-ben elestem, mert akkor szárnyaltam. Évek óta nem voltam olyan jó formában, emiatt is vártam nagyon a Dauphiné időfutamát, hogy megmutassam, készen állok a Tourra. Másképp is csinálhattam volna dolgokat, például, ha nem indulok a Girón 2018-ban, frissebb lettem volna a Touron – persze akkor soha nem nyertem volna meg a Girót. Így van ez jól, nem tudom és nem is akarom megváltoztatni. Mindennel meg vagyok elégedve.

Fiatal voltam a csapatban, valószínűleg hiányzott a tapasztalatom, de az, hogy abban az évben nem nyertem, meghozta az étvágyamat 2013-ra és az azt követő évekre.

Amikor látod, hogy Tadej Pogačar hegyi szakaszokat nyer manapság, nosztalgikus érzés fog el?
Igen, határozottan. Ismerem azt az érzést, amikor rálépsz a pedálra és senki sem tud követni. Egy kicsit hiányzik. Visszarepít ez az érzés a gyerekkorba, amikor a barátaid ellen mész.

Nagyon más a kettő. Régebben keményen dolgoztam a Tour elején, hogy előnyre tegyek szert, főleg mentálisan. Tadej ezt egy teljesen új szintre emeli, és most már a Tourmalet-n világossá tette a többiek számára, hogy a második helyért fognak küzdeni, a győzelem szóba sem jöhet. Tudom, mennyire demoralizáló lehet ez a riválisaid számára. Én az első hegyi szakaszon általában egy percet nyertem; Tadej esetében ez három perc. Ez lenyűgöző. Örülök, hogy nem volt a közelemben, amikor a legjobb formámban voltam.