Magyari Alda a párizsi hiányérzetét a Los Angeles-i olimpián szüntetné meg egy éremmel

A második olimpiáján van túl Magyari Alda, az UVSE kétszeres világbajnoki ezüstérmes kapusa. Tokióban a csapat egyik legjobbjaként lett bronzérmes, Párizsban ötödik lett a válogatottal.

Talán egy meccset, az ausztrálok ellenit leszámítva kiemelkedő teljesítményt nyújtott a kapuban. Az olaszok elleni helyosztón emlékezetes módon, a büntetőpárbajban két lövést hárítva szerepelt.

A magyar küldöttség hétfői hazaérkezése után, az ünnepélyes fogadás, és az autogramok kiosztása után ültük le vele beszélgetni. Kíváncsiak voltunk rá, szerinte mi hiányzott a magyar csapatból az éremhez, hogyan bírta mentálisan és fizikailag a sorozatterhelést, az amerikaiakkal vívott negyeddöntőt, majd a görögök és az olaszok elleni meccset.

A dohai világbajnokság után mesélted, hogy nagyon elfáradtál a nagy menetelésben, és a végén ezért nem tudtál úgy védeni, ahogy szerettél volna. Párizsban hogy bírtad, mert hasonló most kevésbé látszódott a teljesítményeden? Sokat fejlődtem azokból a hibákból, amiket Dohában találtam, vagy éreztem. Próbáltam átalakítani ezeket, hogy az olimpián ezek már ne jelentsenek terhet, és ne legyenek belőle gondok. Még így sem tudom azt mondani, hogy nem maradt még bennem. Az amerikaiak elleni meccs után úgy éreztem, ha lett volna még három negyed, azokban is ugyanúgy tudtam volna védeni. Hiányérzetem van, ezerszer lejátszódott már a fejemben, hogy mi van, ha kivédem az első, majd a második kettős hátrányt. Ez fájdalmas. Kaptam külső segítséget, ezt tudom vinni tovább.

Váltottunk két mondatot írásban az elveszített negyeddöntő után, azt írtad, hogy "nem jövök haza ötödik hely nélkül”. Így is lett. Amikor kikaptunk a negyeddöntőben, azt szerettem volna kiadni magamból, ami bennem van. Úgy gondolom, hogy nem csak egyszer kell úgy játszani egy olimpián, vagy bármilyen világversenyen, ahogy akkor tettük. Bosszantott, hogy nem tudtunk győzni a hollandok és az ausztrálok ellen, de úgy voltam vele, ha már úgy játszottunk az USA ellen, ahogy, akkor nem mehetünk haza úgy, hogy a következő két meccsen nem ugyanúgy, ezzel a tűzzel, akarattal és alázattal teljesítünk.

Tehát akkor a görögök és az olaszok elleni helyosztókra is maradt benned elég energia?A görögökkel vívott mérkőzés közben nem éreztem, hogy elfáradok, de úgy jöttem ki a vízből, hogy mindenemet megmozdítottam, hogy az a meccs olyan legyen. Kilenc gólt kaptam, aminek nem örülök, de azt tudtam, hogy valószínűleg nem fogunk még egy olyan mérkőzést játszani, aminek 5-4 a vége. Arra fókuszáltam, hogy kiadjak magamból mindent, úgy gondolom, úgy tudtam kijönni a vízből, hogy ez sikerült.

És az olaszok ellen?Izgulós volt az eleje meg a vége is. Az utolsó védésem picit arra emlékeztetett, amikor Tokióban kivédtem az utolsót – ami még mindig fontosabb, mint az azután lőtt gól. Amikor kivédtem az utolsó olasz lövést és iksz lett, azt mondtam, hogy ’oké, jöhet az ötméterespárbaj!’. És arra gondoltam, hogy ha azt kivédtem, akkor az ötöst is ki fogom.

Kettő lett belőle, maradhat.Jó érzés volt úgy kijönni a medencéből, hogy sikerült, mert az ötödik helynél is lehetett volna rosszabb. De mosolyogni még mindig nem tudok, csalódott vagyok. Úgy érzem, hatalmas lehetőségünk úszott el. Lehet, hogy tíz év múlva úgy emlékszem majd vissza Párizsra, hogy ez szép ötödik hely, de most még nagyon nem. Ahogy egy hét, vagy egy hónap múlva sem. De menni kell tovább. Annak viszont tudok örülni, hogy az utolsó két mérkőzésen mindent kiadtam magamból. Ahogy a lányok is. Együtt, kézen fogva megcsináltuk, örülök, hogy két győzelemmel zártuk le az olimpiát. Még egyszer mondom, ez még mindig nem vigasztal, még kell idő ahhoz, hogy feldolgozzam, nem sikerült az érem. Éremmel lett volna szép hazajönni erről az olimpiáról.

Kívülről úgy tűnt, hogy a Dohában látott csapategységet sikerült megőriznetek - vagy újra felépítenetek - Párizsra is. Meg tudod fogalmazni, hogy ha ez nem, akkor mi hiányzott a dobogóhoz?Valami biztos hiányzott, mert nem sikerült. A csoportkörben a túlzott akarással is lehetett gond. Úgy éreztem, hogy az összes mérkőzésen kiadja magából mindenki, ami aznap benne van. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint védeni a mérkőzéseken, Ugyanazzal a felfogással mentem, amit évközben átvettem, hogy tökmindegy, ki az ellenfél, ugyanazt a játékot kell játszani mindenki ellen, és a legjobbat kell adni magamból minden mérkőzésen. Ha ezzel elégedett is tudok lenni, az ötödik hellyel nem. Nem tudom, mi hiányzott.Az ausztrálokkal vívott büntetőpárbajban bízhattam volna magamban sokkal jobban. Elkezdtem túlgondolni a lövőket, ebben hibáztam, az olaszok ellen ez nem ismétlődött meg. Talán azzal segítettem volna többet a csapatnak, ha az ausztrálok ellen is védek egy ötöst, és akkor mi megyünk a másik ágra. A magamba vetett hitet az ausztrálok elleni csalódás után tudtam csak eléggé értékelni, és ezért ronthattam el azt a meccset, és a hollandok ellenit.

Ha már ezt felhoztad. Mihók Attila társkapitány az ausztrálokkal vívott mérkőzésről a dominancia és a felelősségvállalás hiányát hiányolta a csapatból. Mi változott bennetek az amerikai meccsre, ahol viszont nagyon komoly teljesítményt láthattunk tőletek?A támadójátékkal nem nagyon szeretnék foglalkozni, mert az nem az én dolgom.

Pedig többször is felmentél hét a hatban.Még kiállítást is szereztem.

Pláne.Úgy lett iksz az ausztrálok elleni meccs. A viccet félretéve, minden lánynak próbáltam megadni a támogatást, és biztatni őket, hogy lőjenek kapura, vállalják el azokat a helyzeteket, amiket mindenki helyzetnek lát. Bízzanak abban, hogy a másik is visszaúszik, ha nem sikerül gólt lőni. Az amerikaiak elleni negyeddöntőre az változhatott, hogy megerősödött megint a hitünk, az ego meg csökkent. Itt erre talán már késő volt, bár így is meg lehetett volna. Nem szeretném a bírókra fogni a vereségünket, de nehéz úgy lejátszani egy mérkőzést, hogy csak hátrányban van a csapat.Amikor gyakoroltuk a kettős hátrányt, emlegettük, hogy mennyi lehet ilyenből egy olimpián, úgy gondoltuk, egy, vagy kettő. Erre a legfontosabb mérkőzésen kettő is összejött belőle. Ez van.

Ha már egymásba vetett hit, a csapatkapitány, Keszthelyi Rita úgy fogalmazott az ötödik hely megszerzése után, hogy „nagyon kevésen múlt a dolog, de büszkék lehetünk magunkra, mert mindvégig megvolt a csapategység, az utolsó pillanatig küzdöttünk egymásért, ezt pedig hazavisszük magunkkal. Egységben ötödiknek lenni sokkal jobb, mintha úgy nyertünk volna bármit, hogy nem is akarjuk látni a másikat. Ha innen éremmel mentünk volna haza, akkor nem kellene négy évet várnom erre, úgyhogy ezért nem fogom feladni, olimpiai éremmel szeretném befejezni a pályafutásomat.” Rajta dobott valamennyit Keszi véleménye?Sokat változott a hozzáállásom ebben is, de azért még elég messze van a Los Angeles-i olimpia. Nyilván mindent meg fogok tenni azért, hogy ott lehessek. Nekem se elég ez az ötödik hely, de majd az élet adja, hogy mi lesz. Megyünk előre, ugyanúgy fogok edzeni, ahogy eddig, aztán meglátjuk, hogy alakul. Lehet, hogy jön egy kicsit hosszabb szünet, de erről még nem szeretnék beszélni. Én is szeretném hazahozni Los Angelesből valamelyik érmet!

Oké, mondjuk Brisbane-ből is így tehetnél! Már csak nyolc év.Jó, köszi! (nevet – T.M.)

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játéokért és érdekességekért!