Roger Federernek talán már nincs miért maradnia

Szabó Gábor

Frissítve 08/07/2021 - 12:09 GMT+2

Amikor ezeket a sorokat írom, nem tudom, hogy Roger Federer visszavonul-e.

Roger Federer - Wimbledon

Fotó: Getty Images

Annyit tudok, hogy pillanatnyilag nem látnám értelmét nem visszavonulni. Mert nem látszik, hogy hol mutatkozna ennél több, nagyobb esély.

Pedig itt sem mutatkozott semmi esély. Akkor meg hova tovább? Miért? Minek?

Barcelona Open Banc Sabadell

Nadal pórázon tartja a benne élő versenyzőt, de még a korlátai között is felfoghatatlanul jó játékos

17/04/2024 - 16:12

Zero

40 évesen a játék öröméért nem nagyon játszik senki sem. Illetve játszanak sokan nyilván, csak nem ezen a szinten. Arra gondolni, hogy Roger Federer azért vállalt heteket a családja nélkül, azért vállalt heteket egy buborékban - az ő megszokott színvonalához képest egy hostelben - mert szeret teniszezni: balgaság.

Szeret teniszezni persze, szeretni fog amíg él, de ha nem hisz majd a győzelemben, akkor abba fogja hagyni rögtön.

És gömbölyít majd otthon picit a gyerekeivel, ha kedve szottyan. A játék örömére.

I.

Nemrégiben elment egy barátom. Vagy inkább egykori barátom, az utóbbi időben már nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Tudtuk róla, hogy beteg, tudtuk, hogy nincs neki sok hátra. Mielőtt elment, nem sokkal, láttam kerékpárral a Szentendrei út túlsó oldalán. Tekert, tekergetett, úgy, ahogy azok szoktak, akiknek napjai, hetei vannak már csak. Biciklivel voltam én is, a lámpára vártam az út túloldalán, utolértem volna nyilván simán, ha úgy gondolom.

Egy lámpaváltásnyi időm volt, hogy eldöntsem mit akarok: a dolgomra menjek, vagy utána. A dolgomra mentem végül, pedig tudtam, többet aligha látom.

De azt akartam, hogy a fejemben úgy éljen majd, amilyen volt egykoron.

II.

Ma délután leraktam a fejhallgatót Marci meccse után, átadtam a szót Mariannak, aki utánam következett Roger meccsével. Volt még pár dolgom a szerkesztőségben, tettem-vettem, 5-2-nél néztem rá először a képernyőre. Nem lepett meg különösebben, amit láttam, sőt, valahol inkább tudtam/éreztem, hogy ez lesz. Ezért sem néztem.

Megvártam még, míg Hurkacz kiszerválja a szettet, majd elindultam haza. A kocsiban még ránéztem a live score-ra, picit meglepett a brékelőny, de aztán vacsora után 5-5-nél már ugyanazt éreztem, mint addig. Látszott, hogy itt a vég.

Nem ma látszott, hanem már jóval korábban. Éppen ezért nem kapcsoltam be a tévét még a tie-breaknél sem.

Azt akartam, hogy a fejemben úgy éljen majd, mint egykoron.

III.

Lassan két évtizede, amikor Sampras már a végét járta, az akkori teniszújságírók doyenje, Jakab József – a Népszabadság sportrovatvezetője – minden héten leírta, hogy ennek már semmi értelme. Hogy Pete nagy lendülettel rombolja saját szobrát. Hogy abba kéne hagynia.

Én – akkor már kommentátorként – tajtékoztam.

Nem értettem, hogyan szabad ilyet írni. Hogy, hogy jön ő ehhez. Hogy, hogyan mondhatja ő meg? Pete helyett. Amikor behúzta a tizennegyediket, megnyerte az US Opent utoljára 2002-ben, elégtételt éreztem. Naugyét. Nem tudhattam akkor még, hogy neki Sampras, ugyanolyan volt, mint nekem Federer.

Hogy rossz volt neki látni nem olyannak. Nem olyannak, mint amilyennek megszokta. Nem a legnagyobbnak látni.

Hogy ő is azt akarhatta, hogy a fejében úgy éljen majd, mint egykoron.

IV.

Egy Grand Slam-negyeddöntő, majd’ 40 évesen nyilván hatalmas teljesítmény, ennyi kihagyás után meg pláne az. De mégis nehéz ezt a hatalmas teljesítményt látni ebben a két hétben. Vagy két hónapban, ha úgy tetszik.

És igen, persze, ő dönt mindenről, és talán senki nem tett többet azért, hogy olyan nyugodtan dönthessen mint ő, hogy addig csinálja amíg akarja, de mégis le kell írnom azt a mondatot, amit sosem akartam leírni vele kapcsolatban: hogy oda azért nem kéne eljutni, hogy ne legyen öröm őt látni.

Hogy fontos volna, hogy a fejünkben úgy éljen majd, mint egykoron.