Femke Bol hidegvére, az agy és a szív tökéletes egysége megidézte 1991-et

Kálmán Laci

Frissítve 01/09/2023 - 15:27 GMT+2

Mivel életünk eddigi legnagyobb magyarországi sportélménye volt a vasárnap befejeződött atlétikai világbajnokság Budapesten, aminél lehet, hogy nem is lesz, nem is lehet feljebb, talán érthető, hogy egy kicsit nehezen tudunk elszakadni tőle. De bízunk benne, hogy aki kinn volt, akár csak egy fél napra is, vagy végigkövette a közvetítéseinket, érti, miről beszélünk, és elnézi ezt nekünk.

Femke Bol győzelemre vezeti a női 4x400-as váltót

Fotó: Getty Images

Sőt, reméljük, hogy nem csak elnézi, hanem akár szívesen is fogad még néhány gondolatot hozzá.

Nem vállalkoznánk semmiféle összegzésre, mert valószínűleg nem menne. Már csak azért sem, mert ennyi történést, eseményt csak felületesen lehetne visszaadni, úgy meg valószínűleg lélektelen lenne, és épp a lényeg veszne el belőle.

Hatalmas versenyeket láttunk, óriási egyéniségeket, döbbenetes fordításokat, és akkor hátra volt még egy szám, amit vártunk ugyan, de arra, ami ott történt, nem voltunk felkészülve.

Atlétika

A Femke Bol-jelenség, és ami mögötte van - a magyar vb-bronzérmes atléta elmondta, mi lehet a titok

05/03/2024 - 10:08

A női 4x400-as váltóról van szó. Mindig is szerettük a 4x400-at, jobban is, mint a 4x100-at, mert valahogy emberi léptékű, valahogy közben van ideje felfognia az embernek, hogy mi is történik a pályán. Bár lehet, hogy mindennek a hátterében pusztán az áll, hogy az X, és nem az Y vagy a Z generáció tagjai vagyunk.

Hollandia lett a világbajnok, de a történet messzire nyúlik vissza, minimum a vb első napjáig, amikor a 4x400-as vegyes váltóban Femke Bol első helyen kapta meg a botot, azonban elgörcsölte a végét, elfogyott az utolsó méterekre, összeesett, és így hazája érmet sem nyert. Mindez némi túlzással percekkel azután történt, hogy a honfitárs Sifan Hassan hasonló körülmények között bukott női 10 ezer méteren.

Bol a történtek után dermedten állt, arcát a kezeibe temetve, és teljesen érthető módon legszívesebben elbújt volna a világ elől. Az amúgy mindig cserfes, mosolygós lány megsemmisülve próbálta feldolgozni, hogy elveszített egy érmet, egy aranyérmet, amivel tulajdonképpen a váltótársait is megfosztotta a világbajnoki címtől.

Femke Bol

Fotó: Getty Images

Néhány nap múlva jött a 400 gát, ahol Bol esélyeshez méltóan, meggyőző fölénnyel győzött, és világbajnok lett. Olyan formában volt, hogy talán még a vb-ről hiányzó világcsúcstartóval, Sydney McLaughlinnal is felvette volna a versenyt.

A női 4x400 döntőjében szintén Bol volt a befutóember, azonban teljesen más helyzetben kapta a botot. A harmadik helyen, nagyjából tíz méterre lemaradva az élen álló jamaicai váltótól, ráadásul ott futottak még a britek is a második helyen.

Hatalmas volt a nyomás rajta, hisz, ha ez a váltó arany sem jött volna össze, valószínűleg az egyéni győzelmének sem tudott volna úgy istenigazából örülni. Persze, ha itt most nem nyert volna, azt nem lehetett volna az ő nyakába varrni, de benne azért jó sok rossz érzés maradhatott volna.

Bol iszonyú okosan és higgadtan futott, ami egy ekkora teherrel a vállán legalább akkora mentális teljesítmény, mint amekkora fizikai. A megörökölt tíz méteres hátrány, ami a korábbi emberek jobb helyezkedésével talán kevesebb is lehetett volna, jó ideig nem csökkent semmit sem, még 100-zal a vége előtt is nagyjából annyi volt, mint amikor a botot megkapta.

Mégis milyen fej kellett ehhez? Milyen hit? Vagy talán inkább úgy kellene feltenni a kérdést, hogy a szívnek és a fejnek milyen egyensúlya, milyen harmóniája és egységben való létezése kellett ahhoz, hogy hosszú ideig visszafogja magát, és aztán éppen akkor induljon meg, amikor kell?

Nem túl korán, de még épp időben.

Femke Bol

Fotó: AFP

Mert az, hogy sikerült neki, és behozta világbajnoknak a hollandokat, az ezeken múlott főleg. Persze zsibbadtak az ellenfelek is már, de azért nem olyan rettenetesen, inkább ő volt az, aki látványosan erős volt a végén. Az utolsó húsz méteren pedig különösen.

Ilyen elképesztő fordítást ritkán látni. A fejünkben élt egy hasonló, amely Gyulai István kommentálásával égett belénk nagyon. A versenynek azt a változatát azonban, amelyen az ő hangja hallható, sajnos nem találtuk meg a neten. (Az utolsó kör a videóban 4:40-nél kezdődik.)

Az 1991-es tokiói világbajnokság férfi 4x400-as váltójáról van szó, ahol az amerikai Antonio Pettigrew, az egyéni 400 ottani világbajnoka az első helyen kapta meg a botot, mögötte a brit Kris Akabusi, a 400 gát bronzérmese pedig másodikként.

Hogy az emlékek csalókák, jól bizonyítja, hogy nagyobb különbség rémlett, mint ahogy az a visszanézett felvételeken látszik. Nagyjából három méter volt köztük a váltásnál, és Akabusi végig ott futott Pettigrew nyomában, a hajrá azonban itt is hidegrázós volt, Akabusi szívszaggató utolsó 100-at futott, amivel a britek 1936 óta először tudták legyőzni az amerikaiakat nagy világversenyen.

Sok minden kell egy ilyen fordításhoz, de a hidegvér, ami az agy és a szív tökéletes egységéből következik, biztosan nélkülözhetetlen.

Atlétika