Nem Ingebrigtsen a nagyképű, az 1500 méter az egyetemes sport egyik legnagyobb játéka

Túl régóta követem az Ingebrigtsen család – Henrik, Filip, Jakob és a papa Gjert – életét és munkásságát ahhoz, hogy teljes magabiztossággal visszautasíthassam a vádakat, és kijelenthessem: Jakob Ingebrigtsen egészen biztosan nem nagyképű. Elég ránézni Henrikre, aki meglehetős sikerrel próbálja fizimiskájával megidézni az ifjú Adolf Hitlert, vagy elég tanulmányozni Jakob tetoválásait, esetleg ismerni néhány pletykát a fiúk és a korábbi edzőjük - az édesapjuk - viszonyáról, vagy csak tudni, hogy a papát végül nem akkreditálták edzőként Budapestre, pedig új tanítványa, Narve Nordas már 3:30-on belüli 1500-as volt. (És lett végül Jakob mögött bronzérmes)

Szóval teljesen egyértelmű, hogy itt

Ám ilyen szintű sportolók, valljuk be, ritkán azok. Ha fogadni kéne, azt mondanám, hogy Jakob inkább nagyképű, mintsem hogy kisképű volna, ám abban is biztos vagyok, hogy ez azon kívül, hogy hány ember szimpátiáját nyerte el, az égadta világon semmit sem számít. Az, hogy az idén sem - mint ahogyan tavaly sem - ő nyerte az 1500 métert a világbajnokságon, pedig ő volt a legerősebb futó az mezőnyben, az nem azért történt, mert lenézte volna a többieket, hogy „elarcoskodta” volna a versenyt, hanem azért, mert az 1500 méter az a táv az atlétikában, ahol talán a legnehezebb a meglévő erőnléti fölényedet győzelemre váltani.

Ami már csak azért is érdekes, mert itt futásról van szó, nem valamiféle rettenetesen bonyolult sporttevékenységről. Nem számít, hogy mennyire vagy technikás, milyen kezed van, miként rövidítesz, hogyan dobod a hárompontost, miként rajzolsz a karddal, hányat tudsz dekázni sípcsonttal, itt futnod kell és annyi. Többnyire azt gondolnánk, aki a legerősebb, az nyer, ám ez 1500 méteren a legritkább esetben van így. Ha akad egy picike kis hendikeped, ha nem vagy olyan könnyűléptű, mint a többiek a mezőnyben, ha nem tudsz olyan hirtelen ritmust váltani, akkor hiába tudsz akár két másodperccel is jobb időt, mint a többiek, nagyon nehezen fogsz tudni nyerni.

Egy világversenyen nem sokra mész azzal, hogy egy Diamond League-versenyen, nyulak mögött akár a világcsúcsra is képes volnál, itt magadnak kell kitalálnod, hogy hogyan és miként tudod a fölényedet érvényesíteni. Ráadásul úgy, hogy melletted még másik tíz futó ellenérdekelt ugyanebben. Ők pontosan tudják, hogy nekik viszont csak akkor van esélyük, ha te nem tudod érvényesíteni a saját akaratodat.

Faith Kipyegon volt emberemlékezet óta az első olyan ember, aki úgy tudott nyerni 1500 méteren, hogy a rajtnál az élre állt, és egy pillanatig nem előzte meg senki sem. De neki egyfelől nem volt semmiféle versenyhátránya, úgy volt a mezőny legerősebb futója, hogy egyben a leggyorsabb is ő volt. Így nemhogy versenyhátrányról nem beszélhettünk, hanem egyszerűen nem volt olyan forgatókönyv, melynek végén ne ő lett volna a győztes. Hogy mást ne mondjuk, ő nem két másodperccel volt gyorsabb a többieknél, mint Jakob, hanem legalább öttel.

Ő egyszerűen nem tudott rosszat húzni.

Ingebrigtsen ezzel szemben tavaly kikapott Jake Wightmantől, idén Josh Kerrtől, akik ugyanabból a kottából játszottak. És nyilván nem csak azért, mert ugyanonnan - Edinburgh-ból - származtak és ugyanott kezdtek el futni, hanem azért, mert mindenki tudta, hogy mi lehet a leginkább célravezető taktika. Futni mögötte, aztán lelépni őt az utolsó száz méteren.

A legszebb az egészben az, hogy ezt nyilvánvalóan Ingebrigtsen is tudta, és rádobott egy teljes téli felkészülést arra, hogy idénre már legyen fegyvere a Wightman-félék ellen.

Ahogyan annak a letsrun.com utánaszámolt, idén átlag 1 másodperccel gyorsabban futotta az utolsó 200 métereket, mint tavaly, és részben ennek is volt köszönhető, hogy két alkalommal még a saját Európa-csúcsát is megjavította. Míg tavaly 3:29:65-tel utazott Eugene-be a világbajnokságra, és csak 1.02-vel volt jobb a másodiknál, addig az idén már 3:27.14-es legjobbal érkezett Budapestre és mindenkinél legalább 1.75 másodperccel jobb volt.

Pedig az is teljesen egyértelmű, hogyha egyenként vágtak volna neki az 1500 méternek, akkor simán Ingebrigtsen nyert volna, talán még fent említetteknél is nagyobb különbséggel. Ebben a műfajban verhetetlen, még edzeni sem könnyű vele, pont Nordas mesélte, akivel szegről-végről edzéstársak voltak évekig, hogy azért sem lehetett közös munkáról beszélni, mert ő egészen egyszerűen nem bírta el azt a tempót, amiben Jakob közlekedett. Az ő leggyakoribb edzéstársa egy kerékpár, amit valaki előtte haladva veszettül teker.

De más vele edzeni, más vele tartani (vagy inkább nem tartani) a lépést akkor, amikor ő is szélárnyékban fut, és más az a verseny, ahol neki kell olyan tempót diktálnia, amivel ha nem is feltétlen leszakítja a többieket, de legalábbis hajráképtelen állapotba hozza őket. Ezért gondolom azt, hogy Timothy Cheruiyot - aki vezetett Jakobnak Tokióban, hogy aztán ő legyen az, akit ott lehajráznak – csak üvöltve tudja végignézni akár a tavalyi, akár az idei vb-döntőt. Neki is ugyanúgy kellett volna nyernie, ahogy tavaly Wightmannek vagy az idén Kerrnek. Csak ő ezt akkor még valahogy nem látta, nem érezte.

Mondhatják persze, hogy minden középtáv ilyen, de ez azért aligha igaz. Persze minden távon akadnak hasonló versenyek, de korántsem annyi, mint 1500 méteren. Itt 2007 óta a 13 világversenyből mindössze négyszer tudott nyerni az aktuális világranglista-vezető, és a négy győzelemből kettő annak az Asbel Kipropnak a nevéhez fűződik, aki akkor két, illetve három másodperccel volt gyorsabb a többieknél. (És akit 2017-ben elkaptak EPO-val.)

1500 méteren verték meg olimpián a valaha volt talán legnagyobbat, Hicham El Guerroujt is, sőt, a sportág történetének talán legnagyobb fordítása kellett ahhoz, hogy a marokkói egyáltalán olimpiai bajnok legyen kedvenc távján.

Ha már itt tartunk, az előző világcsúcstartó, Nureddine Morceli is csak annak köszönheti az olimpiai aranyát, hogy az atlantai döntőben az ifjú Hicham elbotlott a lábában 450-nel a vége előtt. Ha az az esés nincs, alighanem ő is simán veszített volna legerősebbként. (Bár itt persze fontos kérdés, hogy legerősebb volt-e még ekkor egyáltalán). Szóval az 1500 méter valami mágikus táv. Ha nem vagy annyival jobb a többieknél, mint Faith Kipyegon, ha nem játszol hozzá hasonlóan minden hangszeren, akkor sebezhető vagy.

És kevés dolog van az egyetemes sportban, ami szebb, izgalmasabb, mint ez a sebezhetőség.