Sportbotrányok IV. - A Steve Bartman-eset

Magyarországon körülbelül 30 embert ismerek, aki hozzám hasonló rajongással érdeklődik a baseball iránt. Nem csoda tehát, ha így hangzik a kedvenc találós kérdésem, amit a sporthoz annyira nem közel álló emberektől szoktam kérdezni:

"Szerinted melyik történt hamarabb: a Titanic elsüllyedése vagy a Chicago Cubs baseballcsapatának utolsó bajnoki győzelme?"

Aztán segítségként elmondom, hogy a Titanic 1912-ben csapódott jéghegynek. De nem segítek. Mert a Cubbies utoljára 1908-ban nyert World Series-t. 107 éve.

Ennyi idő alatt persze jó adag balszerencse kell történjen egy csapattal, hogy ne üljön újra a trónra, legyen szó bármilyen sportágról. A Cubsnak persze megvolt a lehetősége. 1929-től 1938-ig három évente ('29, '32, '35, '38) mindig ott voltak a World Seriesben, ahol aztán mind a négyszer el is véreztek. Az 1945-ös döntőben aztán végérvényesen ráragadt az átok a csapatra, amikor is a negyedik találkozón a tulajdonos PK Wrigley kidobatta a nézőtér soraiból Billy Sianis-t, illetve az úr kecskéjét, mivel hiába vett jegyet az állatnak is, több néző is panaszkodott a kellemetlen szagokra. Sianis a következőket morogta: "A Cubs soha többet nem fog nyerni." Természetesen a chicagói csapat elvesztette a találkozót, ahogy aztán a szériát is, azóta pedig nem sikerült visszajutniuk a World Seriesbe. Az átok valósággá vált.

Legközelebb 2003-ban kerültek közel a bocsok, egész pontosan öt játékos kiejtésére voltak. A Cubs 3-2-re vezette a World Seriesbe jutásért játszott szériát a Florida Marlins (ma már Miami Marlins) ellen, így a hatodik meccsen győzelem esetén döntőbe jutottak voltak.

A mérkőzés nem is alakult rosszul, hiszen az utolsó előtti (nyolcadik) inningben 3-0-ás vezetéssel fordultak. A Cubs kezdődobója, Mark Prior összesen 3 ütést engedett az egész meccsen, ráadásul az előző nyolc Marlins ütőt kiejtette.

Aztán Juan Pierre ütött egy duplát, ami alapból még nem jelentett volna túl nagy problémát a három futásos vezetésnél.

A következő ütő Luis Castillo volt, aki az at bat nyolcadik dobásánál egy hosszú foul ballt ütött, melyet a Cubs left fieldere, Moisés Alou megpróbált elkapni. A lelátó legszélén ütő Cubs sapkás úriember, bizonyos Steve Bartman nem látta, hogy csapata védőjátékosának van esélye az elkapásra, így ő is a labda felé nyúlt (ahogy azt bármely néző tette volna, hiszen a közönség soraiba kiütött labdákat bárki megtarthatja), a kezéről pedig továbbpattant a lelátóra.

A probléma, hogy ha Alou elkapja a labdát, a Marlins második játékosa is kiesett volna az inningben, amivel még közelebb kerültek volna a World Serieshez. A játékrész tehát egy kiesővel folytatódott, ám a közönség elcsendesedett, a momentum pedig érezhetően átfordult. A Marlins meglovagolta a szerencséjét, és nyolc futást csinált az inningben, 8-3-as előnyük pedig behozhatatlannak bizonyult.

A Wrigley Fielden elszabadult a pokol. A nézők egyre keményebb dolgokat üvöltöztek Bartman irányába, szép lassan pedig elkezdték dobálni mindennel, ami a kezük ügyébe került. Bartmant a biztonsági szolgálat emberei vezették ki a lincshangulatból, és addig egy titkos szobában tartották, amíg a stadion teljesen ki nem ürült.

Noha Castillo kiesése (már ha Alou egyáltalán el tudta volna kapni a labdát) mindenképpen előny lett volna, közel sem lett volna akkora hatása a mérkőzés alakulására, mint ahogy azt sokan gondolják. Steve Bartman nem tehetett arról, hogy kedvenc csapata a meccs utolsó pillanataiban teljesen leépült (köztük egy Alex Gonzalez hibával, ami máskor egy sima double play lett volna, egyben véget vetett volna az inningnek 3-1-es vezetésnél - a videóban 5:05-nél), és a három futásos előnyből hirtelen öt futásos hátrányt csinált. Ő csak azt tette, amit bármely néző tett volna, ha egy labda az irányába repül. Ha Bartman észreveszi Alou-t, valószínűleg nem próbálja meg elkapni a labdát, hiszen csapatát ezzel segítette volna.

A következő nap elindult a találgatás, hogy ki lehet a rejtélyes férfi, aki megakadályozta a Cubs döntőbe jutását, miközben az amerikai televíziócsatornák újra meg újra megismételték a mára kultikussá váló jelenetet. Bartman egy pár soros üzenetet küldött csak a sajtó felé, miszerint nagyon sajnálja a dolgot, nem volt szándékában hátráltatni csapatát. Ez persze nem gátolta meg a dühös szurkolókat, hogy megpróbálják kideríteni az antihős lakcímét.

A Cubs-nak persze még így is megvolt az esélye, hogy a sorsdöntő hetedik mérkőzésen (ismét hazai közönség előtt) túllépjenek az atrocitáson, ám a Marlins ismét legyűrte őket (9-6-ra), végül pedig a World Series-t is ők nyerték.

Az ominózus szék azóta is történelmi emlékmű a Wrigley Fielden, amivel minden szurkoló keserédes hangulatban csinál fotót. A labda végül egy chicagói ügyvédhez pattant, aki nem kevesebb, mint 113 ezer dollárért adta el egy online átverésen egy helyi étteremnek. 2004-ben nagy médiafigyelem mellett a labdát felrobbantották, ami pedig maradt a baseballból, azt az étterem belefőzte híres paradicsomszószába. Bár viccelnék.

Bartman soha többet nem ment ki Cubs meccsre, ám hozzá közel álló személyek szerint azóta is hatalmas rajongója a csapatnak. Egy multinacionális cég 1 millió dollárt ajánlott neki, ha szerepel a Super Bowl reklámjukban, de még ezt is visszautasította. 12 éve senki nem tud róla semmit, csupán annyit, hogy privát életét nagyra becsüli.

Próbál együtt élni a "hibával", ami egész életében kísérni fogja. A Cubs szurkolók pedig azóta is csak a "mi lett volna, ha...?" kezdetű kérdést tudják feltenni.

Moisés Alou a meccs után azt nyilatkozta, hogy valószínűleg nem tudta volna elkapni a labdát, ám évekkel később már azt állította, hogy szinte érezte a kesztyűjében landoló baseballt, csupán azért nyilatkozott mást korábban, hogy Bartman ne érezze rosszul magát.

"Ideje megbocsájtani a fickónak, aztán továbblépni" - tette hozzá.

A Sportbotrányok sorozat előző részei:

I. A maffia és az egyetemi kosárlabda

III. Dél-amerikai focidrámák