"Amíg a motivációm megvan, addig megyek tovább" – exkluzív interjú Szilágyi Áronnal

Kiábrándító választ kell sajnos adjak, mert nem tudom pontosan, mennyi érmet gyűjtöttem a pályafutásom alatt. Azt tudom, hogy a felnőtt korosztályban olimpián, világbajnokságon és Európa-bajnokságon a harmincadikat sikerült megszereznem most Tbilisziben a csapattal. Leginkább a fiókok mélyén, szekrényekben, itt-ott a lakásban tárolom őket, az utánpótlásban szerzett érmeimet pedig a szüleim őrzik. Nem szeretek ezeknek az ereklyéknek a rabja lenni, elég az nekem, hogy tudom, megnyertem ezeket a címeket.

Természetesen vannak kedvenc megnyert érmeim, bajnoki címeim. Az első mindig különleges, és ez nekem Szentpéterváron volt 2007-ben, amikor világbajnokok lettünk a csapattal. Én akkor 17 éves voltam, és beugróként kellett utaznom. A házigazda oroszokat, az ukránokat és a franciákat legyőzve tudtunk nyerni, és életre szóló élmény volt így kezdeni a felnőtt pályafutásomat. Nagyon-nagyon közel áll a szívemhez egy másik világbajnoki cím is a csapattal, amit 16 évvel később, 2023-ban nyertünk. Ez alatt az idő alatt nem sikerült csapatban világbajnoki címet ünnepelnünk, úgyhogy már csak az idő hosszúsága miatt is különleges élmény volt, hogy újra fel tudtunk érni a csúcsra.

Sportszakmai szempontból átalakult az életem a szeptemberi Achilles-műtétem után. Hosszú rehabilitációs folyamat vette kezdetét, és nagyon hálás vagyok azoknak a szakembereknek, akik végigkísértek ezen az úton. Nekik hála tudtam becsatlakozni a 2025-ös szezon második felébe és elindulni az Európa-bajnokságon, majd a világbajnokságon. Sokat kellett dolgoznom és valóban profi munka kellett ahhoz, hogy rendbe jöjjön a sarkam, hogy újra felerősödjön a vádlim, hogy újra formába tudjak lendülni, és hogy egyáltalán legyen értelme elindulni az Eb-n és a vb-n. Elég sikeresen is tudtam abszolválni ezeket a versenyeket, és bevallom őszintén, a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy három éremmel és egy egyéni világbajnoki hetedik hellyel tudom magam mögött ezt az időszakot, úgyhogy ezért különösen hálás vagyok.

Nagyon érdekes projektet indítottunk. A menedzseremmel közösen van egy élsportolói érdekvédelmi fórumunk, aminek hivatott célja, hogy az élsportolókat szolgáljuk, segítsük, támogassuk az élet minden területén a pályafutásuk alatt és után is. Ennek az egyik témája a mentális felkészülés, a mentális egészség. Sokat gondolkoztunk, beszélgettünk és összeálltunk Kenyeres András sport mentál coach-csal, hogy indítsunk egy olyan ismeretterjesztő podcastet, ami elsősorban – de nem csak – a fiatal sportolóknak szól és olyan sportolói életpályákat mutat be, ahol kidomborodott a mentális felkészülés fontossága vagy egy sérülés, vagy bármi más nehéz körülmények miatt, vagy egyszerűen azért, mert a sportban mindig előáll valamiféle mentális helyzet.

Szerencsére igent mondtak a meghívott vendégek, és nagyon jó beszélgetéseket tudtunk leforgatni. Én kifejezetten élveztem az összeset, és nemcsak magukat a beszélgetéseket, hanem a felkészüléseket is, hiszen itt olyan sportágakba és sportolói életpályákba tudtam belemerítkezni, amikben addig én sem voltam otthon. Például mondjuk a bringasportban, hiszen Valter Attilával is beszélgettünk. Bevallom őszintén, azon kívül, hogy a Tour de France-t itt-ott követtem, vagy nagyjából tudom, hogy ki nyeri meg minden évben, azon kívül egyszerűen időm, energiám sem volt a sportág felé fordulni. Itt viszont volt egy hét, amit annak áldoztam, hogy Atiból és a sportágból is felkészüljek. Amennyire lehetett, kiművelődtem, és most már egészen más szemmel követem a sportágat.

Minden beszélgetés alkalmával volt olyan egy-két mondat, gondolat, foszlány, amit utána tovább görgettem és magammal vittem, és egyébként én is tudom használni a saját sportolói pályafutásomban, motivációt jelentett a következő időszakra. Azért is tartom ezeket értékes beszélgetéseknek és azért is tanultam nagyon sokat belőlük, mert minden élsportoló ember is elsősorban. Szeretnénk is folytatni a podcastet, hiszen úgy érezzük, hordoz olyan üzenetet, ami hasznos lehet másoknak is.

Foglalkoztunk vele, és szerintem egyébként pont ez adja az erejét a műsornak. Nehogy félreértsétek, de kicsit máshogy beszélget két sportoló egymással, mint amikor interjút adnak egy riporternek. Nyilván a helyzet is így adja: leülünk és van egy óránk kényelmesen beszélgetni mindenről. Alapvetően meg tudtuk találni mindenhol azt a párhuzamot, ami mondjuk az én pályafutásomban is jelen volt és a vendég is átélt valami hasonlót, és tudtunk erről úgy beszélgetni, mint akik mind a ketten átélték azt a folyamatot és tudják, hogy miről van szó. Hogy egy példát is mondjak, Érdi Máriával tudtunk beszélgetni a műtét utáni rehabilitáció folyamatáról, ami nekem is könnyen ment, hiszen én is éppen a rehabilitációnál tartottam és pontosan tudtam, milyen fizikai és lelki mentális folyamatokon mehet keresztül ő is. Arra voltam kíváncsi, hogyan dolgozza fel ezeket, hogyan áll a helyzethez. És nagyjából ezt éreztem az összes vendégnél. Szerintem azt mindenki félretette, hogy ki mennyire eredményes, hány olimpiai és világbajnoki érme van, nem ez volt a lényeg, élsportolók vagyunk, a közös témáinkról beszélgetünk.

Azt hiszem, segít az, hogy átéltem egy ilyen folyamatot és tudom, hogy mik a leküzdendő akadályok, nehézségek, hol csúszhat meg az ember, vagy mik azok a pontok, amin át kell tudni lendülni. A fejlődési folyamat nem lineáris, vannak benne megakadások, akár visszaesések is, és sokszor nem könnyű feldolgozni. Persze az ember próbál empatikus lenni, és hogyha nem is élt át valamilyen helyzetet, beleképzeli magát, de az, hogy én ezen túl vagyok, egészen más perspektívákat nyitott ki számomra. Nem feltétlen csak a sérülésről van szó, a két évtizedes pályafutásom alatt sok helyzetben voltam és sok mindenre tudok úgy reflektálni, hogy saját élményem is van a témával kapcsolatban.

Egyrészt igyekeztünk óvatosan kommunikálni, hogy ne fogalmazódjanak meg olyan elvárások, amik utána nem teljesülnek. Legbelül azért volt egy olyan optimista terv, hogy én már az Európa-bajnokságon és a világbajnokságon is ott lehetek a legjobbak között, de tudtam, hogy ehhez az kell, hogy legalább két nemzetközi versenyen induljak előtte. Adott volt, hogy ez a szöuli Grand Prix és a madridi világkupa lehet. Ezeken végül sikerült is elindulnom, de Szöulban messze voltam a 100%-os formától, ez a vívásomon is látszott. Nem is feltétlen javasolta a gyógytornászom és az egészségügyi csapat, hogy elinduljak, de tudták, hogy nagy baj nem lehet, én pedig igyekeztem nagyon óvatosan versenyezni. Szükségem volt a versenytapasztalatra – lehet, hogy furcsán hangzik egy 35 éves élsportolótól, de újra vissza kellett szokjak a nemzetközi mezőnybe, meg kellett szoknom azt, hogy milyenek a versenykörülmények, mennyivel másabb egy asszó, mennyivel mást kíván tőlem fizikailag is. Ez volt a legnehezebb. Egyszerűen nem voltam azon a sebességen. Fejben megvolt, hogy mit akarok csinálni, de nem tudtam elindítani az akciókat. Tapasztalatnak jó volt, hiszen a madridi világkupán, ami a második versenyem volt, már sokkal rutinosabban tudtam vívni. Éreztem, mik azok az akciók, amiket meg tudok csinálni, milyen sebességgel tudom vállalni középen a harcot. Sokat segített, és ezt görgettük tovább az Európa-bajnokságra, majd a világbajnokságra is.

Bevallom, sajnos a vb-n sem volt 100%-os, és a világbajnokság után egy kisebb artroszkópos műtétet végre is kellett hajtani a bokaízületben, ami szerencsére jól sikerült, ezáltal messze nem olyan rehabilitációs munka vár rám, mint az előző műtét után. A felkészülés során minden edzés előtt a gyógytornász és a masszőr rögzítette a bokámat, nagyon sokat segítettek abban, hogy az edzéseken pástra tudtam állni és a világbajnokságon is megfelelően tudtam teljesíteni. Ezzel együtt sajnos ez a szezon még nem arról szólt, hogy egészséges vagyok és csak a vívással kell foglalkoznom, és bevallom őszintén, nagyon remélem, hogy a következő, 2025-26-os évadban már csak a sportra fókuszálhatok, csak arra, amit nagyon-nagyon szeretek.

Van egy motivációs faktor, ami a legerősebb, és ez valóban belülről jön. Szeretem azt, amit csinálok, szeretek edzésre járni, vívni és felkészülni a versenyekre és magát a versenyzést is. Továbbra is imádom, hogy akkor érzem magam igazán elememben, amikor a páston állok például egy világbajnokságon és megmérettetem magam. Egyelőre ebben nálam nincsen hullámvölgy, és a következő szezont is úgy kezdem meg, hogy ösztönöz az, hogy a legjobbak között legyek majd a 2026 júliusában megrendezésre kerülő hongkongi világbajnokságon. Vannak más motivációs tényezők is, amik ezt támogatják, például az, hogy a sportágunkban, illetve a fegyvernemünkben elindult egy fiatalítás, amit úgy érzem, mindenképpen támogatnom kell. Azt el kell mondani, hogy a csapatunk 2016 óta az összes vb-n és az olimpiákon is érmes tudott lenni, és ez egy olyan sikersorozat, amire szerintem méltán büszkék lehetünk és vagyunk is. Hogyha ezt tovább szeretnénk folytatni, akkor szükség van az ilyen versenyzőkre is, mint én. Ott vannak a tehetséges fiatalok, akik már bontogatják a szárnyaikat, és néha meg-megmutatják az oroszlánkarmaikat, de még úgy érzem, hogy fejlődniük kell.

Valóban jellemző szokott lenni az olimpia után, hogy jön egy-egy fiatal, aki még az előző olimpiai ciklusban nem tudott odaérni a legjobbak közé, de ilyenkor megmutatja a tehetségét. Érdekes, itt most picit mást érzékeltem: inkább azok a tapasztaltabb versenyzők tudtak odaérni a legjobbak közé, akik azért voltak motiváltak, mert nem úgy sikerült az olimpia vagy az egész olimpiai ciklus, ahogy elképzelték. Gondolok itt mondjuk Sandro Bazadzére, aki megnyerte a világbajnokságot. Régóta kergetett egy nagy címet, a tokiói olimpián én vertem a döntőben. Párizsban nem jutott a négybe, pedig az utóbbi években végig ott volt a legjobbak között. Engem az a Luca Curatoli vert meg egyéniben a negyeddöntőben, aki szintén nem nevezhető feltörekvő fiatalnak, rutinos versenyző, most bronzérmes lett. Jönnek a fiatalok is, gondolok itt a franciákra vagy egy-egy amerikai, egyiptomi versenyzőre. Érdekesen alakult ez a szezon, kíváncsi vagyok, hogy ez mit jelent majd a jövőre nézve és hogyan fog alakulni a helyzet 2026-ra.

Érdekes a mi sportágunknak a felkészülési periodizációja, mert a lényeges műhelymunka alapvető és legnagyobb része a klubokban folyik. Mindenki készül a saját edzőivel – én Kósa Miklóssal és Sárközi Gergellyel vágtam neki ennek az évadnak, nagyon sokat dolgoztunk a Vasasban, az edzéseinknek a döntő többségét ott csináltuk. Ahogy közelednek a világversenyek, edzőtáborokba vonulunk a válogatottal, ahol a válogatott keretedzője veszi át az irányítást és együtt készülünk. Van, hogy a fegyvernemek is össze tudnak egy-egy ilyen alkalommal kovácsolódni, most éppen a Balatonbogláron töltött hetek alkalmával a párbajtőrözőkkel és a női karddal is közösen készültünk. Ezáltal kialakul a kohézió a csapaton belül, és persze a világversenyen követjük, nézzük a többieket, szurkolunk nekik.

Ha nem is közvetlenül hat egymásra szerintem az eredményesség, de azért a csapatmorált mindenképpen befolyásolja, és ebből a szempontból egy nagyon eredményes, lelkileg is virágzó világbajnokságot tudtunk magunk mögött. A férfi tőrözők is két éremmel tudtak zárni, ami történelmi és extra teljesítmény a srácoktól. Hat érmet gyűjtöttünk összesen, mindhárom fegyvernemből lett két-két dobogós helyünk, ami, ha jól tudom, 1991 óta nem fordult elő velünk világbajnokságon, úgyhogy persze ennek én is nagyon örülök. Nem állítom, hogy mi azért lettünk érmesek, vagy azért tudtunk jól teljesíteni, mert mondjuk Szemes Gergőt néztük előző nap és szurkoltunk neki, de azért ez a sportág sikere, és együtt tudunk örülni.

Igen, pont ezt akartam mondani, hogy inkább én tanulok a fiataloktól. Új generáció érkezett más világképpel és üdítő látni azt, hogy milyen mentális erővel és lelkesedéssel készülnek. Én a rutinommal, illetve talán a példamutatásommal tudok előttük, mellettük járni. Szerintem egy keret akkor jó és egészséges, ha az idősebb versenyzők és a fiatalok együtt, közösen dolgoznak valamiért.

Nincs könnyű dolguk a fiataloknak, mert elképesztő módon kiszélesedett a mezőny még ahhoz képest is, mint amikor én 2006-2007-ben bekerültem a felnőttek közé. Nem beszélhetünk Európa-centrikusságról, kinyílt a világ, amerikai, koreai, kínai, egyiptomi versenyzőkkel kell felvenni már kadet és junior korosztályban is a harcot, és azt azért tudjuk, hogy a felnőttválogatottba vezető út leginkább a juniorévek sikerességével van kikövezve. Ha már ott ilyen nehéz odakerülni a legjobbak közé, akkor az még inkább megnehezíti a felnőttválogatottba való betörésnek a lehetőségét. Úgyhogy fel van adva a lecke az utánpótláskorú versenyzők számára, de én azt hiszem, hogy talán ez a tér, amit gyűjtöttünk, az elmúlt évek eredményességével együtt azt mutatja, hogy nem vagyunk lemaradva a világtól, nem kell vészharangokat kongatni, egyszerűen csak szépen dolgozni kell tovább mindenkinek.

Leginkább az eredményesség az, ami ezt a fajta fiatalodási folyamatot – most zárójelbe teszem azt, hogy ez most kívánatos vagy nem kívánatos – előre bezárva akadályozta, mert ha a válogatott 8-9-10 éven keresztül folyamatosan szállítja az érmeket a világversenyekről, akkor én sem hiszem, hogy az összeállításon feltétlenül változtatni kell. Ma már elég ritka az, hogy egy edző akár több versenyzővel is dolgozik, mert annyi energiát és időt emészt fel utazásokkal, edzőtáborokkal együtt egy-egy felkészülés, hogy szinte mindenkinek saját edzője, edzői vannak. Én is két szakemberrel dolgozom, nekik le van kötve minden szabad energiájuk, és egyszerűen nem jut elég idejük a tehetséges fiatalokra, nem tudnak annyit foglalkozni velük, új csoportokat indítani. Nincs annyi szakember Magyarországon, hogy minden le legyen fedve. Ha megnézzük mondjuk a férfi párbajtőrt, ahol a tokiói olimpiai ciklusban végbement a fiatalítás és kialakult a csapat, amelyik meg tudta nyerni a párizsi olimpiát, megállapíthatjuk, hogy leginkább a kényszer szülte ezt a helyzetet, hiszen vagy abbahagyták az idősebb versenyzők, vagy nem volt eredményes a csapat. Valamit húzni kellett, be lehetett építeni a junior világbajnok fiatalokat, és láss csodát, eredményesek lettek a felnőttversenyeken is. A férfi kard egyelőre erre nincsen rákényszerítve. Nekünk picit más utat kell most járnunk, és idősebb versenyzőként ott kell lennünk a fiatalok mellett, támogatnunk kell a fejlődési folyamatot.

Most még a pihenőmet töltöm, a családdal el tudunk utazni kikapcsolódni. Szeptemberben fogom megkezdeni az alapozó felkészülést a következő szezonra. Decemberben tervezek nemzetközi versenyen indulni, Orléans-ban lesz egy Grand Prix-versenyünk, emellett még a tervezési fázis folyamatában vagyunk. A következő szezonnak mindenképpen a júliusi, hongkongi júliusi világbajnokság lesz a csúcspontja, ott szeretnék majd a legjobb formába lendülni, úgyhogy most így készülök.