Cseh Sándor az Indulj el egy úton népdal címét vallva kezdte meg az olimpiai ciklust a válogatottal

A cikk szerzőjének meghatározó élménye volt gyerekkorában a Másfélmillió lépés Magyarországon című, Rockenbauer Pál nevéhez köthető televíziós sorozat, amelynek a csodálatos színész, Sinkó László volt a narrátora. Ennek címdala az Indulj el egy úton volt, amely eredetileg egy moldvai csángó népdal.

Nos, Cseh Sándor, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya ennek szellemében nyilatkozott nekünk hétfőn délben. Az általa összehívott keret a Világkupa januári selejtezőjére készül, amelyre délután meg is nevezte utazó csapatát.

(A kapitányt a Nemzeti Sport újságírójával, Patai Gergellyel együtt kérdeztük)

A munkájukat tekintve visszaadták. Nagyon jó hangulatú, de dolgos három héten vagyunk túl. Egyértelmű, hogy addig könnyű jókedvűnek lenni, amíg nincs ellenfél. A színvonalról, a tudásról, arról, hogy hol tartunk, semmit nem tudunk, de tudtuk előre, hogy ez az időszak ilyen lesz. Nem is ezt tartottuk a legfontosabb feladatnak.

Hanem leginkább azt, hogy részeire szedjük a vízilabdát, amire egész évben nincs idő, megnézzük azt, hogy ki melyik poszton tud majd leginkább elindulni, a leginkább hasznos lenni, és hogy mit tudunk nekik mi tanácsolni a fejlődésről.

Volt azért erőfejlesztés, hetente két komoly kétkapu is, volt valamennyi úszás is, de ez nem egy formába hozó, vagy csapatépítő három hét volt. Inkább megpróbáltuk a hangsúlyt azokra az elemekre fordítani, amelyek nagyon fontosak.

Alapvetően a cél mindig az, hogy minél profibb legyen a női válogatott. Haladjunk a világgal előre, satöbbi. Úgy gondolom, teljesen mindegy, hogy egy nemzeti válogatott átlagéletkora 18, vagy 34 év. Meg kell találni a legjobb 11 mezőnyjátékost, és a két legjobb kapust világbajnokságokra, olimpiára. De természetesen az építkezésben nagy szerepet játszik, hogy vannak bizonyos periódusok. Mindenkinek más az útja. De összességében a hozzáállásban, a munkában nyújtottakkal elégedett vagyok.

Szövetségi kapitány, edző vagyok, a célokat mindig a szövetség határozza meg. Könnyű lenne elérni a saját céljaimat, ha én határoznám meg őket (nevetünk – T.M.).

Olyan csapattal fogunk utazni, amelyről gondolkodhatunk a stábbal együtt, de nem tudunk még semmit. Ilyen értelemben, ha fél évig, vagy négy esztendőn át tart egy csapat élete, nyilván nem az első 10% fogja meghatározni, hogy ez a csapat mit tud.

Két fontos dolgunk lesz véleményem szerint. A mindenkori magyar válogatottnak – teljesen mindegy, hogy ki az ellenfél, van esély ellene, vagy nincs – meg kell próbálnia nyerni. A másik pedig, hogy a hat görögországi nap után hogyan fogjuk tudni feldolgozni csapatszinten és egyénileg is, hogy a következő pár hónapnak mi a feladata, hogy a világbajnokságra megint fejlődjünk.

Mindentől függetlenül értékmérő lesz. Aki túl sokat gondolkozik a jövőn, annak nincs jelene. Tisztában vagyunk vele, hogy építkezni kell, de ki tudja, mi lesz egy hónap, vagy két év múlva, egy sportoló minden nap akar valami sikerélményt. Ilyen értelemben a jelen lesz a fontos.

Valószínűleg egy fiatal játékos is akkor lesz jobb két év múlva, ha közben nem mondja azt minden nap, hogy "jó, most kikaptam, még gyengébb vagyok", hanem már akkor bosszantja a vereség, amikor esetleg kikap, mert nyerni akar.

A józan eszével az ember tudja, hogy el kell indulni egy úton. A sportolói agyával pedig minden edzésen, mérkőzésen jól akar szerepelni akkor is, ha közben éppen valami nem működik.

Ez egy nagyon jó kérdés. Ebben van a magyar női vízilabda elmúlt egy éve. Ez a mondat arra utalt, hogy lehet, hogy valaki visszakerül, de nem biztos. Nem az van, hogy valaki most pihen, aztán visszajön, ilyen nincs. Ha valaki most nincs itt, de jó lesz tavasszal, akkor visszakerülhet.