Attól, mert folyvást hazudunk magunknak, nem lesz jobb a magyar atlétika

Ám nem vagyunk azok. Távolról sem.

Bár, ha az ember a Magyar Atlétikai Szövetség honlapjára kattint, akkor egy picit más kép rajzolódik ki előtte. Megtudja, hogy „A közelgő ötkarikás játékokon ezúttal is egy rendkívül sokoldalú magyar csapat léphet majd pályára, hiszen dobó, ugró, sprint, gátfutó, gyalogló, hosszútávfutó és többpróbázó versenyszámban egyaránt képviseltetve leszünk Párizsban.” Sőt, Gyulai Miklós szövetségi elnök egészen odáig megy, hogy „Igazán büszkék lehetünk arra, hogy a magyar olimpiai delegáció egyik legnépesebb tagja ezúttal is a magyar atléta válogatott. Ez mutatja a magyar atlétika stabil helyzetét.”

Gondolhatjuk persze, hogy egy szövetségnek, egy szövetségi elnöknek az a dolga, hogy eladja a portékáját, hogy fényezze azt, ameddig csak lehet, ám ha ezen a vonalon indulunk el, akkor oda jutunk, hogy az újságírónak ellenben az volna a dolga, hogy utánajárjon a dolgoknak, és hogy feltárja az összefüggéseket. Az olvasó pedig majd eldönti, hogy szerinte kinek van igaza.

Egy esztendővel a nagy sikerű budapesti világbajnokság után oda jutottunk, hogy ebben a szezonban egyetlen magyar atléta sem volt, aki teljesíteni tudta volna a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (WA) egyébként tényleg nagyon kemény szintjét. Szintje ugyanúgy csak Halász Bencének, Kozák Lucának és Molnár Attilának van, mint ahogyan szűk egy évvel ezelőtt, a világbajnokság zárásakor is csak nekik volt.

Meg kell említeni, hogy a két hétpróbázó lány - Krizsán Xénia és Nemes Rita - olimpiai indulása gyakorlatilag ugyanolyan biztos volt a vb-t követően, mint Halász Bencééké, csak nekik nem volt szintjük, így rajtuk az idén semmiféle teljesítménykényszer nem volt. Szükségtelen lett volna a szintteljesítés miatt formát időzíteniük, ők nyugodtan készülhettek Párizsra, mint ahogyan nyugodtan készültek is.

Rajtuk kívül még Takács Boglárka és Klekner Hanga versenyzett olyan formában az idén, hogy az indulásuk miatt különösebben nem kellett aggódni. Ők végig olyan pozícióban voltak a világranglistán, ami olimpiai kvalifikációt ért, mindketten megdöntötték a szezonban a magyar rekordot is, annak, hogy ők nem szinttel mentek ki, szintén nincs különösebb jelentősége.

Ám ettől még a mondat üt:

Senki sem emlékszik olyan fél évre, hogy egyetlen atlétánk se tudja teljesíteni az olimpiai szintet!

Azt mindenesetre rögzítsük, hogy hét (7) atlétánál járunk pillanatnyilag. Az ő olimpiai indulásuk tűnt egyértelműnek a szezon során, hozzájuk csatlakozott még Gyurátz Réka kalapácsvetésben az Európa- bajnokság után és hozzájuk csatlakoztak gyaloglóink az antalyai válogatóversenyt követően.

Itt kell egy kis kitérőt tennünk, hiszen hosszú idő után először a gyaloglóversenyeket nem 20 és 50 km-en rendezik, hanem az 50 km helyett maratoni vegyes váltót tartanak majd Párizsban. A vegyesváltóban egy férfi és egy nő kap helyet, az elején a férfi versenyző gyalogol 12195 métert majd felváltva mennek tízet, tízet, tízet. Korábban soha ilyen versenyt nem rendeztek, Antalyában debütált a versenyszám, Récsei Rita és Venyercsán Bence pedig bejött a 67 váltóból 31-iknek, ami olimpiai kvalifikációt ért, mivel egy ország csak egy váltót küldhet Párizsba. A WA 22 helyet osztott itt ki ezen a versenyen és mi voltunk a 22-ek.

Tegyük gyorsan hozzá, hogy azért ez nem kis bravúr volt, mert a mieink olyan országokat előztek meg, mint Csehország vagy Portugália, melyek nálunk sokkal erősebbek gyaloglásban. Mint a múlt héten pedig kiderült, ez a kvalifikáció kulcsfontosságú volt számunkra, hiszen ezzel a kvótával valójában nem ketten, hanem öten (!) utazhatnak Párizsba!

Abban a pillanatban, ahogyan kiderült, hogy 20 km-en - tehát a hagyományos gyalogló számban - Récsei Rita ott lehet az olimpián, őt gyorsan kivették a váltóból és Oláh Barbarát rakták be helyette, tartaléknak pedig nevezték Spiller Tizianát és Tóth Norbertet is. Igaz, rájuk egészen biztosan nem lesz szükség, hiszen ha valaki esetleg megsérül, a kvalifikációt kivívó Récsei Ritán kívül ott lesz Párizsban az elmúlt évtized két legjobb magyar gyaloglója, az Eb-bronzérmes Madarász Viktória és a vb-ötödik Helebrandt Máté is.

Ha nem a csapat mesterséges hízlalása lett volna a szempont, hanem a minél jobb szereplés, vagy esetleg az, hogy aki kivívta az indulást, az el is indulhasson, akkor a magyar gyaloglócsapat az 4 fős, nem 7 fős, az atléta csapatban pedig 17-en vannak, nem pedig 20-an.

Ám a Magyar Atlétikai Szövetség még a szezon előtt is 30 fős olimpiai csapatot kommunikált a MOB felé, (akik szintén a minél nagyobb magyar csapatban érdekeltek) így aztán valamit ki kellett találni. Ez az a pont, ahol két táborra szakadunk nyilván, úgy ahogyan mindig szoktunk. Jónéhányan ezt most egy furfangos döntésnek tartják, és úgy látják, hogy mi csak éltünk a szabályok adta lehetőségekkel/kiskapukkal, míg mások szerint ez az egész igazából csak parasztvakítás, és az adófizetők pénzét herdáljuk el és turistákat utaztatunk egy olimpiára. (Vezetőket, versenyzőket egyaránt.)

Én két dolgot fűznék hozzá ezen a ponton: az első, hogy bár simán el tudom azt képzelni, hogy egy sportolói pályafutásnak az olimpiai szereplés legyen a csúcspontja, és tudom támogatni azt, hogy aki kvalifikált, az utazhasson is, még akkor is, ha csak a mezőny utolsó harmadában végez majd, azt látni kell, hogy ez az elgondolás egyre inkább szembemegy a világtrendekkel. Mások egyre inkább afelé fordulnak, hogy csak azok utazzanak, akik méltóképpen tudják képviselni a hazájukat, akik világszínvonalú teljesítményre képesek.

A másik pedig az, hogy az, hogy elvisszük azt, aki kvalifikált, és az, hogy trükközünk a kvótával, az azért nagyon nem ugyanaz. Itt most olyan atléták kerültek be a csapatba, akik nincsenek a legjobb százban sem a világranglistán, míg más versenyszámokban mások világranglista 40-50. hellyel sem utazhatnak. És ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a dolgokat, akkor ez biztosan nem egy jó döntés, biztosan nincs jó üzenete. Zárójel bezárva.

Kíváncsian várom, hogy mi lesz most, hogy az utolsó pillanatban Venyercsán Bence is egyéni induló lett, gyakorlatilag aközben, hogy ezt a cikket írtam, most akkor őt is kiveszik-e a váltóból, csak hogy még egy férfi gyalogló bekerülhessen a csapatba, és lehessünk 21-en?

Maradjunk annyiban, hogy ez a magyar csapat reálisan 17 fős lenne, mégpedig úgy, hogy összességében jó adag szerencsénk is volt. Ezúttal mindössze egyetlen olyan atlétánk volt, aki éppen csak lemaradt a kvalifikációról, szegény Mátó Sára, aki 41. lett 400 gáton úgy, hogy 40-en mehetnek Párizsba, a többiek inkább a világranglistapontok szerencsésebb végén álltak.

Az utolsó, még kvalifikációt érő pozíciót csípte meg Kerekes Gréta, Bánhidi-Farkas Petra és Rába Dániel is, Varga Donát és Wagner-Gyürkés Viktória pedig azért indulhat, mert néhányan az előttük lévők közül nem indulnak, mégpedig azért nem, mert a szövetségük nem nevezte be őket.

Mátó Sára kimaradása azért is fájó, mert ő azon (nagyon) kevés magyar atléta közé tartozott volna, aki az idei teljesítményének köszönhette volna a kvalifikációt, nem pedig a tavalyinak. A csapat javarésze ugyanis úgy jutott ki, hogy inkább a tavalyi eredményei számítottak a világranglistán, ami nem lenne feltétlen egy rettenetes dráma, ám azért némiképp előrevetíti azt, hogy ezektől a versenyzőktől mire számíthatunk majd Párizsban.

Tavaly a világbajnokságon 31 olyan atlétánk indult, aki szinttel, vagy világranglistás pozícióval szerepelhetett, magyarul ennyien voltak azok, akik akkor is ott lehettek volna a vb-n, ha nem mi rendezzük azt. Ezt a 31-es számot kellene tehát összevetni a mostani 20-szal, vagy inkább a 18-cal, hiszen 20-ból ketten tartalékok.

Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a csapat nem akkora, mint tavaly volt. Még csak azt sem mondom, hogy az a baj, hogy csak picit nagyobb, mint a tavalyi fele. Egy világverseny megrendezésének mindig van egy felhajtó ereje, a rendező ország a sportolók felkészítésébe is többet invesztál, ám ez a fajta támogatás hosszú távon nem fenntartható, így törvényszerűen jön némi visszaesés. Amennyire én tudom, a szövetség költségvetése is nagyjából a fele a tavalyinak.

A gond az, hogy ezt a létszámot is csak kínkeservesen tudtuk hozni, (ha Halász Bence elindul a bajnokságon például, Rába Dániel és Varga Donát ki sem jut) és ami még fájóbb, olyanok nem jutottak ki Párizsba, akiktől hosszú távon egész jó eredményt remélhettünk nemzetközi szinten. Olyanok, akikben benne volt, hogy egyszer majd nem csak növelik majd a magyar csapat létszámát, hanem mondjuk döntőbe jutnak, esetleg dobogóra is állhatnak.

A legnagyobb fájdalom nyilván Herczeg György távolléte. Ő tavaly U20-as Eb-t nyert, kiváló szélviszonyok között ugyan de fantasztikus magyar csúcsot dobott gerellyel, olyat, amivel mindössze fél méterre volt attól, hogy szintesként utazhasson Párizsba. Úgy állt a világranglistán, hogy álmában nem gondolta szerintem senki, hogy ő lemaradhat Párizsról, pláne, amikor februárban majdnem 80 métert dobott. Ám sajnos a formája jelentősen visszaesett, általában majd 10 méterrel maradt el a legjobbjától. A gerelyhajítás nagyon érzékeny szakág, egyetlen pici apró mozdulat félrevihet mindent, és mivel Gyuri nincs még 20 éves sem, bőven lesz ideje javítani, ám ettől még, ami vele idén történt, kétségtelen csalódás.

Mint ahogy nagy csalódás Palkovits István idei szabadtéri szezonja is. Évtizedek óta ő az első magyar hosszútávfutó, akibe egy komolyabb eredményt beleláthattunk, tavalyi zágrábi egyéni csúcsa 3000 akadályon - ami nem volt messze a magyar rekordtól - illetve a 3000 méteres fedettpályás magyar rekordja csak tovább növelte a várakozásainkat. Ám vele is ugyanaz történt, mint Herczeg Gyurival, a szabadtéri szezonban gyakorlatilag egyetlen jó versenye sem volt, így nem, hogy az olimpiai döntő, hanem az olimpiai szereplés is álom maradt.

A tavalyi magyar atlétikai szezon egyik legkellemesebb meglepetése volt a távolugró lányok csatározása a világbajnoki indulásért. Egészen szenzációs, nemzetközi szintű meccseket vívtak egymással, néhányan még azt is el tudták képzelni, hogy előbb-utóbb 7 méter fölé kerül a magyar csúcs. Tavaly a hétpróbázó lányokat is beleszámítva 8-an ugrottak legalább 630 centit, Nguyen Anasztáziának pedig 664 centis legjobbal sem sikerült a világbajnoki csapatba kerülnie. Vele, Bánhidi-Farkas Petrával, Lesti Diával és Rózsahegyi Borival fényesnek tűnt a magyar női távolugrás jövője. Innen jutottunk el odáig, hogyha Farkas Petra a bajnokság utolsó sorozatában nem ugorja túl Lesti Diát, akkor egyetlen magyar távolugró sem lehetett volna ott Párizsban.

Hasonló a helyzet női 100 méteres gátfutásban is. Kozák Luca, Tóth Anna és Kerekes Gréta révén itt is van három minőségi emberünk, tavaly a vb-n mindhárman indulhattak, ami nagyon nagy fegyvertény volt, ám idén eddig hármójuk közül csak Gréta tudott 13 másodpercen belülre kerülni és ő is csak egyszer. Velük kapcsolatban egyetlen dolognak örülhetünk: annak, hogy Kerekes Gréta olimpiai kvalifikációja a magyar bajnoki döntője nélkül jött össze, mivel az – finoman szólva is – egy véleményes futás volt. (Az elődöntőben kiugrott, kizárták, majd óvás után egyedül teljesítette az elődöntőjét, hogy aztán a döntőben második legyen). Ha ez a versenye bennmarad a pontszerzői között, abból még nemzetközi bonyodalmak is lehettek volna – lévén a bajnokságról volt YouTube-közvetítés is.

„Párizs fontos állomás, de nem cél, hanem eszköz. Változatlanul a 2026-os birminghami Európa-bajnokság és a 2028-as Los Angeles-i olimpia a fő célunk, mindent ennek szemüvegén keresztül nézünk. Az évekkel ezelőtt elkezdett szakmai munkának először a két év múlva esedékes kontinensbajnokságon, majd pedig a 2028-as ötkarikás játékokon kell igazán megmutatkoznia, akkor várhatunk jó eredményeket” - olvasható a MASZ honlapján, ami már csak azért is érdekes mert eleinte még Tokió és a müncheni EB volt az eszköz, a budapesti vb pedig a cél, hogy aztán tavaly már ne a hazai rendezésű világbajnokság legyen a fontos, hanem „a magyar atlétika fejlesztése és azon belül azok a szakmai programok, amelyek a vb-től függetlenül, de mégis annak apropóján indultak és zajlanak már most is igen sikeresen.”

Ezt a 15 évet kellene összevetni az azt megelőző 15-tel, tehát közvetlen a rendszerváltás után következő időszakkal. Egy dolgot biztosan állíthatok: jobbak nem lettünk semmivel. Csak míg a rendszerváltás utáni időszak arról szólt, hogy akik benne éltek a sportágban, azok 10-20 ezer forintjával gereblyézték össze azt a kis pénzt, amiből működtetni tudták a sportágat valahogy, és igazából pályák sem nagyon voltak, addig ma ugyanezeket az eredményeket úgy érjük el, hogy az infrastruktúra tökéletesnek mondható és állami pénz is van bőséggel.

98-ban sikeres Eb-t rendeztünk, hogy aztán két év múlva Sydney-ből úgy jöjjünk haza, hogy senki nem szerzett pontot és Gécsek Tibi 7.helyezése volt a legjobb. Tibi esélyei akkor nagyjából olyanok voltak, mint most Halász Bencéé. Ha Bence hibázik, amit nyilván nagyon nem szeretnénk, de ettől még előfordulhat, akkor simán ugyanúgy járhatunk, mint egykor. És ehhez még a többieknek gyengélkednie sem kell, hiszen tőlük a hatba kerülés már extra teljesítmény volna.

Gyulai Miklós, a MASZ elnöke azt mondja, és lehet, hogy igaza van, hogy a magyar atlétika helye valójában ott van, ahol vagyunk.

Ám nagyon nem ugyanaz milliárdokból gyengének lenni, mint ötvenezer forintokból.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!