Tarol a halál a szovjet kalapácsvetők között – két hónapon belül hárman hunytak el

A nyolcvanas évek legjobb kalapácsvetői közül a kétszeres olimpiai bajnok és világbajnok, Yuriy Sedykh a mai napig – és alighanem örökre – tartja a világcsúcsot (86.74); a Szöul olimpiai bajnoka, a kétszeres világbajnok, Sergey Litvinov második az örök világranglistán (86.04), Jüri Tamm két olimpiai és egy világbajnok bronzérmet szerzett, míg Yuriy Nikulinnak egy olimpiai bronz mellett három Európa-bajnoki érem jutott. Mind a mai napig az első nyolcban vannak ők is az örök világranglistán, 84 méter feletti egyéni csúccsal.

Egy teljes évtizeden keresztül dominálták ők négyen a kalapácsvetést, a világ valaha volt 50 legnagyobb dobásából 33-at jegyeznek. Ha a Los Angeles-i olimpiával nem számolunk – ahol ugye nem lehettek ott –, két bronzérem híján az összes érmet megnyerték, amit abban az évtizedben kiosztottak kalapácsvetésben. Az a két bronz Nikulin lelkén szárad, aki Helsinkiben és Rómában is lemaradt - szégyenszemre - a világbajnoki dobogóról, mivel csak negyedik és ötödik lett.

Tartja magát az a mondás az atlétáknál – melynél rettenetesebb talán kevés van -, hogy néhány esetben maga az eredmény a bizonyíték arra, hogy aki elérte: doppingolt. Aki hisz ebben a mondatban, az nem tudja nem ebbe a kategóriába sorolni Sedykh és Litvinov 86 méter feletti egyéni csúcsát, de aki tagadja, azt is nyilván elgondolkodtatja, hogy idén Tokióban az olimpián 11 méterrel kisebb dobás is elég volt a döntőhöz, Wojciech Nowiczki pedig a világrekordnál 4 méterrel kisebb dobással nyert.

Sedykh-ék eredményeit ugyanúgy beárnyékolja a doppinggyanú, mint mondjuk Marita Kochét, Jarmila Kratochvilováét vagy akár Florence Griffith Joynerét. És ahogyan Flo-Jo tragikusan korai halálakor előkerült a doppingvád, nyilvánvalóan most is elő fog. Csak ez most egy picit másként. Hiszen bármennyit is fejlődik a világ orvostudománya, bármekkora is a születéskor várható élettartam, sajnos azért 40 éves korban még mindig halnak meg emberek. Joyner halálával nem hiszem, hogy kevesebben hittek a női 100 méteres világcsúcs tisztaságában, mint akkor amikor még élt. Egy ember bármikor, bárhol, bármi miatt meghalhat.

Az viszont az, hogy hárman, akik egy évtizeden keresztül ugyanazt, együtt művelik, elmenjenek két hónapon belül, az nagyon gyanús. Azt azért nagyon nehéz magyarázni. Azt nagyon nehéz mással magyarázni, mint azzal, amit együtt csináltak, ami közös volt bennük. Litvinov hunyt el legfiatalabban, ő 60 éves volt, Nikulin 61, Tamm 64, Sedykh 66 éves volt. Egyikük sem érte meg azt a várható élettartamot, amit szülőhazájukban a férfiak meg szoktak, pedig Oroszország mindössze 110. a listán. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy versenyzői pályafutása végeztével Sedykh Franciaországban, Litvinov Németországban, Tamm pedig Észtországban élt, olyan helyeken, ahol az életminőség azért finoman szólva is jobb, mint ahol születtek, a várható élettartam pedig éppen ezért hosszabb.

Vannak szerek melyek „lyukat ütnek a májon”, mégis mindig vannak, akik beszedik őket. Ez nem újdonság, mindig is így volt, és alighanem most is így van, és alighanem ezután is így lesz. Az élsport akkor sem az egészségmegőrzésről szól, ha valaki tisztán versenyez. Sok kutatás készült arról, hogy sportolók mi mindent vállalnának be, mondjuk egy olimpiai aranyéremért, a legtöbben többet is odaadnának érte, mint mondjuk tíz évet az életükből.

Ha innen nézzük – bármilyen szörnyen hangzik is – Sedykh-ék még jól is jártak. De ha jól nem is, ezt a történetet, így, ahogyan van, aláírták volna fénykorukban mindannyian.