"Nagyon közel voltam a halálhoz" – a világ egyik legjobb sízője nem tudja, visszatér-e még valaha, hálás, hogy még él

Jól, tényleg jól. Elég káprázatos, hogy milyen javuláson mentem keresztül. Látom a pozitívumokat, és a legfontosabb: időt szánok a gyógyulásra. Élvezem a normális életet, a mindennapokat, ez önmagában csodás. Még mindig van mit tenni, de bízom benne, hogy az idő majd mindent meggyógyít – különösen a szememet. Fizikailag kezdek apránként újra formába lendülni, a felsőtestemet tornáztatom, aztán kicsit intenzívebben visszatérek a sporthoz. 4-5 kilót fogytam, de mostanra ismét az ideális testsúlyomnál tartok.

Neurológiai szempontból igen, de ezt tényleg csak az idő hozhatja rendbe. Addig is arra koncentrálok, hogy visszanyerjem a képességeim 100%-át, mert az eséssel minden más tulajdonságom is kárt szenvedett kicsit.

Kettős látásom van, amikor lefelé nézek. Eleinte folyamatosan mindenből kettőt láttam, de most már főleg csak akkor jön elő, amikor lefelé pillantok. Úgy érzem, hogy a látóterem kezd kitágulni, és sokkal jobb a helyzet.

Jelenleg a gapi egészségügyi központ, a Rhône Azur állandó látogatója vagyok, de előtte hat hetet voltam kórházban: egyet Olaszországban a műtét után, egyet a lyoni Médipole-ban, aztán négyet a szintén lyoni Henry-Gabrielle-ben. Nagyon jól ápoltak, elég intenzív négy hét volt. Reggeltől estig dolgoztam, és ott fejlődtem igazán.

Nem jöttek a szavak. Mintha a nyelvem hegyén ott lett volna, de nem tudtam kimondani. Újra meg kellett tanulnom, hogyan fűzzem össze a mondataimat. Az volt a legnehezebb, hogy a beszédemet ismét folyékonnyá tegyem, emiatt sokat foglalkozott velem egy logopédus. A harmadik hét körül éreztem a javulást.

Mindenre emlékszem, egészen a bukás előtti húsz méterig. Attól a pillanattól kezdve a műtét utáni öt napig egyáltalán nincsenek emlékeim. Arra sem emlékszem, hogyan éreztem magam az esés után, a mentés sincs meg, ahogy elvittek. Az Olaszországban kapott jó nyugtatónak köszönhetően a kórházból sincsenek emlékképeim, és ez jobb is, mert nincs poszttraumás stresszem. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy bármikor előjöhet.

Nem, és ez jó (nevet).

Igen, de tényleg nem rémlik semmi. Az említett öt nap alatt is eszméletemnél voltam, de az agyam egyszerűen nem regisztrált semmit. Aztán megkérdeztem, hogy mi történt – így már tudom, de ettől még nem emlékszem. Fontos, hogy tudjam, mi történt valójában. Elég hamar újranéztem az esést, de csak addig a pillanatig, amíg földet értem, aztán kikapcsoltam a videót. Nem akartam látni, ahogy a hálóban kötök ki.

Az első emlékem az utolsó olaszországi este. Egyedül voltam a szobámban, sötét volt. Először fel sem fogtam, hogy öt nap eltelt. Magamra találtam, a testemre, a lábaimra, és ez elég furcsa volt, aztán mindent elmagyaráztak nekem. Hálás vagyok a családomnak és a csapatomnak, bár eleinte nehéz volt velük, mert nem tudtam kifejezni magam.

Teljesen. Az összes orvos rádöbbentett, hogy nagyon súlyos esés volt. Tisztában vagyok vele: nagyon közel voltam a halálhoz. Ez teszi lehetővé számomra, hogy napról napra lássam a dolgokat. Az, hogy ilyen kevés súlyos utóhatása van a bukásnak, és hogy ma már újra normális az életem, az egy óriási csoda. Nem tört el semmim, ez nagy szerencsém, mint ahogy az is, hogy remek orvosok segítettek, akik mindent gyorsan, részletesen kezeltek. A 16G-nyi becsapódás fájdalmas, mindenhol érződött a testemben, de kezdetben a fő hangsúly érthetően a fejemen, a neurológiai felépülésemen volt. Most, hogy ezzel jól haladtunk, egy kicsit jobban koncentrálunk a többi bajra, például a térdemben megrándult középső oldalszalagra.

Jelenleg az a fő célom, hogy visszatérjek a sportba. Egyik napról a másikra haladok, és megpróbálok 100%-ig felépülni, mielőtt igazán feltenném magamnak a kérdést. Újra el fogok kezdeni síelni, de nem tudom, hogy versenyezni fogok-e valaha. Még mindig ég bennem a tűz, és úgy érzem, hogy végig tudom csinálni, de tisztában vagyok azzal, hogy min mentem keresztül, és szeretnék időt szánni az egészre, mielőtt bármit is bejelentenék. Túl korai lenne még azt mondani, hogy vissza fogok térni.

Az adrenalin, a közönség lelkesedése, a versenyekben lévő energia... Hajt engem, hogy izgalomba hozzam az embereket. Rengeteg üzenetet kaptam, még olyanoktól is, akiket nem is ismertem, és ez nagyon megérintett. Úgy érzem, hogy most szeretetben kaptam vissza mindazt, amit tavaly a sikereim által adni tudtam, és ez nagyon sokat segít.

Először megnéztem néhány technikai számot, főleg szlalomot, aztán a kitzbüheli lesiklást. Nem éltem át a tv előtt, hogy minden egyes kanyarban remegjek, mint amit a srácok, így azt mondtam magamnak, hogy ez így azért rendben van (nevet).

Igen, de amikor az ember elindul, akkor vállalja ezeket a kockázatokat. Őrült, aki ezekkel nincs tisztában. Egy ilyen esésnek ugyanakkor nem lett volna szabad megtörténnie. Mások is elestek ott, ahol én, de a körülmények nem voltak egyenlőek, hogy így mondjam. Ettől még elfogadtam, ami történt.

Ezt nem nekem kell eldöntenem. Én vagyok az egyik, aki beleegyezett, hogy légzsákot viseljen. Van sisakom. Ennél többet nem nagyon lehet tenni. Tudjuk, hogy egy olyan sportot űzünk, ami nagyon gyors, és nagyon kevés közben, ami véd minket. A légzsák érzékelte a 16G-s becsapódást, és talán megmentette az életemet. Azt nem tudom, hol van az aznap viselt sisakom, nem vigyáztam rá, és nem is próbáltam azóta visszaszerezni (nevet).

Jó érzés újra boldognak, újra "normálisnak" lenni. Ez az időszak sok mindenre felnyitotta a szemem: arra, hogy mennyire fontos, hogy vigyázzak magamra, hogy körülöttem legyen a családom és a barátaim. Az élet szép, és én még mindig itt vagyok, hogy élvezzem.