Térden állva

Azt mondták, nőként írjak valamit Raymond Moore szavairól.

A fenti szavak kétségkívül kényesek, egy Indian Wells-i tornaigazgatótól pláne, akinek most épp örülnie kellene azért, hogy másfél évtized után megbocsátott Venus és Serena. A fenti szavak, ahogy mondani szoktuk, politikailag nem korrektek, egyenesen szexisták. A fenti szavak nem túl szerencsések egy olyan pasastól, aki a világ egyik legnagyobb koedukált teniszversenyének igazgatója. Akinek a tornáján a női döntő egyszerűen jobb volt, mint a férfi döntő. A fenti megnyilvánulás egy nem túl átgondoltan megfogalmazott, több sebből vérző, áthallásoktól sem mentes vélemény.

Az elmúlt egy évtizedben sok mindent láttam és hallottam. Kevesebb, mint öt női sportkommentátor van Magyarországon, ezért nem ér váratlanul, ha szembejön egy-egy olyan mondat, hogy "nő ne közvetítsen sportot", "egy csaj nekem ne pofázzon a teniszről", vagy éppen "ki elé térdelt le ez a ribanc, hogy fülest és mikrofont kaphatott."

(Ha már a térdelés szóba került.)

Nem egyszer, nem kétszer, nagyon sokszor jött szembe.

Sokat tanultam, olvastam, gyakoroltam, teniszeztem és beszéltem azért, hogy lehetőségem legyen ugyanolyan értékű kommentátorrá vagy sportújságíróvá válni, mint bármelyik kiváló férfi kollégámnak, akire felnézek.

De ennyi. Ennél több jogom nem kell, hogy legyen.

A női teniszezők nagy része valószínűleg ugyanolyan keményen dolgozik és ugyanannyira küzd a pályán, mint a férfi teniszezők nagy része. Ettől még fizikai különbségeink révén (is) statisztikailag szignifikánsan kimutatható tény, hogy a férfi tenisz az esetek nagy részében látványosabb, élvezetesebb, szórakoztatóbb, közönségvonzóbb, mint a női. Mindamellett, hogy akadnak rém unalmas férfi meccsek sok-sok ki nem kényszerített hibával, és örökké felejthetetlen női mérkőzések, melyek színvonala felülmúlhatatlan.

Eddig gondolom nincs köztünk vita.

Mégis, mint nő, női kommentátor, de legfőképpen, mint teniszrajongó, úgy érzem, hogy:

Igen, az elmúlt évtizedben valóban minden este hálát lehetne adnunk Istennek Roger Federerért és Rafa Nadalért (és nem feltétlenül térdelve, mert nem az a lényeg), amiért a vállukon viszik a sportágat.

Igen, Novak Djokovicnak teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a "nők megharcoltak azért az elismerésért, amit megérdemeltek, de a férfiaknak is ezt kell tenniük."

Igen, tényleg nem valóságtól teljesen elrugaszkodott gondolat jegyeladások vagy nézettség alapján elosztani a pénzdíjat. Annak ellenére, hogy ez a megoldás Djokovic által nem teljesen végiggondolt további egyenlőtlenségeket szülne a három- és ötszettes mérkőzések közötti fizikai különbségek révén, a tornák és a játékosok földrajzi és nemzetiségi eloszlásainak különbsége miatt, vagy azon egyszerű oknál fogva, hogy Ana Ivanovic és Nick Kyrgios meccsére többen kíváncsiak, mint Carla Suárez Navarróéra és Pablo Cuevaséra, amíg világ a világ.

Igen, tízből kilencszer én is átkapcsolok női meccsről férfi meccsre.

Igen, én is kifizettem a drágább jegyet egy-egy tenisztornán, hogy lássam Rogert, Rafát, Nolét, Grigort, cserébe kihagytam női top 10-esek meccseit.

Igen, én is megállapítom magamban, ha az egyik lányon jobban áll a feszes kis pink szoknya, mint a másikon.

Igen, nálunk is az a szakma csúcsa, ha férfi Grand Slam-döntőt közvetíthetsz.

Mert valójában mindannyian szexisták vagyunk, több sebből vérző, sokszor átgondolatlan véleményekkel és prekoncepciókkal. Mert emberek vagyunk.

És nincs is ezzel semmi baj, ha végül belátjuk, hogy 17 Grand Slam-tornát nyerni összességében nagyjából ugyanakkora teljesítmény, mint világra hozni egy gyermeket, és aztán nyerni még két US Opent.