Zverev barátnője részletesen vallott, miként bántalmazta a világbajnok teniszező

“Mint láthatták, Sascha egy közleményt tett ki az Instagram-oldalára, és a mai napig kitart amellett. Zverev sajnálja, hogy Sharypova kisasszony a nyilvánosságot választotta ahelyett, hogy beszélt volna vele. Jelenleg is azon dolgozunk, hogy kettőjük között létrejöhessen egy ésszerű párbeszéd.” 

"15 évesen már láttam, hogy milyen a világ, és én szerettem volna jobban megismerni. Egész nap a pályán voltam, és csak a teniszre koncentráltam. Semmi másra nem volt időm, pedig szerettem volna mást csinálni.” 

“Szeretek embereket fotózni, és megmutatni a világot úgy, ahogy én látom. Minden ember másként látja a világot, a saját nézőpontjából. A fotózással meg tudom mutatni a sajátomat.”

"Először Sascha apartmanjában történt. El akartam hagyni egy nagy veszekedés után. A folyosón álltam, amikor odajött és a fejemet a falhoz vágta. Utána persze megijedt és hazudni kezdett. Azt mondta, hogy először én ütöttem meg őt, és hogy ő sosem bántott. Ott ültem a földön, miután megvert, és nem hittem a fülemnek. Utána azon gondolkodtam, hogy talán megőrültem.”

“Mindig fontos elmondani, hogy ezek az esetek ugyanúgy erőszaknak minősülnek. Én mindenen átmentem, a mentális és a fizikai bántalmazást is átéltem. A testi erőszak mindig a lelkiekből fakad. A közösségi médiában sok ocsmány üzenetet kapok, de ezeket tudom kezelni, hiszen ismeretlenektől érkeznek. De ilyet sosem akar az ember olyantól hallani, akit szeret. Nagyon nehéz időszak volt, Sascha folyamatosan olyanokat mondott nekem, hogy egy senki vagyok, nem értem el az életben semmit. Ő a sikeres a kettőnk közül, ő keresi a pénzt, én pedig nem érek semmit.A jelenléte akkor is mérgezte a kapcsolatunkat, amikor nem volt ott. Ha szakítani próbáltam vele, tiltólistára tettem a telefonomban, de nekiállt a barátaimat zaklatni. Otthon voltam Moszkvában, együtt lógtam a barátaimmal és Sascha hívogatni kezdett. Ha nem akartam vele beszélni, rögtön érzelmi zsarolásba kezdett. 'Nem vagyok számodra fontos? Nem akarsz velem lenni? Nem szeretsz?' Ha letettem, nekiállt hívogatni a barátaimat. Ha mással is voltam, folyamatosan a telefonomat lestem, mikor fog keresni. Mindig várta, hogy hívjam, vagy írjak neki. Nem volt saját életem. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy volt erre ideje, hiszen nagyon sokat edzett. A veszekedéseink mindig abból fakadtak, hogy szerinte nem fordítottam rá elég figyelmet.Mindig azt éreztette velem, hogy az én hibám, hogy nélküle is jól tudom magam érezni. Amikor nem volt velem és mégis jól éreztem magam, rögtön lelkiismeret-furdalásom lett. Ez is egyfajta érzelmi bántalmazás. A végén már úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek. Minden reggel azzal a kérdéssel ébredtem, hogy mi értelme az egésznek. Azért vagyok, hogy mindig rosszul érezzem magam? Teljesen egyedül voltam. Nem volt mellettem senki, aki támogatni tudott volna a legnehezebb időkben. Arról is én tehettem, ha Sascha rosszul teniszezett. Számára minden rossz dolog oka én voltam.”

“Ez számomra sosem volt kérdés. Nekem ő mindig az a Sascha volt, aki 15 évesen megkért, hogy legyek a barátnője. A szüleim nagyon kedvelték. Nem láttak bele a kapcsolatunkba, csak azt vették észre, hogy megváltoztam. Előtte mindig aktív voltam, szerettem más emberekkel együtt tölteni az időmet, mindig nevettem. Akkoriban pedig csak ültem otthon, és ki sem akartam mozdulni. Nem akartam, hogy Sascha rosszul érezze magát, ha nem vagyok otthon. A bántalmazás egy ördögi kör. Minden balhé után maradtam, és csak meg akartam Saschát győzni arról, hogy nem normális, amit csinál. Minden egyes veszekedés után megpróbáltam jóvá tenni a dolgokat. Ő persze bocsánat kért, hiszen rájött, hogy rosszat tett. A sokk elmúltával aztán kezdődött elölről az egész. Ő engem hibáztatott mindenért, én magamat hibáztattam mindenért.”

“Ez volt az első alkalom, amikor féltettem az életemet. Üvöltöttem vele a szállodai szobában, ő pedig az ágyra dobott. Felkapott egy párnát és az arcomra szorította. Pár másodpercig nem kaptam levegőt. Amikor abbahagyta, úgy ahogy voltam, elszaladtam. Mezítláb kirohantam a folyosóra. Persze Sascha megijedt, hogy meglátnak mások, úgyhogy utánam jött. Lejutottam az első emeleti recepcióig, ahol egy kanapéra kuporodtam. Nagy volt a tömeg, én pedig csak el akartam tűnni. Nem akartam, hogy más játékosok esetleg lássák, ahogy sírok. Kimentem a hátsó bejáraton, és néhány idegen felismerte, hogy bajban vagyok. Ők segítettek rajtam. Látták, hogy Sascha jön utánam, és egy fickó odament hozzá, hogy beszéljen vele. Ez pont elég időt adott nekem, hogy elmeneküljek előle.Aznap pont összefutottam egy gyerekkori barátommal, Vasil Surdukkal, aki New Yorkban él. Ha ő nincs, akkor egész éjjel mezítláb mászkáltam volna az Ötödik Sugárúton.”

“Amikor napközben találkoztunk, Sascha épp hívta, mire Olya sírva fakadt. Két és fél órát töltöttünk együtt, aztán a hotel bejáratánál elbúcsúztunk egymástól. Visszamentem Jersey-be, de addigra Olya folyamatosan írt és hívott. Visszamentem érte, és elhoztam magamhoz.”

“Őszintén szólva nem szeretem a drámázást, azt hittem, hogy csak veszekedtek, és meg tudják oldani a problémáikat. Már Jerseybe tartottunk, amikor megkérdeztem, hogy nem akar-e visszafordulni. Tudtam, hogy fizikailag is bántották, de nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos a helyzet. Sascha rögtön rajtam kereste Olyát, és mivel férfi vagyok, hajlamos vagyok rá, hogy ilyen helyzetekben inkább a férfiaknak higgyek. Annak ellenére, hogy Olyát gyerekkorunk óta ismerem.”

“Kértem, hogy jöjjön át. Mondtam, hogy leülök velük szívesen, hiszen én hozzájuk képest felnőtt vagyok. Nem hittem el Olya sztoriját, teljesen Sascha mellett álltam, azt akartam, hogy újra együtt legyenek. Azt mondtam, hogy amíg Olya nálam van, addig beszélni is fog veled. Amikor odaért, rögtön azzal kezdte, hogy mennyire szereti őt. Ha egy ilyen híres ember jön hozzád, rögtön szimpatikusnak találod."

“A mai napig sajnálom, hogy így történt, és senki nem hitt Olyának. Nem akart visszamenni, de miattam mégis megtette. Elhittük, amit Sascha mondott, mert annyira meggyőző volt. Igazán jól hazudott. Annyira bánom, hogy nem Olyának hittem.”

“Azt gondoltam, hogy megőrültem. Megbocsátottam neki, mert mások meggyőztek. Azt gondoltam, hogy nekik van igazuk, és talán nem is tudom, hogy mit csinálok. Végül elmentünk Saschával Genfbe, ahol a Laver-kupát rendezték. Mély depresszióban szenvedtem, egyáltalán nem akartam élni. Úgy éreztem, hogy nincs semmim, amiért élhetnék. Aztán, ami Genfben történt, minden korábbinál rosszabb volt. A New York-i eset után mindketten rájöttünk, hogy mennyivel erősebb, mint én. Ezután egyre gyakrabban bántott fizikailag is. Genfben ismét összevesztünk, és az arcomba ütött. Máskor lökdösött, fojtogatott és csavargatta a karjaimat. De Genfben ütött meg először igazán…Nehéz erről beszélnem, igazi pokol volt, amit átéltem. De ha már elkezdtem, akkor be is fejezem. Amikor Genfben kimentem a szobából, valami meghalt bennem. Egyszerűen nem értettem, hogy miért kell ilyenekkel megküzdenem. és hogy miért nem akar elhagyni. Tudtam, hogy nem akarok így tovább élni. Tudtam, hogy nem akarok ezzel az emberrel többet együtt lenni, de ő nem akart elhagyni. Azt is tudtam, hogy nem fog elengedni. Aztán megláttam a szobában egy fiola inzulint. Tudtam, hogy egy egészséges embert megölhet egy adag. Beadtam magamnak, egyáltalán nem féltem.Utána bezárkóztam a fürdőszobába. Sascha visszajött a szobába és észrevette, mit csináltam. Elkezdett könyörögni, hogy nyissam ki az ajtót. Előkerített egy szervezőt, végül együtt meg tudtak győzni, hogy beengedjem őket. Végül glükóztablettákat kaptam és nem lett bajom, de utána három napig ki se mozdultam a szobából.Tényleg meg akartam halni, kész voltam véget vetni az életemnek. Arra gondoltam, hogy ha tényleg olyan rossz ember vagyok, mint ahogy Sascha állítja, akkor senkinek nem fogok hiányozni. Én, aki mindig pozitív és boldog voltam, nem tudtam semmi jóra gondolni.Amikor elmeséltem ezt a legjobb barátomnak, elsőre nem hitt nekem. Azt mondta, hogy én egyáltalán nem vagyok ilyen, és ha bánt a barátom, akkor csak hagyjam el.  Én viszont tudtam, hogy Sascha nem engedne el.A családomnak is nehéz volt. Küldtem nekik egy üzenetet, hogy bocsánatot kérjek tőlük, és hogy nem érdemlem meg az életem. A frászt hoztam rájuk, a mai napig sajnálom, hogy ezeken keresztül kellett menniük miattam. Nem voltak mellettem, így nem tudtak segíteni rajtam. Szerencsére életben vagyok, és ma már sokkal jobban érzem magam.”

“Ma ennyit tudtam elmondani. Régebben nem vettek rólam tudomást, de most már nem hagyom, hogy átnézzenek rajtam. Nem vagyok egy senki. Én is egy ember vagyok, akinek saját hangja van, és nem vagyok hajlandó tovább hallgatni. Nehéz ezekről a hónapokról beszélnem, de tudom, hogy sokan mások is hasonlóakat élnek át, és nem tudják, hogy mit csináljanak. Szeretnék reményt adni, hogy jól is befejeződhet egy ilyen pokoli időszak. Tavaly nem akartam élni, most pedig itt ülök.Sokan félnek, hogy megtegyék, amit akarnak. Üvölteni akarnak, de inkább csendben maradnak. Futnának, de inkább ülnek tovább. Szeretném, ha mindenki megértené, hogy az élet nagyon rövid és muszáj élveznünk.”