Nehéz túllicitálni azt, amit a Nove Mestói biatlon-világkupa élményben nyújtani tudott

A havas sportágak közül a biatlon mindig is személyes rangsorom élén állt. A világkupa küzdelmeit intenzív sportfogyasztóként évek óta követtem, amióta azonban sportújságíróvá avanzsáltam, mindez hatványozottan is igaz. Így a szándék, hogy “de jó lenne egyszer kimenni egy biatlon-versenyre” azzal arányosan erősödött, hogy a versenyek követése az egyszerű “képbenlét” mellett a munkámmá is vált.

Egy barátommal már évek óta terveztük, hogy kiutazunk egy Magyarországhoz viszonylagos közelségben lévő világkupa-helyszínre, a COVID, illetve gyerekek születése azonban az évek során egyre csak tolta a nagy álom megvalósítását. Mígnem aztán 2022 decemberében eldöntöttük, most már nem húzzuk tovább a dolgot, ideje a tettek mezejére lépni.

Két helyszínt éreztünk olyan földrajzi közelségben, ami megugorhatónak tűnt: Pokljuka és Nove Mesto. A szlovéniai verseny hamar kiesett a körből, hiszen 2023 januárjának elején rendezték ott a futamokat, alig egy hónappal előtte így már sem belépőjegy, sem szabad szállás foglalásában nem reménykedhettünk. Maradt tehát Csehország.

Ahol 2023. március 2-5. között rendezték az idei világkupa futamokat, mi pedig a zárónapot néztük ki, amikor is vegyesváltó, illetve vegyespáros versenyeket rendeztek.

A város neve első felének jelentése új hely, vagy új város, értelmezés kérdése. Számunkra mind Csehországnak ezen vidéke, mind pedig a biatlon-világkupa helyszíni átélése egy teljesen új területet jelentett ezen a hétvégén.

Néhány hete, amikor a futamokat az Eurosport képernyőjén követő kollégáinknak újságoltam, hogy hova készülök, mindketten azt mondták (egymástól függetlenül), hogy nagyon jó a helyszínválasztás, a csehek megőrülnek a biatlonért. Nekem is egyértelműen pozitív várakozásaim voltak a helyszíni atmoszférával kapcsolatban, hiszen az azért a képernyőn keresztül is bőven átjön, hogy a világkupa helyszínei közül Nove Mestóban egészen különleges a légkör. Ami azonban ott fogadott, az túlszárnyalt minden várakozást.

Szállásunk a Nove Mestótól mintegy 50 km-re fekvő Jihlavában volt, az pedig már az odaúton látszott, hogy jelen esetben minden út a biatlon versenynek otthont adó Vysocina Arenába vezet. Ahogyan Nove Mesto 30 km-es körzetébe értünk, minden településen tábla jelölte, hogy merre lesz a biatlon versenyre érkező szurkolók parkolója, és egyre több autó haladt látványosan egy irányba.

Parkolni végül a mintegy tízezer fős Nove Mesto határában sikerült, onnan különbusz szállította a szurkolókat az aréna közvetlen közelébe, ahonnan még mintegy egy kilométernyi séta várt a szurkolókra. Az arénába belépve magával ragadott a hangulat, hiszen ameddig a szem ellátott, szurkolók egybefüggő tömege hirdette, hogy jó helyen járunk.

Belépőnk a D szektorba szólt, de nagyságrendileg negyedórával a vegyesváltó rajtjának ellövése előtt érkezve a lelátó egyik szektorába sem tudtunk beállni (ülőhelyek nincsenek, teljes joggal), így jobb híján a szektorok közötti lépcsőfokokon fogtunk pozíciót. Előttünk és utánunk is többen így tettek, így az A és az E szektor közötti tér teljesen “összenőtt”.

A verseny tökéletesen követhető volt, hiszen a rajtra kiválóan láttunk rá, a váltások pedig közvetlenül előttünk zajlottak le. A versenyzők ráadásul a lőtérre megérkezve épp előttünk kezdtek visszavenni a tempóból, már az aktuális sorozatra készülve, így testközelből figyelhettük meg többek között Lisa Vittozzit, Hanna Oeberget, Marte Olsbu Røiselandot, Sebastian Samuelssont és Vetle Sjaastad Christiansent.

Jó volt megtapasztalni, hogy a közönség értékelte minden egyes versenyző teljesítményét, és a percekkel a győztest követően célba érő váltó ugyanolyan tapsot kapott, mint a futamot nyerő egység. Mindez hatványozottan igaz volt a cseh váltókra, amelyek aktuális tagjának stadionba érkezéséről akkor is tudomást szerezhettünk, ha épp oda sem néztünk. Amint ugyanis feltűnt Marketa Davidova, Michal Krcmar vagy épp Jessica Jislova, harmincezer szurkoló egy emberként köszöntötte hősét. Aki mindegy, hogy a győzelemért, éremért vagy az életben maradásért küzdött, számíthatott a közönség ovációjára.

Ugyancsak győztesnek kijáró ováció fogadta a szlovén vegyesváltó második embereként futó Anamarija Lampicot, aki nehezen értelmezhető második lövészetet produkált a vasárnapi futamon. A szlovén versenyző ugyanis öt büntetőkört teljesített, ami, lévén, hogy váltóversenyről beszélünk, azt jelenti, hogy nyolc lövést is úgy eresztett el egyazon sorozaton belül, hogy nem talált célt.

A pályán, megannyi más rezdülés mellett, nekünk leginkább egy apró, ám megítélésünk szerint annál fontosabb mozzanatról marad emlékezetes a vasárnap. A vegyesváltó futamon a második váltás, tehát az első férfi versenyzők beszállásakor Litvánia már majd egykörnyi hátrányban volt az élen álló norvég-svéd-francia hármassal szemben. A körhátrány egy biatlon váltóverseny esetében azért is nagyon fontos, mert ha egy váltó kap egy kört, akkor ez a verseny végét is jelenti az adott csapat számára.

Amikor Johannes Dale, Martin Ponsiluoma és Eric Perrot már egy kör teljesítése után, tehát az első lövészete előtt érkezett a stadionba, a litvánoknál épp Vytautas Strolia váltotta Natalja Kocerginát. Az élboly és a körhátrány határán mozgó litván váltó épp a váltózónánál ért néhány méter híján össze, ekkor azonban az élen álló Dale láthatóan visszavett a tempóból, így Strolia elkerülte azt, hogy mindössze néhány méter megtétele után ki kelljen állnia a versenyből.

Nyilván ebben az is vastagon benne van, hogy Dale és a többiek már igyekeztek egy alsóbb tartományba küldeni a pulzusukat a lövészet előtt, mi azonban sportszerűséget is bőven beleláttunk. Lendületből érkezve ugyanis nagyjából két plusz húzással le tudták volna hagyni a váltás után a lendületét még csak kereső litvánt, ehelyett hagyták, hogy elmenjen, és így a váltója folytathassa a versenyt.

A futamot végül a norvégok és a svédek előtt zárva a franciák nyerték, a litvánok pedig Tomas Kaukenas révén végül mégiscsak körhátrányba kerültek, így nem tudták befejezni a versenyt.

Életünk során megfordultunk már néhány nagyobb sporteseményen, ezek jelentős többsége a labdarúgáshoz kapcsolódik. Focis közegből érkezve talán furcsának tűnhetett, hogy a Nove Mestói hidegben eltöltött mintegy hat óra alatt valahogy senkinek nem jutott eszébe szavaival megtalálni egyik versenyzőt vagy egy másik országot képviselő szurkolótársát sem. Épp ellenkezőleg, a nemzetközi biatlon-közösség által gyakran hangoztatott “biathlon family” képe mintha megelevenedett volna előttünk.

Szögezzük le, ezzel nem szeretnénk elindítani a “Biatlon-stadionokat a futballpályák helyére” mozgalmat, csupán felhívni a figyelmet arra, hogy szurkolni, biztatni, örülni és adott esetben bosszankodni valahogy így, jókedvűen is lehet. Utóbbi pedig nem csak azért lehetséges, mert bő hatórányi szabad levegőn tartózkodás és állás közben a fagypont alatti hőmérsékletben és a hőérzetet jelentősen rontó szélben az embernek az arcára fagy a mosolya.

Egy biztos, első helyszíni biatlonos élménynek keresve sem találhattunk volna jobbat, mint amit Nove Mestóban sikerült megtapasztalni. Ahhoz sem férhet kétség, hogy az intenzív élményanyag után mindenképpen visszavágyunk, és bízunk benne, az első nem az utolsó volt egyben.

Jövőre például Nove Mestóban rendezik a világbajnokságot.