Ott ütik-vágják a Red Bullt, ahol csak tudják

És nem csak azért, mert az alpesisí-világkupában csak szökőévente szoktak megjelenni új márkák, olyan pedig még sohasem volt, hogy egy bemutatkozó márka rögtön az első évében világkupa-versenyt nyerjen és világbajnoki címet szerezzen. Hiszen amikor kiderült, hogy Henrik Kristoffersen és a síugró Andreas Wellinger is a Van Deerhez igazol, akkor egyiket sem lehetett kizárni.

Az eredményeknél sokkal érdekesebb volt gyakorlatilag minden más, ami a síléc körül történt.

Marcel Hirscher, amikor márkaalapításra adta a fejét, nem a hozzá hasonló szintű sportolók által már bejáratott - és nyilvánvalóan könnyebb - utat választotta. Nem arról volt szó, hogy gyakorlatilag eladta a nevét és kooperált azzal a sportszergyártóval, melynek felszerelését szinte az egész karrierje során használta. Nem arról volt szó, hogy összeállt az Atomic-kal és létrehoztak egy almárkát, mint mondjuk Michael Jordan a Nike-val.

Marcel Hirschert maga a sílécgyártás izgatta világéletében, még aktív sízőként mindenki másnál több időt tudott áldozni sílécek és különböző beállítások tesztelésére. Gyakorlatilag folyamatosan buherálta a felszerelését, előfordult, hogy egy versenyen két futam között cserélt például kötést. Hirscher elsősorban alkotni akart, létre akarta hozni a világ legjobb versenylécét, és olyan embereket gyűjtött maga mellé, akikkel ez a cél elérhetőnek látszott. Kristoffersen - Hirscherhez hasonlóan - szinte mindennél jobban hisz az ’anyagban’, amit ők ketten nem tudnak a lécekről versenyzői oldalról, azt nem, hogy nem érdemes tudni, hanem alighanem nem is lehet tudni. De csatlakozott a csapathoz Toni Giger egykori osztrák kapitány, és Hirscher papája-edzője, Ferdinand is.

Így aztán a csapat Van Deer-Red Bull néven - és ennek megfelelő logóval - szeretett volna nekivágni a szezonnak, ami azért 2022 őszén talán egyik sportágban sem tűnt volna különösebben ambiciózus vállalásnak. Alpesi síben pedig pláne nem.

Hiszen annak idején, amikor a profi sport alapjait lerakták, az alpesi sízők az élen jártak. Ők voltak azok, akik már akkor is hetykén sarkára állították a sílécüket és bemutatták a gyártót a kamerának, amikor ezzel az egyetlen mozdulattal még ki lehetett hívni a NOB haragját. A hetvenes években az olimpiákon - elvileg - olyanok nem indulhattak, akik pénzt kaptak azért, hogy sportolnak, így például az osztrákok egyik legnagyobb ikonja, Karl Schranz sem lehetett ott 1972-ben Szapporóban, mivel vitatták amatőr státuszát.

A sportágban tehát finoman szólva is mély gyökerei vannak a profizmusnak. Már a nyolcvanas évek végén is úgy néztek ki a svájci sízők, mint az ementáli sajt, ma pedig kevés mulatságosabb jelenet van annál, mint amikor egy alpesi síző nyilatkozik: léce a vállának támasztva, fején a bukó vagy egy sapka, rajta a főszponzor nevével. Nyakán a szemüveg, gondosan megfordítva, hogy jól olvasható legyen a gyártó. Kabátján a szövetség támogatói, kezében a botja, melyet többnyire más gyárt, mint a lécét. Az igazán nagy mágusok még egy kulacsot is egyensúlyoznak valahol, ha mást nem, az orrukon.

Ebben a közegben tiltotta be a FIS (Nemzetközi Sí Szövetség) a Van Deer-Red Bull logóját tavaly.

Mivel a versenyzőket kizárással fenyegették, a tavalyi alpesisí-szezonnyitón, Söldenben fekete tape-pel kellett leragasztani a logót, a szezon hátralévő részét pedig úgy síelte végig a csapat, hogy a lécekre eleve egy fekete téglalapot nyomtak logó helyett. Wellinger síugró lécén pedig körömnyi vörös csíkkal takarták ki a bikát. A FIS indoklása különösen itt tűnt mosolyogtatónak, hiszen arra a szabályra hivatkoztak, mely szerint a gyártóknak fenntartott reklámhelyeken más cég nem szerepelhet.

Ám míg az alpesi sízőknél tényleg nincsen más cég feltüntetve a léceken, csak a gyártó, addig a síugróknál ez koránt sincs így. Egy síugróléchez képest Tornyi Barnabás legendás gallérjai kifejezetten diszkrétnek mondhatók. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a manapság versenyzők inkább reklámtáblákon ugranak, mintsem léceken.

Tekintve, hogy a Red Bull PR-osai aligha ipari tanulók, egy ponton még az is felmerült, hogy a háttérből ők irányítják a szálakat. Ők lettek a megkülönböztetett csapat, a logó hiánya kitüntetetté tette őket. Mindenki rájuk figyelt, mindenki azt nézte, van-e már logó vagy még mindig nincs. (lásd még: "A mellény, melyet valaminő okból nem hordtanak" – Esterházy Péter: Harmonia Caelestis, 164. oldal)

Hirscherék grafikusai ugyanis egészen zseniálisan reagáltak a FIS kifogásaira, új nevet adtak a csapatnak – szép magyarsággal rebrandingelték –, az új név pedig Van Deer Racing lett, az új, engedélyezésre benyújtott logó így nézett ki:

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a FIS kukacoskodó vezérei egyetlen szó - a RACING - leírásával lettek porig alázva, és talán az sem kizárt, hogy amikor a jövő PR-osait, marketingeseit, dizájnereit képezik, akkor azért ez a tanmese előkerül majd még néhányszor.

Más kérdés, hogy a sportvezetők nem azok közül az emberek közül kerülnek ki, akik ilyenkor mosolyogva kezet nyújtanak, mondván, hogy szép volt, srácok, túljártatok az eszünkön, gratulálunk. Ők sokkal inkább szeretik az ilyen problémákat megoldani izomból.

Mondván a RACING felirat pirosa pont olyan, mint az a piros, amit a Red Bull használ, ahogyan pedig leírták magát a szót, az pedig egy bikára hajaz. Bingó. És ha nem is egy időben ezzel a döntéssel, de nyilván attól nem függetlenül betiltotta a Red Bullos bukósisakok használatát is, mondván: a sisakok kék-ezüst festése emlékeztet az energiaitalok dobozának festésére. Amit persze nehéz lenne vitatni.

A gond csak az, hogy az alpesi sí már akkor tele volt hasonló sisakokkal, amikor a Red Bull jóformán még nem is létezett. Didier Cuche Ovomaltine-os, vagy Tina Maze milkás bukója gyakorlatilag beleivódott a sportág DNS-ébe. Hermann Maier raiffeisenes sisakja ugyanolyan sárga volt értelemszerűen, mint a Raiffeisen logója, Benni Raich is Uniqa-kék sisakot viselt világéletében. Amióta kötelező a bukósisak viselése a sportágban, azóta vannak jelen az ilyen sisakok. A Red Bull csak illeszkedett a rendszerbe. Hogy aztán a közöttük és a FIS között - vagy inkább a FIS-elnök Johan Eliasch között - felszülő ellentét maga alá temessen mindenkit.

Az ugyanis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha a Red Bullos sisakokat betiltják, akkor be kell tiltani az összes többi hasonlót is. Be kell tiltani a mannereset, a helvetiásat, be kell tiltani a sísport összes igazán menő bukóját. Persze, a logó maradhat, de a festés nem. Csak hát az nyilvánvaló, hogy egy ezüst-kék Red Bull-bukó sokkal többet ér, mint egy zöld, amin rajta van a cég neve 5 négyzetcentiméteren.

Ilyenformán pedig a FIS, a sportági szakszövetség, akiknek egyébként a sportág fejlesztése lenne a feladata, pont a saját sportolóival szúr ki leginkább. Az ő zsebükből vesz ki pénzt, nem is keveset. És az a legdurvább, hogy ezt legkevésbé a legnagyobb sztárok bánják majd, akik Red Bull-támogatott sportolók, hanem azok, akik nagy nehezen összekapartak maguknak egy szerződést valamelyik tiroli sítereppel vagy mondjuk egy stájer bútorgyárral.

Itt tartunk most, a szezon kezdete előtt pár nappal. Senki sem tudja pontosan, mi lesz ebből. Hirscherék használhatják-e az új logót, ám nem piros, hanem fekete betűkkel? Azt beszélik, marad inkább a fekete négyzet. Tényleg hót unalmas bukókkal jön majd mindenki?

De legfőképpen: 2023-ban, a klímaváltozás kellős közepén, valóban ezek lennének a sísport legfontosabb kérdései? Vagy csak a kis országok segítségével a FIS-nek lett egy kevéssé kompetens elnöke, akitől ennyire futja?

Vagy, ami még ennél is rosszabb: a Head egykori tulajdonos-elnökeként Eliasch egy másik kapura játszik?