Gyűlnek a viharfelhők az érinthetetlennek hitt világcsúcs felett

Évtizedeken keresztül szemernyi esély sem mutatkozott arra, hogy megdőljön Griffith-Joyner 1988-ban felállított, 10.49-es világcsúcsa 100 méteren.

Űridőnek tűnt ez az időeredmény, és elképzelni sem lehetett még azt se nagyon, hogy valaki a közelébe kerüljön. Arról nem is beszélve, hogy valaki esetleg megdöntse.

Az előbbi pipa, hisz Thompson-Herah most már nagyon is a közelében van, és innen már reális forgatókönyvnek tűnik az is, hogy a jamaicai előbb-utóbb átadja majd a rekordot a múltnak.

Nem túloztunk az űridővel, hisz az elmúlt három évtizedben klasszis sprinternők egész sorát láthattuk versenyezni. Egymással, de nem Griffith-Joyner rekordjával, az ugyanis szóba sem került. A nagy versenyek döntői előtt a kommentátoroknak el sem kellett mondani, mennyi a világcsúcs, az órát pedig nem is kellett figyelniük, a rekorddal ugyanis nem tudott versenyre kelni senki.

Azt írtuk föntebb, hogy klasszis sprinternők. De tényleg! Emlékezzünk csak, 1992-ben Barcelonában Gail Devers még 10.82-vel olimpiai aranyat tudott nyerni, ami mellesleg egyéni csúcs volt a számára. Nem arról volt szó tehát, hogy mindenki elgörcsölte, és azért nyert ő, mert ő görcsölte el legkevésbé.

Aztán ott volt Irina Privalova, aki többszörös olimpiai és világbajnoki érmes, és aki 1994-ben 10.77-ig jutott, ami persze hatalmas dolog volt, nem színes bőrű atlétaként pedig különösen. De említhetjük Merlene Ottey-t, aki 10.74-et futott 1996-ban, vagy épp Christine Arront, aki a ’98-as budapesti Eb-n egészen gyönyörűen futva győzött 10.73-mal, még a Népstadionban.

De ekkor még mindig fényévekre voltunk Griffith-Joyner világcsúcsától.

Ebből az időszakból hiteles maradt Marion Jones 10.65-je, de ha ezt nem számoljuk, bő tíz évet kellett várnunk egy újabb kiugró eredményre, egy 10.64-re, amit Carmelita Jeter szállított 2009-ben.

Aztán megint jött egy viszonylag hosszú, több-kevésbé csendes időszak, mígnem aztán az idén felpörögtek az események, hisz előbb Sha’Carri Richardson, majd Shelly-Ann Fraser-Pryce futott nagyot, olyannyira, hogy utóbbi egy rövid időre minden idők leggyorsabb élő sprinternője lett 10.63-mal.

Aztán jött Thompson, aki Tokióban magához ragadta ezt a címet, hisz 10.61-et repesztett az olimpiai döntőben. Azóta kiderült, hogy a formája korántsem lankad, hisz szombaton, Eugene-ben az óra 10.54-nél állt meg, amikor célba ért.

Most lehet, hogy sokan azt mondják, hogy naná, a szupercipő és a szuperpálya megtette hatását. Nyilván ezek számíthatnak, de akkor mi van a férfiakkal? A férfi 100-as idők ugyanis nem javulnak ilyen rohamosan. Sőt.

Itt fontos megjegyezni, hogy a férfi 100-as idők akkor sem javulnak, ha Usain Bolt zsenijét kivesszük a képből. A férfi 100-as mezőny ugyanis nem csak Bolthoz nem közelít, de minden idők második legyorsabbjához, Tyson Gay-hez sem.

Bolt világcsúcsa ugye 9.58, Gay legjobbja 9.69, az idei topidő pedig 9.77, ami Trayvon Bromell nevéhez fűződik.

Ami pedig Thompsont illeti, érdemes követni a még hátralévő DL-versenyeket, mert ott a lábában a világcsúcs, ez most már nem kérdés. Öt század persze azért annyira nem kevés, de amilyen iramban jön előre, bármi megtörténhet.

Szemünket tehát a következő bő két hétben Lausanne-ra, Párizsra, Brüsszelre és Zürichre vessük.