A Rybakina-eset margójára, avagy kiket és mennyire lehet feláldozni egy tenisztornán?

Mennyire szerencsés dolog egyáltalán, hogy az erőnyeréssel kedvező helyzetbe hozzák az eleve magasan jegyzett játékosokat?

Egy olyan mondat, amelyet tetszőleges tenisztorna közvetítése közben egy adott játékos kapcsán kommentátorként már jónéhány alkalommal elmondhattam, esetleg egy-egy cikkben leírtam. A teniszvilágban bevett szokás, hogy egy-egy versenyen, a torna főtáblája népességének függvényében, 8, 16, vagy 32 játékost kiemelnek.

Egy Grand Slam-torna esetében az ő jutalmuk az, hogy fix helyekre kerülnek a főtábla sorsolása közben, és a harmadik fordulónál korábban nem kerülhetnek szembe egy másik kiemelttel. A minta a Grand Slameken kívül is alapvetően ugyanígy alakul, a kiemelés elsődleges jutalma, hogy a kiemelt, tehát eleve nagyobb játékerőt képviselő teniszező, egy papíron nála gyengébb ellenféllel kezd.

Ebbe az állapotba nekem személy szerint valahogy nem illik bele az erőnyerés. Ez tulajdonképpen azt jelenti, és itt szigorúan a Grand Slam-szint alatti versenyekről beszélünk, hogy az első 4, 8 vagy 16 kiemeltet a szervezők mentesítik az első fordulós pályára lépés alól, így ők akkor kezdenek, mire a többiek már lejátszottak egy mérkőzést. Az hagyján, hogy a nagyobb neveket kiemeljük, és fix helyeket, továbbá papíron gyengébb utat kínálunk nekik a főtáblán, de nem túlzás egy kicsit, hogy amellett, hogy elismerjük a nagyobb tudásukat, még azzal is segítjük őket, hogy kevesebb mérkőzést kell játszaniuk?

Továbbmegyek, az rendben van, hogy ők ajándékba kapnak egy második fordulós pénzdíjat úgy, hogy az odajutó többieknek azért meg kellett izzadni a pályán?

Bevallom, a téma már egy ideje foglalkoztat, a napokban azonban történt egy olyan esemény, amely most már a gondolatok papírra vetésére, akarom mondani karakterekbe foglalására késztetett.

Szeptember 25. és október 1. között Tokióban WTA 500 besorolású tenisztornát rendeznek, amelynek főtáblájára 28 játékos került fel. Az első négy kiemelt, azaz Iga Swiatek, Jessica Pegula, Elena Rybakina és Maria Sakkari erőnyerőként egyből a második fordulóban, azaz a legjobb 16 között kapcsolódik be a tornába.

Azaz hogy, a 2022-es wimbledoni bajnok kazah esetében, csak kapcsolódott volna, a WTA ugyanis egy kétségtelenül létező, ám borzasztó ritkán használt szabály alkalmazásával megfosztotta Rybakinát mindettől.

Performance bye az alkalmazott szabály pontos, angol megnevezése, amelyet leginkább teljesítmény alapú erőnyerésként lehetne lefordítani, és amely a WTA szabálykönyvének mellékletében, egészen pontosan az 519. oldalon található.

A kissé esetlen magyar verzió lényege, hogy a WTA egyoldalúan osztogathat erőnyerést érő kiemelt helyeket egy-egy versenyen szigorúan olyanoknak, akik az azt megelőző héten nagyot mentek egy másik tornán. És fordítva, az előző héten nagy formába lendülőket simán kompenzálhatja ilyen kiváltságokkal olyanok kárára, akik nem jutottak sokáig az előző tornájukon, vagy egyáltalán nem léptek pályára.

Így esett meg az, hogy a Guadalajarában elődöntőig jutó Caroline Garcia, aki eredetileg az ötödik kiemelt lett volna Tokióban, kapott egy performance bye-t, aminek következtében mentesül az első forduló alól Japánban. A Garciát jutalmazó kezével a WTA ezzel egyidőben a harmadik kiemelt, tehát alapesetben alanyi jogon erőnyerő pozícióban kezdő Rybakinát pedig arra kötelezte, hogy mégiscsak lépjen pályára az első fordulóban.

Minderre válaszként a kazah, valljuk be, azért annyira el nem ítélhető módon, jócskán kiakadt a közösségi felületein (konkrétan az Instagramon). Posztjában azt írta:

Mondandójának nyomatékosítására két tapsoló tenyeret is odamontírozott, és a bohócfej, valamint a cirkuszi sátor piktogramja sem arról árulkodik, hogy valóban elégedett lenne Steve Simonékkal.

Elena Rybakina végül a torna nyitónapján egészségügyi okokra hivatkozva visszalépett a Japánban való szerepléstől, helyét a főtáblán pedig egy fiatal japán teniszező vette át. A kazah játékos a Roland Garros óta sérülésekkel küzd, úgyhogy nagyon azért ne vonjuk kétségbe a visszalépés egészségügyi megalapozottságát, ugyanakkor ne vitassuk el a sértődöttség kihatását sem.

Szögezzük le még egyszer, hogy a kiemelés önmagában egy jó intézmény. De véleményem szerint addig tarthat csupán a hatásköre, amíg a főtáblán annyi előnyt ad a birtoklójának, hogy egy másik kiemelttel csak a torna későbbi szakaszában futhat össze. Nem tartom helyénvalónak, hogy a legjobbakat végső soron azzal segítjük, hogy eleve kisebb erőfeszítéssel, jelen esetben kevesebb lejátszott mérkőzéssel juthassanak el oda, ahova a nem kiemeltek számára rögösebb út vezet.

Beszédesnek, egyben jelképesnek érzem, hogy a Grand Slam-tornákon fel sem merül, hogy a kiemeltek erőnyerők legyenek az első körben. Az is rendben van, hogy kisebb szintű tornák (jellemzően 250-esek) azzal is igyekeznek magukhoz csalogatni nagyobb neveket, hogy első, második, stb. kiemeltként nem kell játszaniuk az első körben. Emlékezhetünk, hogy így lehetett első kiemelt Marin Cilic 2019-ben az azóta már csak emlékeinkben élő budapesti ATP-tornán.

Az elitet képviselő Grand Slam, és a legalsó szintnek számító 250-es tornák közötti két kategóriában (500 és 1000, ATP és WTA egyaránt) kellene kimondani, hogy nincs erőnyerés. Ezzel egyrészt el lehetne kerülni a Rybakináéhoz hasonló, minimum kellemetlen eseteket, másrészt pedig lehetne valamit tenni a sok felületen joggal emlegetett egyenlőség megvalósulása érdekében.

Szerintem.

Szerinted?