Cavendish és a többiek: Top5 átigazolás az idei szezonból

Persze, minden szezonban vannak, akik belenyúlnak a tutiba, így idén is összeszedtük, szerintünk mik voltak a legjobban sikerült transzferek.

Ha valaki úgy fejezi be az előző idényt, hogy könnyek közt a visszavonulásról beszél, majd az utolsó pillanatban új csapathoz kerülve végül 10 győzelemmel, köztük négy Tour-szakasszal és zöld trikóval zárja a szezont, az felkívánkozik egy ilyen listára, nem?

Megszokhattuk már, hogy a Quick Stepnél tudják, hogyan találjanak bele a tutiba, ahogy sprinterek közül sem Cavendish az első, aki hozzájuk kerülve szintet tud lépni, a brit legenda esete azonban még a csapat mércéjével mérve is különleges. Egyrészt a hihetetlen kontraszt miatt, ami az előző évek szenvedései és az idei sikerek között látható, másrészt az üzleti háttér alapján, ami az átigazolás mögött állt. Hiszen ne feledjük, egy külső szponzor miatt Patrick Lefevernek idén lényegében egy eurójába nem került egyik legsikeresebb versenyzőjének szerződése.

Már az idény első hónapjaiban lehetett látni, hogy Cavnél valami elindult, a Török körön pedig 2018 óta először tudott szakaszt nyerni, rögtön négyet. Ekkor úgy tűnt, ez lehet számára a csúcspont, hiszen arra aztán senki nem számított, hogy bekerül a Tour-keretbe, pláne nem, hogy négy szakasszal és ponttrikóval távozik a Francia körről. Egyetlen dolog nem jött neki össze, Eddy Merckx rekordját ugyanis „csak” beállítani tudta, megdöntenie nem sikerült egyelőre.

Ezért is nagy kérdés, mi lesz vele jövőre, hiszen amikor ezt a cikket írjuk, hivatalosan még nincs szerződése a következő idényre. Persze a megállapodás elvileg már csak idő kérdése, Cavendish leszögezte, számára kizárólag a QS lehet opció, csak az anyagiakon megy a huzavona Lefeverrel.

Az előző években megszokhattuk, hogy háromhetes győztest nehéz hagyományos értelemben igazolni, az elmúlt szezonokban a nagy körök nyertesei mind az adott csapatuknál berobbanó fiatalokból kerültek ki. Ezt a szabályt Yates és az őt megszerző Ineos sem törte meg, de a brit versenyző ezek között a keretek között maradva kihozta a legtöbbet, ami az idényében benne volt.

Yates egész évben kiegyensúlyozottan teljesített, tavasszal elvitt egy egyhetest (a Katalán kört), másik kettőn pedig csak Roglic és Pogacar tudta őt legyőzni. Egy hosszabb szünet után aztán remekül ment a Vueltán, a dobogóról a negyedik hellyel ugyan lemaradt, de megmutatta, hogy a GT-ken is számolni kell vele. Bónuszként még az évzáró olasz egynaposokon is jól ment, a gyengébben sikerült utolsó mitcheltonos évek után tényleg kihozta a maximumot ebből a váltásból.

Néha megéri egyet visszalépni, hogy utána kettőt előre mozdulhassunk. Alighanem ezt gondolhatta Philipsen, amikor két gyengébb, az UAE-nél eltöltött idény után a szupertehetségnek kikiáltott belga sprinter úgy döntött, nem egy másik World Tour-csapatnál, hanem az Alpecinnél folytatja.

Philipsen számítása bejött, hiszen bőven kapott lehetőséget a legnagyobb versenyeken és élt is vele. Nyolc győzelmet, köztük két Vuelta-szakaszt nem nagyon kell magyarázni, de kemény belegondolni, ez mennyivel több is lehetett volna, ha sok esetben csak egy picit erősebb/szerencsésebb. Hiszen az idény során (!) 11 alkalommal volt dobogós, csak a Touron hat alkalommal végzett a top3-ban, siker nélkül. Szerencséjére nem maradt le semmiről, még mindig csak 23 éves, ha pedig a következő idényekben tovább fejlődik, az Alpecin még a mostaninál is nagyobb húzásként könyvelheti majd el a megszerzését.

Mäder szezonjának legemlékezetesebb pillanata alighanem mindenkinek egyből eszébe jut. Ha csak abból indulnánk ki, ahogy Roglic lehajrázta őt a Párizs-Nizza királyszakaszának utolsó méterein, akár azt is gondolhatnánk, hogy a Bahrein nem csinált nagy üzletet a megszerzésével, a svájci hegyimenő idénye azonban ennél jóval többről szólt.

Néhány hónappal később egy másik szökésből már sikerrel hazaért, akkor ráadásul a tét is nagyobb volt, hiszen a Girón tudta megnyerni a hatodik szakaszt. Később a Svájci körön is behúzott egy durva hegyi etapot, viszont még ennél is látványosabb volt, amit a szezon utolsó háromhetesén nyújtott. A Vueltán végig ott volt Jack Haig mellett, sokszor még erősebbnek is tűnt a kapitányánál, akit fantasztikus munkával dobogóra segített. Ja, és emellett maga is behúzta az ötödik helyet összetettben, megmutatva, milyen jól tette a Bahrein, hogy 2024-ig magához kötötte a fiatal versenyzőt.

Ha a szezon 80%-át nézzük, ez az átigazolás akár a besült transzferek közé is kerülhetne. Néhány hét azonban gyökeresen képes megváltoztatni egy idényt, az EF-nél pedig szeptember végére már aligha bánták, hogy megszerezték Valgrent.

Egy teljesen felejthető év után a dán versenyző az őszi olasz egynaposokon indult be, ahol előbb egy parádés szóló szökéssel, majd egy hajrában Colbrellit lesprintelve tett hozzá kettőt csapata nem túl magas győzelmi számához az idényben. Itt már lehetett érezni, hogy a formája végre nagyon rendben van, ezt pedig egy héttel később a belgiumi világbajnokságon is igazolta, ahol az üldözőcsoportból hajrázva megszerezte a bronzérmet. Már csak állandósítania kéne ezt a szintet ahhoz, hogy jövőre végre igazán jó éve legyen.

Nem hagyhatjuk ki, nem igaz?! Ha kizárólag a győzelmek számát nézzük persze, Ati nem hozott idén szakaszt az FDJ-nek, gyanítjuk viszont, hogy a francia csapatnál így is hálát adnak az égnek, hogy sikerült megszerezniük. Három nap rózsaszínben a Girón, felvillanások és hasznos segítői munka egész évben, majd egy remek eredmény a Lombardián a szezon végére. Ez az igazolás már most egyértelmű siker, de a következő években még jobbnak is bizonyulhat, mondjuk egy magyar Giro-rajton szerzett újabb rózsaszín trikóval.