Botrányhős sprinterek, csendes hegyimenők – A személyiségen múlna, kiből lesz bajnok?

A WorldTour-csapatoknál ma már minden eddiginél népesebb és professzionálisabb stábok – masszőrök, szerelők, sportigazgatók, edzők, sportpszichológusok – felelnek azért, hogy a világ legjobb kerékpárosai minél jobb teljesítményt nyújtsanak. De arról csak kevés szó esik, hogy a versenyzők saját személyisége mennyit nyom a latba.

Pedig érdemes róla beszélni, hiszen a kerékpársport modellje rendkívül egyedi: a versenyzőpalánták egyéni sportolóként indulnak, mígnem eljutnak profi szintig, ahol csapatjátékosokká szelídülnek, hogy közös erőfeszítéseikkel győzelemhez segítsék az éppen aktuális kapitányt.

Szóval, hogyan függ össze a teljesítmény a személyiséggel? Ha alaposan feltérképezik egy profi bringás személyiségjegyeit, az segíthet kiszűrni az eredményességét előmozdító, vagy épp hátráltató pszichés tényezőket. Ez pedig értékes információ lehet az edzők és csapatvezetők számára, akiknek az a feladatuk, hogy a legjobbat hozzák ki tanítványaikból.

Az olasz sprintcsászár, Mario Cipollini egyszer azt találta mondani:

Nos, Cipollini sosem volt híján az önbizalomnak, de volt is mire: 191 győzelmet hozott össze – köztük 12 Tour de France-szakaszgyőzelmet is – 16 év alatt. Mestere volt a botránykeltésnek, extravagáns megjelenésével mindig kitűnt a tömegből: zebracsíkos, tigrismintás vagy épp az emberi izomzatot ábrázoló mezkölteményekkel borzolta a kedélyeket. Egy szó mint száz: Cipollini vérbeli extrovertált volt.

Ez persze nem szokatlan a sprintereknél. Ugyan Mark Cavendish kifelé forduló személyisége másként nyilvánul meg, mint mondjuk Cipollinié, de a brit versenyző is sokszor elmondta, mennyire igényli mások társaságát és az önmagába vetett hite is megingathatatlan.

„Pályafutásom nagy részét sprintvonatok élén töltöttem, és nem találkoztam olyan sprinterrel, aki introvertált lett volna” – mondja már Koen de Kort, John Degenkolb és Marcel Kittel egykori kulcsembere. „Én is extrovertáltabb vagyok a többségnél, szóval hamar összecsiszolódtam velük. De kell is némi őrültség ahhoz, hogy valaki 70-nél elkezdjen vállazni.”

A kerékpársport alfahímjei és nőstényei azért is tűnhetnek ki a mezőnyből, mert alapvetően egy nagyon magányos sportról beszélünk. Míg a legtöbb gyerek valamilyen csapatjátékkal kezd, ahol tudat alatt is megtanul együttműködni a társaival, a fiatal országútisok hosszú órákat edzenek teljesen egyedül, összezárva saját gondolataikkal. A hegyimenők tipikusan ilyen magányos farkasok. „A hegyimenők a leginkább zárkózott személyiségek a mezőnyön belül” – mondja az Ineos sprintere, Ben Swift. „Boldogok, ha kimaradhatnak a felhajtásból.”

És a háromhetes-menők? „Bennük is van némi rámenősség, mint a sprinterekben” – teszi hozzá Swift. „Froomey sosem ijedt meg senkitől. Aztán ott volt a rocksztár Bradley Wiggins. Tom Dumoulin is elég harsány. Na meg persze tudjuk, milyen volt Lance Armstrong. A mezőnyben talán többségben vannak az introvertáltak, de akad jónéhány egyedi figura is.”

Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a különc karakterek a kerékpársportban igencsak aránytalan szponzori lehetőségeket szülhetnek, ha más sportágakkal hasonlítjuk össze. „A szponzorok minél több olyan extrovertált versenyzőt szeretnének látni, mint mondjuk Peter Sagan” – mondja Brent Copeland, a BikeExchange csapatfőnöke. „A marketing stábok szintén, mivel nehéz dolguk van egy-egy csapat identitásának kialakításakor.”

Tehát a személyiség üzleti szempontból is megkerülhetetlen, de hogyan függ össze az edzésmunkával és a versenyzéssel? Hogyan hat az egyénre és a csapatra? Dr. Ruth Anderson, az ausztrál kerékpárválogatott vezető pszichológusa, aki a brit csapat olimpiai felkészítésében is részt vett, ezalatt pedig a világ legjobb országúti- és pályaversenyzőivel dolgozott együtt, megadhatja a válaszokat.

„Nem gondolnám, hogy létezik egy bizonyos személyiségtípus, amely jobban teljesít vagy sikeresebb” – fejti ki. „Egy élsportoló esetében sokkal fontosabb az, hogy mennyire ismeri önmagát. Sok, nagyon különböző beállítottságú versenyzőt láttam már aranyérmeket nyerni, és az a közös bennük, hogy abszolút tisztában voltak azzal, hogyan működnek. Dolgoztam extrovertáltakkal, introvertáltakkal, olyanokkal, akik nagyon szorongtak, és olyanokkal, akik egyáltalán nem, de valamennyien tudták kontrollálni az elméjüket, hogy a legjobbjukat nyújthassák.”

Ez a fajta öntudatosság, mely az eredményesség valódi záloga, nagyrészt a tapasztalattal jön, mondja a szakértő, ugyanakkor edzők és pszichológusok segítségével fejleszthető is. Akár extrovertált, akár introvertált valaki, szüksége van egy belső hajtóerőre, mely segít átlépni a fájdalomküszöbét és leküzdeni a fáradtságot. Ahogy Swift fogalmaz: „Amikor egyedül edzel, és egy húszperces hegymenet van előtted, és senki nincs ott, aki noszogatna, hogy tartsd az előírt teljesítményszintet, neked kell kézbe venni a dolgokat. Könnyű lenne megfordulni és azt mondani, hogy nem akarom ezt csinálni. De mégis hajtasz tovább; ez az elme győzelme a test felett.”

A személyiség azt is meghatározhatja, ki milyen edzésmunkát végez. A Roubaix-győztes Lizzie Deignan például azt mondja, civilben a kevésbé harsányak közé sorolná magát, de kerékpáros berkekben egyértelműen extrovertált típus. Ez abban nyilvánul meg, hogy kifejezetten kerüli a magányos, maratoni edzéseket. „Nem élvezem a hosszú tekeréseket, inkább lenyomok két órát olyan keményen, ahogy csak bírom, aztán hazamegyek. De vannak olyan versenyzők, akiknek ezután komoly hiányérzetük lenne, ami feszültté teszi őket. Ők azok, akik öt órákat tekernek le egyedül, ami engem halálra untatna.”

Jóllehet, Nairo Quintana visszahúzódóbb típus, mint mondjuk Nacer Bouhanni, az élsportolók közös vonásai sokkal meghatározóbbak, mint az egyéni személyiségtípusok. „Az egyik ilyen erény a perfekcionizmus” – mondja Anderson. „Ez a leggyakoribb vonás, amit a profi kerékpárosoknál tapasztalok, akik mindig elképesztően magas szintet várnak el maguktól. Sajnos ez kétélű fegyver, hiszen gyakran épp ugyanannyit segít, mint árt, és akár kiégéshez is vezethet.”

Ami Koen de Kortot illeti, ő ezt sokáig nem is vette észre magán, de utólag már másképp látja. „Sosem tartottam magam perfekcionistának a többi csapattársamhoz képest, akik tényleg nagyon precízek voltak. Amikor mondjuk egy ötórás edzést kellett teljesítenem, és 4 óra 52 perc után értem haza, azt gondoltam, ez mára elég. De sok csapattársam addig nem nyugodott, míg kereken 5 óra 0 percnél meg nem állította az óráját. Ez elgondolkodtatott, hogy nem vagyok kellően maximalista, de amikor a családomat és a barátnőmet kérdeztem erről, ők pont az ellenkezőjét mondták.”

Perfekcionizmus, mentális erő, érzelmi stabilitás és önbizalom – ezek mind-mind az egyént jellemzik, de mivel a kerékpársport legalább annyira szól a csapatról, mint az egyénről, ez még nem minden. „Úgy gondolom, hogy a személyiség abban is fontos szerepet játszik, hogy megfelelő légkört tudj teremteni magad körül” – véli Copeland. „Lehetsz te a legerősebb versenyző a számok és az adottságaid alapján, de ha nem jössz ki jól a csapattársaiddal, az feszültségekhez vezet. Igen, talán így is nyersz egy-két versenyt, de egészen biztos, hogy nem leszel tartósan sikeres.”

A BikeExchange csak akkor adja meg a zöld lámpát, ha már meg vannak győződve arról, hogy sportigazgatóik tudják majd terelgetni, formálni az adott versenyzőt. Ám hiába mérik fel alaposan a kiszemelteket, az aláírás pillanatában még nem tudhatják, hogy versenyszituációkban meglesz-e a kémia a csapattársakkal. Persze, a fizikai tehetség mindig is fontosabb lesz annál, minthogy összeillenek-e a különböző karakterek, de ez sem egy elhanyagolható szempont.

„A Giant-Shimano rengeteg időt szentelt arra, hogy mi, a vonat tagjai összecsiszolódjunk” – mondja De Kort. „Vannak olyan dolgok, amik például téged egyáltalán nem zavarnak, de a másikat kifejezetten idegesítik. Ezek a dolgok akkor jönnek elő a leginkább, amikor egy szobában alszotok. Én mindig John Degenkolbbal voltam egy szobában, mert egy hullámhosszon voltunk.”

A Giant-Shimano [ma már DSM] sprintvonata a sportág történetének egyik legaprólékosabban összerakott, legolajozottabban működő egysége volt, ahol mindenkinek megvolt a maga, precízen meghatározott feladata: Marcel Kittel, a sprinter; Tom Veelers, a felvezető ember; John Degenkolb, aki megindítja a hajrát; Koen de Kort, aki diktálja a tempót; Roy Curvers, az országúti kapitány; Albert Timmer és Tom Dumoulin, a pozícionálás felelősei; Dries Devenyns és Cheng Ji pedig a szökevényvadászok. Nem véletlen, hogy Kittel mind a 14 Tour-szakaszgyőzelmét a Giant, illetve a Quick-Step színeiben aratta, két olyan csapatnál, mely mesteri sprintvonatáról volt híres, a szét-széteső Katushánál pedig győzelem nélkül maradt a francia körön. De valóban az a kulcs a sikerhez, hogy olyan versenyzőket válogatnak össze, akik közül egyesek boldogan felvállalják a vezető szerepet, míg mások boldogan betöltik a másodhegedűs szerepét, magyarul extrovertáltak és introvertáltak vegyesen?

„Sokan gondolják azt, hogy egy jól működő csapat épp attól működik jól, ha egymáshoz közel álló emberek alkotják, például barátok, aki szeretnek egymás társaságában lenni" - magyarázza dr. Anderson. "Viszont annál, aki igazán introvertált típus, ez nem működik, mert ők kínosan érezhetik magukat a társasági helyzetekben és nehezen vegyülnek a más habitusú csapattársakkal. De ez nem feltétlenül számít a kutatások szerint, mert nem a szociális kohézió az, ami javítja egy csapat teljesítményét, hanem a célközösség. Más szavakkal, hogy a csapattagok mennyire motiváltak, hogy elérjenek egy bizonyos célt. Egyesek talán közel állnak egymáshoz, míg mások nem, de a lényeg az, hogy mindenkinek világos legyen, mi a feladata.”

Kiváló példa erre Bradley Wiggins 2012-es Tour-győzelme, ahol Chris Froome volt a Sky kiemelt emberének utolsó támasza a hegyekben, és bizony többször tűnt úgy, hogy Froome van olyan erős, hogy könnyedén leszakíthatná csapatkapitányát. A helyzet komoly feszültségeket szült, kettejük viszonya ekkor romlott meg, ám Froome nemrég Nico Rosberg podcastjében elmondta,

Ez a fajta áldozathozatal pedig nem megy könnyen, hiszen tudományos eredmények is igazolják, hogy a profi kerékpárosok jelentős része mutat nárcisztikus személyiségjegyeket. És valóban, akinek kimondott célja, hogy profi legyen, sokszor gondolkodik úgy, mintha körülötte forogna a világ. Ez a magatartásforma az élsportban kívánt, az elhivatottság jele, a való életben azonban sokszor tűnhet puszta önzésnek. Itt jön a képbe a tiszta és világos kommunikáció, amivel a tapasztalt sportigazgatók és edzők igyekeznek megszelídíteni a versenyzőket, szem előtt tartva a csapatérdeket.

Az tehát elmondható, hogy a kerékpáros mezőny nagyobb hányadát introvertált versenyzők adják, bár a sprinterek és a háromhetes-menők körében gyakoribb az extrovertált személyiségtípus. Hogy ez számít-e az eredményesség szempontjából? A szakértő szerint a közös cél és az élsportolói erények többet nyomnak a latba és jobban szolgálják a tartós sikert, mint a karakter. A legfőbb erény pedig, ahogy Froome is megfogalmazta, az áldozatkészség. Egy legendás sportigazgató egyszer azt mondta:

via Procycling magazin