Ez megint csak parasztvakítás, vagy tényleg futhat egy nő 4 percen belül egy mérföldet?

Ennek ellenére Sir Roger Bannister mind a mai napig egyike a sporttörténelem legnagyobbjainak. Ha meg akarjuk érteni, milyen sportélet volt Nagy-Britanniában a világháború után, ha meg akarjuk tudni, mit jelentett akkoriban a fair play, egyáltalán hol vannak a közép- és hosszútávfutás gyökerei, elég, ha elolvassuk a Bannisterről íródott jó néhány könyv valamelyikét.

Magyarul mondjuk nem lesz egyszerű, annak ellenére sem, hogy Bannister a legnagyobb magyar közép- és hosszútávfutókkal versenyzett egy időben, hiszen kortársa volt Iharosnak, Rózsavölgyinek és Táborinak is. Akkor, amikor 1954-ben Európa-bajnoki címet szerzett Bernben 1500 méteren, a 800-at Szentgáli Lajos nyerte, akadályon pedig Rozsnyói Sándor győzött. Az 1955-ös év pedig már Iharos sikereitől volt hangos, hiszen akkor választották a világ legjobb sportolójának, miután világrekordot futott 3000 méteren, 2 mérföldön, 1500 méteren, majd 5000-en is, egy évvel később pedig 10 000-en is, amivel mind a mai napig ő az a futó - Nurmi mellett -, aki 1500-tól 10 000-ig minden számban volt világcsúcstartó.

Persze, ha belegondolunk, hogy mit tudunk ma Iharosékról, ha belegondolunk, hogy mennyire semmit nem tudunk róluk, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy Bannisterről és a négyperces álomhatár áttöréséről nem tudunk még annyit se.

Nehéz megmondani persze, hogy a világ metrikus része van ezzel így, vagy csak mi, hogy generációs problémáról van-e szó, vagy az idősebbeket is érinti, de én élek a gyanúperrel, hogy ez a nemtudás nem csak a miénk, és nem annak tudható be, hogy az X, Y, Z generáció folyvást csak a telefonját bújja, hanem mindössze annyi történik, hogy:

Éppen ezért kicsit szkeptikus vagyok a tekintetben, hogy Faith Kipyegon kísérlete (szándékosan nem írom, hogy világcsúcskísérlet, de erről majd később), melyet június 26-ra jelentettek be Párizsba, eléri-e a nagyközönség ingerküszöbét. És itt most még nem arról beszélek, hogy mennyi esélye van Faith Kipyegonnak 4 percen belül futni a mérföldet, hanem arról, hogy mennyire érdekes ez. Mondjuk a Nike marketingesei ritkán szoktak tévedni, ha ők ebbe így beleállnak, az biztosan nem azért van, mert hirtelen lett valakinek egy jónak látszó ötlete, amire el lehetne tapsolni pár millió dollárt, hanem nyilvánvalóan kikutatták rendesen, hogy egy ilyen kísérlet vonzza esetleg a figyelmet. Ne feledjük, annak idején, amikor kitalálták a Breaking2 projektet, amikor Kipchogéék még Monzában futottak, abban sem volt biztos, hogy rajtuk kívül sokan láttak bármit, aztán mégis milyen szép kifutása lett az egésznek Béccsel és az 1:59:40-nel.

Akkor tapasztalhattuk meg, hogy ahhoz, hogy egy sportteljesítmény életre szóló kulturális élményt jelentsen, ahhoz nem kell feltétlen versenyt rendezni, nem kell feltétlen aranyérmeket osztani, elég, ha valamiféle álomhatár áttörése a cél.

Valamiféle hasonlóban reménykedhetnek nyilván Kipyegon és a női egy mérföld kapcsán is, a kérdés csak az, hogy mindez mennyire reális.

Amikor az első Breaking2 projektet kiötlötték, akkor 2:02.57 volt az aktuális világcsúcs, Dennis Kimetto tartotta, Kipchoge pedig 2:00:25-ig jutott végül, kvázi laboratóriumi körülmények között. Amikor 2019 októberében Bécsben Eli sikerrel járt, akkor már ő tartotta a hivatalos rekordot is 2:01:39-cel, a V-alakban elhelyezkedő, váltott nyulak, a tökélesen sík pálya, a döntött kanyar Bécsben 1,6, Monzában 2% pluszt jelentett a hivatalos világrekordhoz képest.

Ezzel szemben Kipyegonnak 3,19%-kal kéne jobban futnia saját világcsúcsánál ahhoz, hogy ledőljön az álomhatár,

A női 1 mérföld világcsúcsát ugyanis Faith Kipyegon tartja, 4.07.64-gyel (2023, Monaco) tehát első ránézésre tehát a 4 percen belüli futás elérhetetlennek tűnik. Nem nagyon szoktak egy rekordon pályaatlétikában ennyit javítani, talán még 10 000 méteren sem. Nem mérvadó, de érdekes, hogy a férfiaknál több mint 20 év kellett ahhoz, hogy 4:07-től eljussanak négy percen belülre, és ezalatt az idő alatt nyolc különböző világrekordot jegyeztek fel.

Persze Kipyegon már jelenlegi rekordjával is egy hasonló időintervallumot ugrott át, hiszen Sifan Hassan 4:12-es rekordját javította meg 4:07-re. A férfiak 1915-ben jártak ott, ahol Hassan, és 1933-ban ott, ahol Kipyegon. De ez a legkevesebb, ami számít, hogy a pályák a cipők, a táplálkozás annyit fejlődött, hogy attól még, hogy ezt a 7 másodpercet a férfiaknak durván 20 évbe került lefaragni a rekordból, attól a nők ezt simán megtehetnék most akár egy-két év alatt is.

Pláne, hogy az a monacói futás korántsem volt tökéletes.

Mármint a nyulazás nem volt az. Annak ellenére, hogy a monacói Diamond League-verseny mindig is a középtávfutó számokról volt híres, itt az embernek olyan érzése volt, hogy a szervezők mintha picit elnagyolták volna az előkészítést. Talán túlontúl magabiztosak voltak, túlontúl biztosak voltak abban, hogy Kipyegon úgyis világcsúcsot fut, hiszen egy hónappal korábban ő lett az első nő, aki 3:50-en belül futotta az 1500-at, majd rá egy hétre Párizsban az 5000-es világcsúcsot is megdöntötte.

Ha megnézzük ezt a futást, jól látszik, hogy talán ha háromszáz méter van az 1609-ből, ahol jónak vagy akár megfelelőnek mondható a nyulazás. Az első körben messze Kipyegon előtt fut mindkét nyúl, csak olyan 450 méter környékén csökken le annyira a távolság Kipyegon és Nanyondo között, hogy megfelelő szélárnyékról beszélhessünk. Schoffield pedig egyáltalán nem diktál egyenletes tempót az első 600 méteren, ennek következtében 600 és 900 méter között megint megnő a távolság Nanyondo és Kipyegon között legalább 3 méterre, az ideális távolság duplájára, hogy aztán 900 méternél az ugandai ki is húzódjon a kettes pályára. Innentől pedig Kipyegon előtt már nincsen senki, pedig 1100-1200 méterig azért simán lehetett volna találni neki segítőt.

Hogy teljesen őszinte legyek, azt hiszem, aznap 4:07:64-et

Ez a nyulazás szinte többet ártott, mint használt. Ebből indultak ki azok a kutatók is, akik azt kezdték el tudományos igényességgel számolni, hogy mi lett volna akkor, ha ez a nyulazás, ez a szélárnyék tökéletes.

Őszintén szólva én már picit azon is meglepődtem, hogy ez a téma van annyira fontos, hogy négy kutató ennyi energiát beletoljon egy ilyen kutatásba. (És még mielőtt valaki azt gondolná, hogy egy megrendelt, a Nike által finanszírozott kutatásról van szó, a publikáció végén oda van írva: No funding has been received for this article. Magyarul senki sem finanszírozta a cikk megírását. Ebben a közegben ezt minden további nélkül elfogadhatjuk, senki nem kockáztatná karrierjét, további előmenetelét, egy ilyen – valljuk be – piti dologért.)

Ha valakinek nincsen kedve, érkezése, a cikket végigolvasni, akkor megpróbálom összefoglalni, a kutatók mire jutottak. Szerintük a négy percen belüli női mérföld elképzelhető abban az esetben, ha a verseny elejétől a végéig durván 1,2 méter távolságban egy-egy futó fut Kipyegon előtt és mögött (!).

Nem biztos, hogy ez esetben sikerül, hiszen pillanatnyilag megoszlanak a vélemények arról, hogy pontosan mennyit is számít a szélárnyék (ami ugye nem is feltétlen árnyék, hiszen a Kipyegon mögött érkező futó nem árnyékolja, hanem inkább tolja őt). Amennyiben Schickhofernek és Hansonnak van igaza, hogy mennyit számít egy ilyen szélárnyék (vagy inkább vákuum), akkor belül futhat, amennyiben Marrónak, akkor nem.

Ehhez azonban 1609 méteren keresztül pontosan 1,2 méterrel előtte és mögötte is futnia kellene valakinek, ami technikailag sem egy egyszerű feladat. Egyfelől, ha lennének nők, akik képesek Kipyegon előtt vagy mögött végig futni, akkor akár ők is lehetnének világcsúcstartók, tehát nyilvánvalóan ezeknek a futóknak vagy férfiaknak kell lenniük, vagy ha nők, akkor cserélgetni kellene őket. Másfelől legyen szó férfiról vagy nőről, egyáltalán nem egyszerű ilyen közel futni valakihez ilyen gyorsan, ilyen sokáig.

Ráadásul egyszer még adott esetben le is cserélni a segítőket.

Mindkettő ellenkezik egyébként a World Athletics szabályaival, innentől hivatalos világcsúcsról ugye nem beszélhetünk, ha össze is jön Kipyegonnak a négy percen belüli futás, az ugyanolyan lenne, mint Kipchoge kétórás maratonija.

Persze felmerül, hogyha már ugyanúgy egy szinte laboratóriumi körülmények között végrehajtott kísérletről beszélünk, mint Bécsben, akkor miért nem futnak rögtön V-alakban a nyulak, mint Kipchoge előtt. Nyilván egy szabvány atlétikapályán ez nem lenne egyszerű, de például a Pennsylvaniai Egyetem Franklin Fieldjén, ahol a 4-es pálya kerülete 400 méter, nem az 1-esé, ott akár még meg is lehetne csinálni.

Egyetlen dolgot azonban azért nem szabad megkerülni: amikor Roger Bannister 4 percen belül futott mérföldön, akkor 3:43,8-cal nyerte az Európa-bajnokságot 1500 méteren. Nyúl nélkül.

Faith Kipyegon 1500-on 3:49:04-nél jár.

És nyilván tudományoskodhatunk, számolgathatunk, de azért a nap végén mégiscsak futni kell majd. És nehezen tudom elképzelni, hogy mérföldön 4 percen belül tudna bárki, aki nem tud legalább 3:45-öt 1500-on. De inkább 3:44-et. És ez az, ami túl nagy különbség szerintem. Mert az 1500-as világcsúcsok nem ilyen penetráns nyulazással születtek, azokból az időkből faragni 4-5 másodpercet nem tudom, lehetséges-e Kipyegonnak.

Még úgy sem, ha az utolsó körben is fut valaki előtted.

Ami egyébként valljuk be, ennek az egész kísérletnek az egyik legfurább része lenne. Mert amikor Kipchoge két órán belül futott Bécsben, akkor az utolsó kilométeren a segítők félreálltak és hagyták Elit, hogy egyedül szakítsa át a célszalagot. Itt viszont, az első métertől (ami szintén nem egyszerű) gyakorlatilag az utolsóig, egy szendvics közepén kéne futni a Kipyegonnak, és a szélfogó talán csak az utolsó pár méteren állhatna ki előle.

Már ha nem futna be előtte a célba, ami nyilvánvalóan egy nonszensz.