Andris, de mi lesz a névvel? És mi lesz velünk?

Annyi mindent tudnék írni.

De csak ülök a megnyitott Word-fájl előtt. Nem jönnek a szavak. Csak a könnyek.

Két hete úgy léptünk ki a Zoom-beszélgetésből, hogy ötletelünk, aztán december elején elkezdjük felvenni az anyagokat és bőven megleszünk január végéig.

Úgy léptünk ki, mint mindig. Fáradtan, álmosan kitaláltuk a címet, a következő adások terveit, közben dumáltunk mindenről, dicsértük és szidtuk a világot, és mosolyogtunk.

Mert a mosoly egyetlen adásban sem hiányzott az arcunkról. Ez nagyrészt Neked volt köszönhető, és ezt Te is tudod.

Remélem, tudod. Ugye, tudod?

Mert Te voltál az, aki kapásból megkérdezted: hogy vagytok, srácok? Hogy telt a hetetek?

Így volt ez a forró júliusi délutánokon, a zsúfolt szeptemberi napokon, a péntekbe nyúló csütörtök estéken. Miközben annyi minden történt velünk és körülöttünk, volt valami állandóság a hetünkben, és tudtuk, hogy ez csak a miénk, és ez így is marad, mert mi álmodtuk meg, mi hoztuk létre.

Emlékszem, május közepén, egy Duplacsavar után segítettem Neked kinyitni a szerkesztőség ajtaját. Kigurultál, talán siettél is, mert már ott voltak Érted, de közben feljött a szó a magyar fociról, aztán a tavaly óta már tervezett magyar focis podcastről. Sosem felejtem a hamiskás mosolyt, amivel megkérdezted: mit veszíthetünk?

Onnantól nem volt megállás.

Csatlakozott hozzánk Tomi, aztán megbeszéltük, hogy Te leszel a műsorvezető, mert Te abban a szerepben érzed jól magad. Mindent előkészítettünk, csak épp egy dolgot felejtettünk el: az első adás előtt egy perccel eszünkbe jutott, hogy nincs neve a podcastünknek. Gyorsan azt javasoltad, hogy a Rossi-féle magyar válogatott taktikája miatt legyen 3-5-2 podcast, nekünk pedig megtetszett. Abban maradtunk, hogy az „első évadot”, azaz az őszi szezont végignyomjuk így, aztán télen megszavaztatunk a hallgatókkal valami mást vagy kitalálunk valami kreatívabbat.

Tél van. Mi lesz a névvel, Andris?

Három éve télen a sífutós próbakommentálásodat küldted át e-mailben, hogy mondjak róla őszinte véleményt. Két éve télen és tavaly télen is írtunk egymásnak párszor. Idén télen nem beszéltünk. Nem tudom és nem akarom elhinni, hogy már nem is fogunk.

Legutóbb (nem akartam leírni, hogy utoljára, érted??) november 30-án, a kórházba kerülésed előtt váltottunk néhány szót, amikor megbeszéltük a szokásos sífutós témákat. A hétvégi „Gyógyulj, jobbulást!” üzenetemre már nem válaszoltál.

Csütörtök van. Mi lesz a sífutós cikkel, Andris?

Mielőtt éjjel lefeküdtem aludni, 0:46-kor (hátborzongató, hogy alig fél nappal később jött a hír: elmentél) elküldtem Gábornak a jelöléseket az év végi szerkesztőségi díjakra. Egy másodpercig sem gondolkodtam, hogy a Szabó Mari-díjat Te érdemelnéd meg a legjobban, így Téged írtalak. Ezzel a kísérőszöveggel:

Szabó Mari-díj: „Sergő Z. Andris, a töménytelen mennyiségű melójáért és rugalmasságáért, a megvalósításaiért (ötletek, cikkek, podcastek, tippjátékok), és azért, mert példakép lehet mindannyiunknak :))”

Sajnálom, hogy ezt már nem olvashattad el. Remélem, hogy valahol, valahogy mégis elér Hozzád.

Összenőttél mindannyiunk Eurosportos létezésével. Köszönöm az emlékeket.

Példakép voltál, az is maradsz.

Vigyázz magadra.

ui:

Ne aggódj, megbeszéltük Tomival, hogy csináljuk tovább a podcastet, a tippjeidre pedig visszatérünk a bajnokság végén. A podcastek címébe nem fogunk kérdőjeleket rakni. És remélem, hogy az Újpest bent marad az NB I-ben és nagyon boldog leszel.