Úgy vártuk Valter Attilát, mint a Messiást

Nem meglepő módon ezek az országok elsősorban környező országok voltak: a lengyelek, csehek, románok.

2023-ból visszatekintve teljesen lényegtelen, hogy pontosan mennyi idő kellett ahhoz, hogy az egykori kommunista blokkban szinte mindenütt elinduljon az Eurosport (azért szinte, mert Horvátországban, Albániában, Szlovákiában még most sincs – illetve van, csak nem horvátul, albánul, szlovákul). Sokkal fontosabb, hogy a csatorna létének milyen hatása lett egy adott ország sportéletére.

Mint említettem, mi nagyjából a lengyelekkel, a csehekkel és a románokkal indultunk együtt, rájuk figyeltünk a kezdetek óta. Legtöbbször irigykedve. Már ami a hagyományos eurosportos sportágakat illeti.

Ilyen volt a Grand Slam-tenisz, szinte a kezdetek óta, valamennyi téli sport, kerékpárból először a Grand Tourok, aztán jóformán minden, később a snooker, bár ennek régiós jelentősége talán csak annyi, hogy rengetegen nézik, versenyzője senkinek sincs.

Ha visszatekintünk '96-ra, azt mondhatjuk, a régió országai között nem volt jelentős különbség, ha ezeket a sportágakat (ahogy mi mondjuk: pilléreket) tekintjük. Nyilván a cseheknek teniszben nagyobb hagyományai voltak, mint bárkinek: 15 - egyéni - Grand Slam-trófeával váltottak rendszert (Ivan Lendl valamennyi győzelmét nekik számoltam), de a lengyeleknek akkor még mindössze egy aranyérme volt téli olimpiáról (Wojciech Fortuna – síugrás, Sapporo, 1972.), a legjobb teniszezőjük, Wojtek Fibak egy centivel sem volt jobb játékos, mint Taróczy Balázs. Ha maradunk a Grand Slam-tenisznél, a románok itt még vitték a tiszta második helyet a csehek mögött, bár nem tudom, Nastase és Ruzici hetvenes évekbeli győzelmeinek milyen relevanciája volt '96-ban.

Aztán Valter Attila felbukkanásáig (és a magyar kerékpáros boomig) nekünk annyi jutott, hogy Talmácsi Gábor megnyerte a világbajnokságot 125 köbcentiben, ami akkoriban nálunk ment szinte minden hétvégén, továbbá Miklós Edit dobogóra állhatott lesiklásban az alpesi sízők világkupájában. Jól jellemzi a szerencsénket, hogy Edit talán legnagyobb eredményét, az olimpiai 7. helyet pont azon az egy téli olimpián érte el, amit mi nem közvetítettünk. Nem arról beszélek, hogy ne lettek volna magyar sportsikerek '96 óta, félre ne értsen senki. Még csak azt sem mondom, hogy ne közvetíthettünk volna olimpiai vagy világbajnoki aranyérmeket a csatornán, akár mondjuk atlétikából vagy úszásból, vívásból (bár az atléta olimpiai aranyak – fogalmazzunk diplomatikusan – végül nem maradtak meg), hanem arról, hogy ezeket az aranyakat, ezeket a sikereket azért a legritkább esetben kötik hozzánk a nézők.

Ez alatt az idő alatt a lengyelek kineveltek egy Adam Małyszt, egy Kamil Stochot, illetve most már egy Kubackit és egy Żyłát is, Justyna Kowalczyk egy időben a legjobb norvég sífutókkal meccselt, Agnieszka Radwańska a világranglista második helyéig vitte, játszott egy wimbledoni döntőt, ahol csak a legjobb Serena Williams tudta legyőzni. Iga Świątek pont most 50 hete világelső, nyert már három Grand Slamet, Hubert Hurkacz stabil top 10-es játékos a férfiaknál. Michał Kwiatkowski országúti vb-t nyert a kerékpárosoknál, 2016 óta a Sky-nál teker, amit manapság már Ineosnak hívnak. Nyert szakaszt a Touron, a Vueltán, nyert Milánó-Sanremót, Strade Bianchét és Amstel Gold Race-t is. Többek között.

A csehek közül négyen öt Grand Slamet nyertek azóta, idősebb Korda, Novotná, Kvitová (ő kettőt), Krejčíková. Ester Ledecká pedig sporttörténelmet írt azzal, hogy snowboardosként olimpiát nyert az alpesi sízőknél is. Kateřina Neumannová és Lukáš Bauer jelentős sífutók voltak, előbbi olimpia bajnok, utóbbi Tour de Ski-győztes, Martin Koukal világbajnok 50 km-en. És biatlonban is szinte minden évben akad valaki, aki dobogóra állhat.

A románok az egyetlenek, akikkel azt hiszem, tudtuk tartani a lépést, bár Simona Halep azért csak elvitt két Grand Slamet, és volt világelső is.

Hát ezért volt nagy dolog követni Valter Attilát az elmúlt hetekben a világ egyértelműen legjobb csapatában. És nem csak annak tudtunk örülni, hogy segített annak, akinek éppen segítenie kellett, hanem láthattuk a Stradén is, ahol egyértelműen az egész mezőny legerősebb kerékpárosa volt (jó-jó, Pidcock mellett). Persze ez egy olyan sportág, ahol nem mindig a legjobb nyer, de akkor is teljesen más minőség volt valakinek a győzelméért szorítani egy klasszikuson, aki ráadásul a magyar bajnoki trikót viseli.

Hosszú évek óta gondolkodunk rajta, hogy kellene alapítanunk egy díjat, melyet az év EuroSportolója kaphatna meg: az, aki olyan sportágban villant nagyon nagyot, amelyik hozzánk köthető. De eddig nem nagyon volt olyan siker, amikor azt éreztük volna, hogy magunkra kellene haragítani a teljes magyar sportújságíró-társadalmat, akik oly' lelkesen szavazgatnak és gáláznak minden év végén.

Két éve, amikor Ati viselte a Maglia Rosát, talán nem voltunk elég bátrak...