"Nem vagyok Pogačar" – szörnyű tragédia után új életet kezdett az olimpiai bajnok úszó

Sokat változtam az évek alatt, de van egy kulcsszó, amivel azonosulok: a következetesség. Még ha az adrenalin nem is olyan, mint az első néhány alkalommal, még mindig érzem a vágyat, hogy versenyezzek. Szeretek arra emlékezni, hogy még soha nem nyújtottam csalódást egy világbajnokságon sem: talán csak néhány olyan úszás volt, ami nem igazán sikerült jól, de mindig éremmel tértem haza. Tehát ha a körülmények változnak is, a küldetés ugyanaz. Van okom arra, hogy induljak. Ez a kulcsa mindennek. Még mindig élvezem a versenyzést.

Mindig nehezebb az olimpia után, mert annyira csak egy célra koncentrálsz, hogy szinte önkívüli állapotba kerülsz. Az olimpián bármi megtörténhet, egy pillanat alatt megváltozhat az egész életed. Az érmek váratlanul jönnek, soha nincsenek biztos pontok, és minden befolyásolja az elmédet. Sokat utaztam az olimpia után, kivettem a nekem járó szabadságot, és most közben óvni akarom a testemet, hogy megpróbáljam a legmagasabb szinten kihúzni a 2028-as olimpiáig. A hangsúly ezen a ponton már a mentális részen van, hiszen csak rajtam múlik, mennyire tudom "kordában tartani" magam.

Nem, és helyesen döntöttem: versenyezni akarok, amennyire és ameddig csak tudok, és az ötlet, hogy leginkább csak a nyílt vízzel foglalkozom, már egyfajta védekezés.

2022 valóban elképesztő volt. Eszeveszett, megszállott éremhajszát folytattam, megvolt bennem a tűz, hogy mindent megragadjak, amit csak tudok. A nyílt vízi és a medencés felkészülés összehangolása egyáltalán nem könnyű, nem tudsz mindent 100%-osan megcsinálni.

Most arra az intenzitásra fókuszálok, amit a tenger ad számomra. Nagy különbség van a felkészülések között: a medencében pontosan tudom, hogy mit kell tennem, bármilyen ellenféllel szemben meg tudom találni a megoldásokat. A nyílt vízi versenyeknél a mezőny minősége a medencéből átkacsintgató fiatalokkal egyre jobb és jobb lesz mostantól Los Angelesig, de nyugodtan akarok hozzáállni. Tudom, hogy nyílt vízen nagyobbak a kihívások, mást jelent a dominancia. Néha elakadok, és apró hibák miatt veszítek versenyeket. A medencében, ahogyan azt Párizsban is láthattuk, az amerikai Finke-nek világcsúcsot kellett döntenie, hogy megverjen engem 1500 méteren. A nyílt víz szabadságot ad, és 30, lassan 31 évesen megengedhetem magamnak, hogy válasszak, ezért a nyílt vízi úszásnak szentelem magam.

Sok stratégia létezik, és még én sem tanultam meg mindent, van hova fejlődnöm. Jó fejjel lehet pótolni a hiányosságokat, a fiatalabbak gyengeségeit kiaknázni, megnézni, hol lehet őket bajba keverni. Tudom, hova kell betenni egy-egy plusz tempót. Ez az úszás a szabadságról szól, motivál, mert 110%-ot kell nyújtani, fizikailag abszolút fittnek kell lenni. Úgy érzem, még mindig versenyképes vagyok, és közben jól szórakozom.

Voltam már Los Angelesben korábban. Az óceán vize hideg, és lesznek olyan helyzetek, amikre fel lehet, fel kell készülni a hátralévő három évben.

Nem vagyok Pogačar. Az országúti kerékpársport dinamikája más, nyílt vízen nehéz kiszakadni a szélárnyékból. Gyorsítasz és máris jönnek utánad. Néhány évvel ezelőtt, az amerikai bajnokságon sikerült elszakadnom a mezőnytől, talán az volt az egyedüli emlékezetes szólógyőzelmem. Nálunk nemcsak arról van szó, hogy elindulsz és kész, hanem arról, hogy megérzed az esélyt, tudod, hogy mikor kell menni, és közben egy kis szerencse is kell, hogy a többiek mással vannak elfoglalva. Háromperces előnnyel aranyérmet nyerni egy álom lenne.

Szinte 30 éve követem a szenvedélyeimet, mindent elértem, amit csak akartam. A pályafutásomban vannak hullámvölgyek, vannak jobb és rosszabb pillanatok, de közben minden percét élveztem, és ez az, amire a legjobban fogok emlékezni. Azt már néha elfelejtem, hogy miket nyertem, de az emberek, akikkel találkoztam, a helyek, ahol megfordultam, az utazások... örök emlékeket adtak.

Valószínűleg semmit, mert nem érzem úgy, hogy bármit is különösebben megbántam volna. Biztosan voltak hibák, de ezek nélkül nem tudtam volna fejlődni, és a nehéz időkben találtam meg azt a kis pluszt, ami itt tartott. Talán csak néhány sérülést törölnék...

Szeretném újraélni azokat a pillanatokat, amikor nagyon jól éreztem magam, amikor örültem. Voltak szép győzelmeim, amikor másnap szinte semmi sem változott, és vannak olyan győzelmek, amiket sokáig magaddal viszel, mert szívből jönnek, mert bíztál, hittél bennük. Ezekben benne van a támogatás, a hit a csapatodtól, a családodtól, az emberektől, akik követnek és szeretnek, és ez teszi különlegessé ezeket a perceket. Ezek azok az érzések, amiért úszunk. A legjobb élmény a 2016-os riói olimpia, Hiába lettem olimpiai bajnok 1500-on, nem az volt a legjobb versenyem. Persze voltak olyan úszások, ahol jobban úsztam és ahol jobban éreztem magam, de valójában az maradt meg, hogy az egy olyan olimpia volt, ahova topfavoritként érkeztem, és az én fejemben ez a helyzet nagyon nehezen kezelhető volt. Miután olimpiai bajnok lettem, elégedetten és büszkén néztem magamra: talán ez volt az első alkalom, hogy valami igazán nagy dolgot csináltam, olyat, amire mindenki várt.

Az első versenyem egy 25 méteres mellúszás volt. Kevesen tudják, de kiskoromban mellúszó voltam. Pontosan emlékszem arra, hogyan nyertem aranyérmet, nagyon szép emlék az egész. 5-6 éves lehettem akkor.

Furcsa, de az utolsó nagyon kemény edzések a mostani, szingapúri világbajnokság előtt. Nyerni szeretnék.

Talán sem igazán vallásos, sem igazán babonás, de valamiben mindenképpen hinni kell az életben. Én nagyon hiszek a személyes kapcsolatokban, az emberekben, akik segítenek – és magamban.

Kobe Bryant, Michael Jordan, Michael Phelps, Ian Thorpe, Massimiliano Rosolino, aki meghatározta az olasz úszósport egy korszakát; aztán Nadal, Federer és Djokovic. A sporton kívül Jean-Michel Basquiat, mert hihetetlen művész volt, talán ő az, aki a leginkább inspirált a munkáival. Gauguinre is felnézek, Francia Polinézián láttam azokat a műveket, ami Basquiat-t is ösztönözte. Emellett nem hagynék ki egy Sorrentino- vagy Tornatore-filmet, a zenében pedig Mac Miller a kedvencem.

Egy nagyszerű barátommal találkoznék újra, aki néhány éve hunyt el. Ez volt az egyik legrosszabb dolog számomra és a baráti társaságunk számára valaha. Mattia volt a neve, és hirtelen hunyt el, egy olyan időszakban, amikor nagyon közel álltunk egymáshoz. Szívesen töltöttem volna vele több időt. Azóta megváltozott az életem, mondhatom, hogy új életet kezdtem, máshogy értékelem a világot.

Igen, ez így van. A párizsi olimpián ugyanazon az estén lettem bronzérmes 800 méteren, mint amikor a szerelmem, Rossella Fiamingo olimpiai bajnok lett a vívóknál csapatban. Elképesztő élmény, mert pontosan emlékszem az előző estére, amikor a szobánkban álmodoztunk arról, hogy mi vár ránk következő nap. Nem tudtuk pontosan, mi fog történni, és még mindig hihetetlen, hogy egyszerre, egy időpontban versenyeztünk, és két érmet nyertünk. Ezt sosem felejtjük.