Bellinghamék irigykedhetnek: az egy mérföld világcsúcsa legalább hazatért

Attól, hogy valami nem labdarúgó-világbajnokság, attól azért lehet még fontos. Ascottól Wimbledonig a brit sportnak ezer olyan eseménye van, ami ugyan nem ér fel egy foci-vb-vel, de azért majdnem, és talán éppen ezért a brit sporttörténelemnek is ezer olyan pillanata akad, ami ha nem is ér fel a ’66-os világbajnoki címmel, de azért ott van a közelében. Andy Murray wimbledoni bajnoki címe, ”after 76 f.ng years”, vagy a 2003-as rögbi-világbajnoki cím, de legfőképpen Sir Roger Bannister négy percen belüli mérföldje, elsőként, 1954-ben, olyan mélyen része a brit sport identitásának, hogy azt kívülállóként még elképzelni is nehéz.

Más futballőrült kultúrákban elképzelhetetlen lenne, hogy egy egyszerű futóverseny egy szintre helyezkedjen egy világbajnoki bronzmérkőzéssel, de aki látta a londoni Diamond League-verseny végét szombaton, aki végigkövette Josh Kerr elmúlt négy hónapját, az pontosan tudja, hogy neki, nekik ez azért majdnem sikerült.

Kellett persze hozzá a négy hónap is, nem volt elég az a 3 perc 42 másodperc és 66 századmásodperc, ameddig maga a futás valójában tartott, kellett, hogy Kerr egyfajta valóságshow-t építsen fel a világcsúcskísérlete köré, elérve, hogy legalább annyian értesüljenek arról, hogy ő mire készül, mint arról, hogy mire készül az angol válogatott néhány órával később.

Soha talán világcsúcskísérletről ennyit még nem beszéltek, vagy ahogyan Tim Hutchings, a BBC kommentátora fogalmazott, soha ekkora ”buzz” nem volt még egyetlen rekordkísérlet körül. Mindössze egyetlen esemény volt, amit legalább hasonlítani lehetett ahhoz, ami szombaton történt: Eliud Kipchoge bécsi 2 órán belüli futása, ám ott előre lehetett tudni azt, hogy hivatalos világcsúcs biztosan nem lesz a dologból, hiszen Kipchogéék kvázi laboratóriumi körülmények között futottak, váltott nyulakkal, mesterségesen épített döntött kanyarokkal és hasonlókkal. Olyan szempontból viszont megáll a párhuzam, hogy ott is, itt is hónapokkal előre lehetett tudni, hogy mi készül, és a cél mindkét esetben egy konkrét idő volt, (ott 2 óra, itt 222 másodperc) a verseny maga, az egymással való küzdelem háttérbe szorult.

Persze a világcsúcskísérlet önmagában nem ritkaság az atlétikában, és nem is újdonság. Maga Roger Bannister is úgy állt oda Oxfordban 1954-ben a történelmi mérföldjéhez, hogy a célja a négy percen belüli futás volt, és ezt mindenki tudta, aki ott volt a pályán nézőként.

Azóta is rengetegen vannak, akik bejelentik előre, hogy világcsúcsdöntésre készülnek, ha másért nem, hát azért, mert ez egy viszonylag olcsó, ám nagyon hatékony marketingeszköz egy-egy verseny számára, amit a versenyszervezők éppen ezért nem is restek használni. Hatalmas különbség van azonban aközött, hogy pár nappal a verseny előtt, ismerve a pillanatnyi formádat, bejelentesz valamit, és aközött, hogy négy hónappal a verseny előtt kiállsz a világ elé, és elmondod, hogy meg fogsz dönteni

Josh Kerr március 22-én, egy nappal azután, hogy megnyerte a fedett pályás világbajnoki címet Torunban 3000 méteren, állt ki a nyilvánosság elé, és jelentette be, hogy a londoni DL-versenyen célba veszi Hicham El Guerrouj mérföldes világcsúcsát. Ráadásul nemcsak annyi történt, hogy otthagyta ezt a mondatot a világnak, majd elvonult a világ végére készülni, hanem – bár tényleg elvonult a világ végére, Albuquerque-be készülni – folyamatosan jelen volt a nyilvánosságban, és Project 222 néven promótálta is az eseményt.

Meg nyilván saját magát.

Folyamatosan töltötte fel az edzésvideóit a YouTube-ra, a Telegraphon rovata lett, ahol írásban számolt be a felkészüléséről, a Brooks pedig külön erre az alkalomra új szögest és méretre szabott ruhát készített neki. A szinte kötelező köröket (Facebook, Insta, X) pedig manapság már azt hiszem, említeni sem kell.

Tényleg egy valóságshow-t épített fel a világcsúcskísérlet köré, ám a szó abszolút pozitív értelmében. Mindezzel nyilván hatalmas kockázatot vállalt. Hiszen egy dolog az, hogy milyen fizikális állapotban vagy, mennyire vagy erős éppen, bármikor közbejöhet bármi, ami miatt bukod az egészet. Hogy mást ne mondjak, ott volt Keely Hodgkinson, a britek 800-as olimpiai bajnoknője, aki csodálatos formában, világcsúcstartóként zárta a fedett pályás szezont, és sokáig úgy tűnt – bár ezt hivatalosan sosem jelentették be –, hogy ugyanezen a versenyen megdöntheti Jarmila Kratochvilova világrekordját, ami 1983 óta áll fenn. (Ezért is rakták a versenyszervezők a 800 métert zárószámnak a szombati versenyen, tehát Kerr világcsúcskísérlete utánra.) Ám Hodgkinson úgy egy hónappal ezelőtt egy edzésen, teljesen ártalmatlan helyzetben elesett. Nem történt nagy baj, mindössze annyi, hogy beütötte a térdét, és nem tudott terv szerint készülni. Ezen a szinten azonban ez bőven elegendő ahhoz, hogy ne legyen esélyed a világrekordra. De lehet, hogy térdre esni sem kell, elég, ha a legkeményebb felkészülési időszakban megfázol, vagy elrontod a gyomrod, és megy az egész felkészülés a kukába.

Ezért nem szoktak ilyen dolgokat ennyire előre állóképességi sportolók felvállalni, és ezért néztek sokan értetlenkedve Kerr-re, amikor megtette.

Azt persze nem lehet mondani, hogy a szakma felállva tapsolt volna neki, hiszen a hosszútávfutók többnyire azért félénk, visszahúzódó emberek, (talán nem véletlen, ezért hosszútávfutók) az ilyen one man show-nak nincs túl nagy hagyománya a szubkultúrában. Ráadásul Kerrnek az előélete is megvolt ahhoz, hogy sokan ne szeressék. Ő volt talán az első középtávfutó, aki előhúzta a trash talknak azokat a mélységeit, amelyeket az atléták közül legfeljebb a sprinterek használtak néha, de ők is inkább a Ben Johnson-i, Carl Lewis-i időkben, esetleg mondjuk Maurice Greene-nel bezárólag.

Josh Kerr azonban gond nélkül szállt bele Jakob Ingebrigtsenbe már akkor is, amikor még nagyon nem voltak egy szinten.

Ám attól még, hogy Kerr nyíltsága, kameraérzékenysége szokatlan a közép- és hosszútávfutók között, azt nem lehet mondani, hogy ne tenne jót a szakágnak, amit csinált. Persze az, hogy Roger Bannister, Sebastian Coe, Steve Ovett és Steve Cram után megint egy brit tartja az egy mérföld világcsúcsát, önmagában is garantált volna egyfajta médiafigyelmet, de az, hogy Kerr ezen felül is ráirányította a figyelmet a szakágra, tagadhatatlan.

Persze szakmailag is egy érdekes kérdésről volt szó: El Guerrouj rekordja 27 éve, 1999 óta állt fenn, és volt gyakorlatilag megközelíthetetlen. Önmagában már az, hogy egy világcsúcs ennyi ideig fennáll, mutatja az erősségét, ám azt is le kell írni, hogy hiába tartja a szakmában szinte mindenki Hicham El Guerroujt a valaha volt legnagyobbnak, az ő rekordjai még azelőtt születtek, hogy az EPO-t ki tudták volna mutatni. Ezzel nem megvádolni szeretném őt, hiszen soha semmivel sem bukott le, pusztán csak azt hiszem, egy mérföldes világcsúcs hátteréről nem lehet úgy beszélgetni, hogy ezt nem írjuk le. Enélkül ugyanis egyszerűen nem látunk tisztán.

Mint ahogyan azt is rögzíteni kell, hogy a két El Guerrouj-rekord közül, ami még állt a múlt héten, az erősebb, a 3:26,00-s 1500-as csúcs, még életben van. A mérföld sem volt egy gyönge rekord, de a kettő közül azért mindenképpen ez tűnt könnyebben megdönthetőnek. Valószínűnek gondolom, hogy ha annyi mérföldes versenyt rendeztek volna ez alatt a 27 év alatt, mint ahány 1500-ast, ha a világversenyek műsorán mérföld szerepelt volna, nem az 1500, akkor ez a csúcs már korábban megdőlt volna. Ha máshol nem, a párizsi olimpia döntőjében. Ott Cole Hocker majdnem pontosan olyan idővel nyert, mint amilyen idővel most Kerr megdöntötte a brit 1500-as csúcsot. Ennél a 3:27,62-nél, amit most 1500-nál mértek Kerrnek, Hichamon kívül még öt ember futott jobbat 1500 méteren. Bernard Lagat, Ingebrigtsen és Asbel Kiprop nem is kevéssel, így az egészen biztosan kijelenthető, hogy ha ők azokon a napjaikon nem 1500 métert futnak, hanem mérföldet, akkor már korábban megdőlhetett volna ez a rekord.

Amikor Kerr azt mondta, hogy szerinte fizikálisan már korábban is alkalmas lett volna a világcsúcsra, alighanem erre gondolt, bár azt nem fejtette ki, hogy ez a félmondat nemcsak őrá, hanem még jó néhány másik futóra is igaz.

Ennek ellenére nem vette félvállról a felkészülést. Már csak azért sem vehette, mert korábban azért őt inkább olyan futónak tekintették, aki remek hajrájával világversenyeken tud domborítani, és senki nem tudta, hogy mire lesz képes egy mérföldes világcsúcskísérlet végén, amikor a nyulak már kiszálltak, és magának kell diktálnia a tempót. Éppen ezért edzőjével, Danny Mackey-vel alapvetően változtatták meg az edzésmunkáját. Edzései java részében inkább egyenletes tempóban futott, és sokkal kisebb volt a hangsúly a ritmusváltásokon, mint korábban.

Az, hogy fizikálisan készen áll, már egy héttel korábban látszott. Magaslaton, még mindig Albuquerque-ben 2:42,45-öt futott 1200 méteren úgy, hogy a harmadik 400 méter 52 másodpercen belüli volt.

Ez az 1200 ugye azt jelentette, hogy a fennmaradó 409 méterre több mint egy perce maradt volna, ha ilyen tempóban kezd szombaton. Ami persze kizárt, hiszen senki sem olyan őrült, hogy egy négykörös versenyen az első 3 körön kiadjon magából mindent, ám mégis jól jelezte, hogy milyen erőállapotban volt Kerr, és milyenek lesznek az esélyei.

Igazából egyetlen nyitott kérdés maradt szombatra: meddig tudnak neki segíteni a nyulak, és mennyire lesz precíz a tempó. Utóbbihoz ma már a villanynyúllal, a wavelight technológiával nem kell olyan jó futónak lenni, az előbbi viszont rettenetesen fontos kérdés volt, elsősorban a szélárnyék miatt. Tudta mindenki, hogy ahhoz, hogy ebben a ritmusban, 55,5-ös négyszázakkal Kerrt valaki 1200 méterig elvigye, ahhoz nagyon jó futónak kell lenni, nem pedig hivatásos irammenőnek.

Hodgkinson 800-on ilyen luxussegítőt kapott, ám ő meg is járta, mert az ottani tempó távol volt a tökéletestől egyszerűen azért, mert Maloney nem nyúl, hanem versenyző. Kerrék viszont a biztonságosabb megoldást választották, a fő feladatot Zan Rudolfra bízták, aki pillanatnyilag az egyik legtöbbet foglalkoztatott nyúl ezeken a távokon, bár gyanítom, tudták, hogy ezer méternél többet ebben a tempóban nem fog bírni. De úgy voltak vele, hogy az az ezer legalább legyen precíz, pontos. Ám mivel Hichamot annak idején elvitték 1200-ig, így arra lehetett gondolni, hogy ez a 200 méteres különbség döntő faktor lehet.

Hogy ezen áll vagy bukik majd a világcsúcs. Kerr azonban rettenetesen erős volt. Igazából egy pillanatig sem lehetett kételkedni abban, hogy a világrekord összejön. Sőt, azt hiszem, maradt is még benne bőven. Az igazi kérdés pedig innentől az lehet, hogy az 1500 méteres világcsúcs sikerül-e.

Este megivott egy (1) sört, decemberi esküvője óta az elsőt, hajnal ötkor elment futni egyet, majd, amikor felesége felkelt, elmondta neki, hogy mi a legújabb terve.

Felesége nem volt boldog.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!