66 éves korában elhunyt Yuriy Sedykh, aki pályafutása során hatszor is megdöntötte a kalapácsvetés világcsúcsát, Stuttgartban elért 86,74-es dobását azóta sem tudták túlszárnyalni. Bemutatjuk a sportág történetének legnagyobb rivalizálását, illetve azt, hogyan vezetett ez a rekordok halmozásáig.


Yuriy Sedykh koncentrációját egész nap zavarta a 100 ezer összecsapódó kéz hangja. Háromszor lépett be a dobóköre a stuttgarti Neckar Stadionban, hogy útjára indítsa a durván hét kilós, golyóból és drótból álló szert, a kalapácsot. A zömök szovjet dobóatléta három próbálkozásra sem tudta átvenni a vezetést Sergey Litvinovtól, csapattársától és legnagyobb riválisától, aki már az első kísérletével megdöntötte az Európa-bajnoki csúcsot. Sedykhet idegesítette az ütemes csattogás, amely egyre csak erősödött, ahogy a közönség megszimatolta, hogy újabb dobáshoz készülődik. Azt kívánta, bárcsak ráüvölthetne az 50 ezer emberre, hogy kussoljanak már el, végtére is, szeretne a dobására koncentrálni.
Atlétika
66 évesen elhunyt a kalapácsvetés világcsúcstartója
14/09/2021 16:54
Miközben a negyedik kísérletére várt, komoran ült a pálya szélén, próbálta összeszedni a gondolatait. 31 éves korában, pályafutása csúcsán volt, fiatalkori évet az egyik legkülönlegesebb atlétikai szám elsajátításának, tökéletesítésének szentelte. A versenyre csúcsformában érkezett, vágya pedig minden korábbinál erősebb volt, hogy megverje Litvinovot. Vett egy nagy levegőt, majd hagyta, hogy átjárja a stadionban hallható ritmusos zaj, amely szép lassan messzi morajlássá halványult. Valami a fejében a helyére billent. Készen állt.
Belépett a körbe, kék színű cipőjét végighúzta a betonon, a kalapács acélgolyóját a lába mögött a földre helyezte, a szer fogantyúja a jobb csípőjénél talált ideiglenes nyugalmat. Aztán útjára indította a robbanásszerű mozdulatot, a kalapácsot a feje körül, az óramutató járásával ellentétes irányban forgatni kezdte, hihetetlen sebességre felgyorsulva, miközben lábaival alig pár centivel kerülte el a dobókör határvonalát. Végül egy bestiális üvöltéssel az útjára engedte a kalapácsot, repülés közben a szer golyóra rögzített drótfarka időnként meg-megremegett a levegőben. Egy pillanattal később Sedyk örömsikolya visszhangzott a stadionban; a kalapács még földet sem ért, de már tudta: megvan a hatodik világcsúcsa: 86 méter és 74 centiméter.
A dobás, amelyet sohasem sikerült újra megismételnie. És talán másnak sem fog menni.
Nem ez az atlétika legrégebben fennálló rekordja: pár hónappal a stuttgarti eseményt megelőzően a keletnémet Jürgen Schult diszkoszvetésben ért el azóta is érvényben lévő csúcsot. Schult eredményeit persze beszennyezték az ország rendszerszintű programja miatt felmerülő doppingvádak, ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a szovjetek sportpolitikája sem volt mentes ilyesmitől a hidegháború alatt, és a szteroidból juthatott a dobóatlétáknak is, de Sedykh mindig tagadta, hogy ilyesmivel élt volna. A gyógyszerek amúgy is csak részben magyarázhatnák meg a nagyságát: a diszkoszvetéssel és a súlylökéssel összevetve messze a kalapácsvetés igényli a legösszetettebb technikát.
A kalapácsvetés lényegében egy matematikai egyenlet – mondta Jud Logan, négyszeres olimpikon kalapácsvető.
Ezt az egyenletet egyetlen senki sem oldotta meg olyan magas szinten, mint Sedykh, aki az elegáns dobómozdulatát nemes egyszerűséggel táncnak nevezte. Az érinthetetlen rekordot azonban messze nem csak a kivételes sportolói egyéniségének köszönhette: abban az érában ért fel a csúcsra, amikor a szovjet sportgépezet is a fénykorát élte, és a kalapácsvetésben elért sikerek meghatározóak voltak a nemzeti büszkeségben is. Ez a gépezet olyan kiváltságokat biztosított, amelyről a sportág mai klasszisai csak álmodozhatnak: bőkezű anyagi támogatást és világszínvonalú edzői hátteret. Ráadásul megkapta azt is, amely nélkül csak kevés világrekordra törő klasszis létezhet.

Egy riválist.

A második világháborút követően a Szovjetunió az olimpiai érmek halmozásán keresztül próbálta bizonyítani a kommunizmus felsőbbrendűségét. A kalapácsvetés, amely egészen addig hagyományosan amerikai számnak bizonyult, köszönhetően az ír felmenőkkel rendelkező sportolóiknak, gyorsan presztízskérdéssé vált. Egy New York-i rendőr, John Flanagan három olimpiai aranyat szerzett 1900 és 1913 között, a szintén New York-i Patrick Ryan pedig 57,77 méteres eredményével 36 éven át tartotta a világcsúcsot.
Az 50-es évektől kezdve viszont a szovjet kalapácsvetés verhetetlen lett. A többi sportághoz hasonlóan megfigyelők járták a Szovjetuniót tehetségekre vadászva, akiket aztán megtanítottak az alapokra a helyi kluboknál, majd visszautasíthatatlan ajánlatokkal csalták be őket a nemzeti rendszerbe: lakást kaptak Moszkvában, saját autót biztosítottak nekik, ráadásul a Nyugatra is utazhattak, ahol az ottani márkák cuccaiból vásárolhattak. Ezeket a kiváltságokat viszont csak addig a pontig biztosították, amíg a sportolók megfeleltek az elvárásoknak.
Sedykh a mai Ukrajna területén lévő Nikopol városában nőtt fel, a kalapáccsal tizenéves korában ismerkedett meg. Képességei miatt hamar meghívót kapott a szovjet hadsereg által szponzorált elit edzőközpontba, amely az olimpiai tehetségek keltetőjének számított akkoriban. (Sok sportolót, köztük egyébéként Sedykhet is, tiszti rangra emeltek, hogy ezáltal részesüljenek az azzal járó előnyökből, ám a konkrét katonai szolgálat alól felmentést kaptak.) 17 évesen már válogatott volt, ahol Anatoly Bondarchukhoz került, aki az 1972-es müncheni olimpián aranyérmet szerzett kalapácsvetésben, és nem sokkal utána edzőnek állt.

Yuriy Sedykh

Fotó: AFP

Sedykh első ránézésre nem volt bizalomkeltő látvány: ferde vállaival és előnytelen bajuszával mintha csak az lett volna a sorsra, hogy kidobó legyen egy közepesen drága kijevi nightlcubnál. Bondarchuk számára azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kivételes tehetség került a kezei közé. „Amikor Sedykh hozzám került, nem hiszem, hogy tudott volna 86 métert dobni” – mondta az edző, aki a Szovjetunió szétesését követően Kanadában telepedett le. „Ugyanakkor hat hónap alatt alkalmazkodott az edzésekhez, ami után elkezdődhetett a technikai képzés. Sokaknak ehhez két, három, négy, de akár öt év is kellett.”
A 185 centis és 110 kilós Sedykhnél akadtak a szovjet rendszerben nagyobb és erősebb dobók is, rendelkezett azonban egy olyan tulajdonsággal, amely lényegesen fontosabb volt a nyers izomtömegnél. „Értem a testemet. Parancsokat adok neki, majd mindent annak megfelelően hajtok végre.” Egy olyan sportágban, amely még a legkisebb hibákat is súlyosan bünteti, ez rendkívül hasznos képességnek számít. Amikor a golyót maximális fordulatszámmal pörgetik, minden egyes mozdulat annyira kiéleződik, hogy láthatatlan apróságok választják el a sikert a kudarctól. Az aranyérmet a 28. pozíciótól talán csak egy pár fokkal arrébb helyezett láb, vagy egy pár centivel mélyebben tartott váll különbözteti meg egymástól. Bondarchuk elmondta, Sedykh kisebb kalapácsokkal gyakorolt, amíg minden egyes lépését el nem sajátította a „táncnak”.
A tökéletes dobómozdulat kifejlesztése során Sedykh úgy érezte, a kalapácsvetés közelebb áll a baletthez, mint a diszkoszvetéshez. „Amikor egy balerina felugrik, olyan könnyedén repül, akár egy madár. Ilyenkor mindig izgatottak az emberek. El nem tudják képzelni, mennyire nehéz eljutni arra a szintre, amikor a mozdulat ennyire könnyűnek tűnik, hány ezer munkaóra, gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás kell hozzá. Ez ugyanúgy elmondható a kalapácsvetésről is.”
Mivel a technika finomításához több ezer dobás szükséges, ebben a sportágban jellemzően a harmincas éveik elején érnek fel a csúcsra a sportolók. Sedykh azonban már 21 évesen, az 1976-os montréali olimpián aranyérmet szerzett 77,52 méteres dobásával. Négy évvel később a fekete-tengeri üdülővárosban, Leselidzében egyetlen versenyen kétszer is világcsúcsot döntött, 80,64-re feltornászva azt.
Első regnálása világcsúcstartóként nyolc napig tartott. Május 24-én egy Sergey Litvinov nevű dobóatléta az egész világot sokkolta azzal, hogy több mint egy méterrel megdöntötte a rekordot.

A rivális színre lépett.

Küzdelmüket a kölcsönös tisztelet jellemezte – a szovjet sport étoszába nemigen fért bele a trash talk, a másik verbális megalázása – de azon túl, hogy mindketten a valaha volt legjobb kalapácsvetők akartak lenni, kevés közös pont volt bennük. 180 centis magasságával Litvinov hátrányból indult egy olyan sportágban, amelyben a hosszú karok nélkülözhetetlenek a lendítés sugarának, ezáltal a sebesség növeléséhez. Fizikum tekintetében mégis őt tartották számon a szovjet program legnagyobb tehetségeként, mivel félelmetes robbanékonysággal rendelkezett. A kisfiúsan jóképű, szőke és kócos, ravasz tekintetű sportolóban kétségtelenül megvolt a sztársághoz szükséges faktor is, amely a kopaszodó Sedykhből hiányzott.

Igor Nikulin (második), Yuri Sedykh (első) , Sergey Litvinov (harmadik) - Fotó: A. Denisov

Fotó: AFP

Még a dobóstílusuk is különbözött: Sedykh három fordulat után engedte el a szert, Litvinov ellenben a négyfordulatos technika híve volt. „Az alapötlet szerint, ha megvan az az extra fordulat, azzal 30%-kal nagyobb gyorsulást lehet elérni” – mondta Jesus Dapena biomechanika professzor, aki közelebbről is tanulmányozta a kalapácsvetés folyamatát. „Ugyanakkor az az extra fordulat az apró hibák jelentőségét is felnagyíthatja.”
Az 1980-as években Sedykh és Litvinov kicsi és nagy versenyeken egyaránt összecsapott, gyakran váltogatták egymás között a rekordokat, és igyekeztek megnyerni maguknak a szovjet emberek szeretetét. 1980-ban, a moszkvai olimpián Sedykh kerekedett felül, megdöntötte Litvinov két hónappal korábbi rekordját, 81,80 méterrel. Két évvel később Litvinov nem kevesebb, mint két métert vert az előző csúcsra. 1984. július 3-án az írországi Corkban pedig összesen ötször lépték át a világcsúcsot. Az első helyet ekkor is Sedykh szerezte meg 86,34 méterrel, annak ellenére, hogy előző este sörözni látták az egyik helyi kocsmában. A kalapácsvetés történetének legnagyszerűbb napja volt.
Ezt követte az az augusztusi délután Nyugat-Németországban. Sedkyh szinte nem is ünnepelt, amikor a Neckar Stadion kivetítőjén felvillant a felirat: 86,74. Felugrott egyszer, nyugodtan kezet rázott egy svéd dobóval, majd ökölbe szorított kézzel kiintett a közönség felé. Olyan tempóban űzték egymást Litvinovval, hogy számítani kellett az újabb világcsúcsokra is.
Sedykh visszafogottságára talán az lehet a magyarázat, hogy nem sokkal korábban a saját szemével látta, hogy riválisában benne van a 87 méter feletti dobás is. „Edzésen Sergey túldobta a 87-et. Együtt edzettünk Podolskban, Moszkva külvárosában, ahol máskor is sokszor megfordultunk. Az edzőpálya vége erdős területbe fordult át, a szektorunk végén 80,50-et mértünk, volt ott egy fa is, az egyik dobása pedig jóval, jóval messzebb esett le. Igaz, volt ott egy nagyon kicsi lejtő is, de szerintem durván 87,30 körül ért talajt.”
Úgy gondolom, hogy Sergey azért kapott ki Stuttgartban, mert ott volt a fejében az a dobás. Mindent beleadott az első próbálkozásába, 87 fölé akart jutni, de amikor az a kísérlet 'csak' 85,74 lett, az picit demoralizálta, így a többi dobása sem volt annyira hatékony.

Yuri Sedykh (1981) - Fotó: Dmitryi Donskoy

Fotó: AFP

Stuttgartban tehát nem jött el ez a pillanat, mint ahogyan később sem. Litvinov gyengeségének mindig is a világversenyeken mutatott kiegyensúlyozottság számított; nyomás alatt gyakran előfordult vele, hogy addig gyorsította a mozdulatait, amíg ki nem fordult a körből. A következő években pedig veszített az erejéből a rivalizálás, amint Sedykh öregedni kezdett. 1988-ban, a szöuli olimpián második lett Litvinov mögött, a versenyen egyik atléta sem lépte át a 85 méteres határt. Az 1991-es világbajnokságon Sedykhnek összejött még egy nagy győzelem, de ekkor már csak 81,70 méter volt az eredménye.
Bondarchukhoz hasonlóan Sedykh is edzőként folytatta 1995-ös visszavonulását követően, és a világ számos pontján tanította a sport alapjait. „Az atléták mindig a szovjet gyakorlatok és programok bizonyos titkaira kíváncsiak, ami ártalmas nekik. Az a legfontosabb, hogy megértsék a mozgás egészének vízióját, magát a táncot. Ez az én filozófiám.” Sedykh Párizsban telepedett le második feleségével, Natalya Lisovskayával, aki 1987 óta a női súlylökés világcsúcstartója. Lányuk, Alexia – már francia színekben – utánpótlásversenyeken szintén ígéretes dobóatlétának számított, Szingapúrban aranyérmet szerzett az ifjúsági olimpián.
Sedykh világcsúcsa egyszer forgott nagyobb veszélyben, amikor a fehérorosz Ivan Tsikhan 2005-ben alig néhány centivel maradt el tőle, és a 87 méteres álomhatárral is kacérkodott. Őt viszont a 2008-as olimpián doppingvétségen érték, a következő két idényt pedig a fellebbezéssel töltötte – eredményét utólag visszaállították egy eljárási hiba miatt, de visszatérése után nem közelítette meg a régi formáját, így elúszott a csúcsdöntés esélye. Ami talán nem is neki, hanem Sedykh egykori riválisának, a Tsikhant edzőként felkészítő Sergey Litvinovnak fájt legjobban.
Lehetséges, hogy a rekord az idők végezetéig megmarad, hacsak fel nem tűnik egy mecénás – legyen szó az államról vagy egy különc üzletemberről – aki el nem kezdi önteni a pénzt a sportba, ahogyan azt a szovjetek tették egykoron. Ezt leszámítva legfeljebb abban bízhatnak a szurkolók, hogy egyszer csak feltűnik a színen egy Usain Bolthoz hasonló őstehetség, aki egymaga újrafogalmazza mindazt, amit ebben a sportágban lehetségesnek tartottak.
Forrás: ESPN

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.
Atlétika
Bekele messze volt a rekorddöntéstől, honfitársa nyerte a berlini maratont
8 ÓRÁJA
Atlétika
Két héttel nagy riválisa után elhunyt az ex-világcsúcstartó kalapácsvető
23/09/2021 11:05