"Megütött, hogy milyen lesz az élet az úszás után, és ez elég ijesztő" – hova tűnt Késely Ajna?

A világbajnokságot nem a kézműtétem miatt hagytam ki, hanem mert már jó ideje fájt a nyakam és az egyik csigolyám. Úgy voltam vele, hogy ha most egy olyan periódusban vagyok, ahol van időm kicsit egészségügyileg helyre rakni magamat, bevállalom a műtétet, mert szeptembertől szeretnék felkészülni a rövidpályás Európa-bajnokságra. A bal kezem középcsontjának a tövében kialakult egy ganglion, és féltem, hogy ez majd egy kicsit megnagyobbodhat az erőlködés miatt. Megelőztem a bajt, de most már jól vagyok.

Nem, minden világversenyen ott voltam az utóbbi tíz évben, és azért is viselt meg ennyire ez a helyzet. Nagyon fájó szívvel néztem végig a nyíltvízi vb-t, sőt, kicsit azért meg is könnyeztem. Sok érzés jött fel: volt bennem kis irigység, szomorúság, egy kisebb önsajnálat is, mert soha nem éreztem magamat ilyen tehetetlennek. Közben tudom, hogy a rehabilitációmra kell fókuszálnom, hogy utána, szeptembertől a pályafutásomnak az utolsó éveit tényleg úgy csináljam, ahogy eltervezem, és ahogy én szeretném.

Tavaly novemberben kezdődtek ezek a problémák. Először egy övsömörrel kezdődött, és onnan egyből kialakult egy komoly csigolyafájdalom. Az elmúlt kilenc-tíz hónapban nagyon sok orvossal konzultáltam, jártam kezelésekre, több szakember foglalkozott a problémával, de senki nem értette igazán, hogy miért nem javul a helyzet, hiszen a mozgáskoordinációban nem igazán láttak problémát. Lehet, hogy az övsömörbetegség által sérülhettek idegek, ennek a rehabilitációja pedig sokkal hosszabb idő, mint mondjuk egy izomsérülés vagy bármi hasonló. Lehet az is, hogy a közel húsz évnyi úszás elhasználódása jött ki most rajtam – mert persze nagyon szép az élsport, de kevesen beszélnek arról, hogy hatványozottan ki van téve a szervezetünk az egészségügyi problémáknak. Sok minden összeadódott egyszerre, de van ilyen, amikor kicsit vissza kell tölteni a szervezetet, hogy utána újra használhassam.

Mentálisan még mindig nehéz kezelnem az egészet. Nagyon-nagyon készültem erre a világbajnokságra, pont azért, mert tudtam, hogy nagyon nehéz lenne végignéznem a part széléről. Egy szakaszban már tök jól voltam, éreztem, hogy jól halad a rehabilitációm, ezért is sajnálom, hogy nem mutathatom meg másoknak, mire lettem volna képes ebben az évben. Döntenem kellett, hogy a távoli célokra gondolok és arra, ami még bennem van élsportolóként, azaz inkább kitolom a pályafutásomat, vagy – csúnyán mondva – beledöglök ebbe, és sokkal rosszabbat teszek önmagammal. Úgyhogy inkább úgy voltam vele, hogy ezt a világbajnokságot most kihagyom, így fájdalommentesebben fogok tudni majd felkészülni a következő versenyek és a következő olimpiára.

Novembertől áprilisig, azaz az országos bajnokságig rengeteg edzésen szálltam ki sírva a vízből. Mivel nem sikerült jól a felkészülés, szó szerint vártam, hogy ez az országos bajnokság rosszul sikerüljön, mert akkor nyugodt szívvel mondhattam volna, hogy ez az egész felkészülés egy nagy rakás nulla volt és semmi értelme, hogy szenvedek a vízben és közben minden nap sírva járok haza. Ehhez képest nagyon jól sikerült az országos bajnokság, ami meghozta újra azt a motivációt, hogy na, csináljuk tovább. Egy csapásra mintha teljesen kitörlődött volna a novembertől áprilisig tartó nehéz időszakom. Aztán amint megbeszéltem az edzőmmel, Kovács Ottóval, hogy akkor induljunk neki ennek a világbajnokságnak, belekezdtünk a munkába és egyből jöttek a jelek, egyből fájt minden mozdulat. Nyilván az országos bajnokság alatt nem volt akkora terhelés rajtam a könnyítés miatt, ezáltal enyhültek a tünetek, a kemény munkánál viszont hatványozottan előjöttek. Lelkileg sem bírtam volna ezt végigcsinálni a vb-ig, úgy pedig nem akartam elmenni Szingapúrba, hogy nagyon rossz eredménnyel zárjak.

Nem szoktam, és nem is igazán zavar, meg nem készülnek rossz cikkek rólam. Nyilván a kommentek teljesen mások, de nem érdekelnek a kanapékirályok. Mindig arról beszélnek az emberek, ami az adott szituációban történik – ha én mondjuk egy világbajnokságban rosszul szerepelek, akkor leírnak, hogy hát igen, Késely Ajna nem tudta összeszedni magát, de amikor meg jól megy, akkor meg pont az ellenkezőjéről beszélnek. Néha olyan változóan tudnak beszélni egyes emberek a versenyzőkről, hogy én is csak kapkodom a fejemet.

Közben viszont identitáskeresésben voltam, hiszen nem tudtam edzeni a rehab alatt és sokszor nem nagyon tudtam mit csinálni az időmmel. Megütött, hogy milyen lesz az élet az úszás után, és ez elég ijesztő – nincsenek meg azok a hétköznapi rutinjaim, mint eddig, így újakat kell generáljak, vagy tervezzek. Elgondolkoztam, hogy amúgy én mivel akarok foglalkozni, vagy mit kéne majd csinálni. Nem lehet könnyű egy sportolónak sem a karrierje után a civil létbe bekerülni, hiszen az élsport néha már-már olyan, mint egy toxikus kapcsolat, de mégis kárpótol a sok adrenalin és a mámoros érzés.

A műtétemig lejártam edzeni, amolyan nagymamaúszást csináltam, hiszen nem akartam, hogy elmenjen a vízérzékem. Közben készülök a szakdolgozatomra, tartalmakat gyártok, igyekszem más közösségekben lenni. Sokat voltam a Bátor Tábor Alapítványosokkal, mert próbálom megtalálni azokat a közösségeket, ahol másoknak tudok segíteni, ahol azt érzem, hogy hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Ha másoknak erőt nyújtok, az visszajön hozzám is, ez pedig nagyon jó érzéssel tölt el.

Nehéz, hogy az emberek úgy ismernek, mint Késely Ajna úszót, és nem mondjuk úgy, mint egy más területeken tevékenykedő fiatal nőt, úgyhogy próbálom a civil létemet is úgy alakítani, hogy más dolgokhoz is kössék az én nevemet, ne csak a sporthoz. Tudom, hogy el fog jönni az az idő, amikor enélkül is helyt kell álljak majd az életben. Ettől függetlenül megvan bennem, hogy beszéljek azokról a dolgokról, amit élsportoló átélek, legyen szó akár a mentálhigiéniáról, a testképzavarról vagy arról, hogy fiatal felnőttként megtaláljuk a célokat. Sokszor járok pszichológushoz, mentáltrénerhez, hogy fejlesszem önmagam.

Szerintem belülről fogja érezni az ember, hogyan kell majd a mozgást majd felvenni, hogyan kell másokhoz viszonyulni. Én még nem éltem át azt, hogy test-test mellett ússzak, lehet, hogy tök idegen dolog lesz számomra a kontaktálás, mert nyilván a medencében elválaszt minket egy kötél és nincs bunyózás. Nagyon meg kell tanulnom, de ezt csak akkor fogom tudni megtapasztalni, ha én is ott leszek. Kemény sportágnak gondolom, mozgásban is teljesen más, főleg az, hogy előre kell venni a levegőt – remélem, hogy a nyakamat is rá tudom majd tornáztatni, hogy kibírja ezeket a távokat, de jó kezekben vagyok, szóval ettől nem félek. Izgatott vagyok, ezért is van bennem egy kisebb irigység is, hogy ebben az évben már azért jól lett volna tapasztalatot szerezni, de remélem, hogy az egy év kihagyás ellenére is gyorsan fogok majd tanulni.

Akarva-akaratlanul is látom a híreket, és nyilván megvan bennem az irigység azokkal szemben, akik ott lehetnek – nagy az egóm, ezzel együtt ez teljesen rendben van, hiszen élsportolók vagyunk, mindenkit "le akarunk verni", önmagunkat is túl akarjuk szárnyalni és mindig mi akarunk lenni az elsők. Nagyon szurkolok minden magyar versenyzőnek. Nehéz, hogy nem lehetek ott velük, mert eljátszik az ember a gondolattal, hogy milyen eredményre lettem volna képes, ha indulok. Kíváncsi leszek, mit hoz ki belőlem, ha meglátom a 400, 800, 1500 gyors eredményeit, de ha minden a terv szerint alakul, akkor novemberben, a rövidpályás Eb-n már ott leszek a nemzetközi mezőnyben. Nagyon sok támogatást kaptam az utóbbi időszakban a klubomtól, a BVSC-től és a Magyar Úszó Szövetségtől is, amit nagyon köszönök nekik innen is. Szeretnék jól felkészülni szeptembertől – mondtam is az edzőmnek, hogy ha mégis megint fájni fog a nyakam, már nem érdekel, csak menjünk és hadd versenyezhessek már, mert ez így kibírhatatlan lesz.