Szeles Mónika: A kettészúrt karrier

A teniszvilág történetének talán legfeketébb pillanatát élte át 1993 áprilisában. Mert ki szúrna le egy teniszezőt? Sőt, ki szúrna le egy 19 éves teniszező lányt egy 23 centiméteres csontozó késsel, miközben épp egy mérkőzésen játszik egy teltházas stadionban?

Ez az ember Günter Parche volt. A tébolyodott Steffi Graf rajongó, aki semmi mást nem akart, mint megvédeni kedvencét az ifjú riválistól, és hogy Steffi újra világelső legyen. A küldetése sikerrel járt, amikor 1993 áprilisában hátba szúrta Szeles Mónikát a hamburgi torna negyeddöntőjében. A vajdasági magyar származású teniszező 6/4 4/3-ra vezetett Malajeva ellen, amikor az egyik térfélcserénél Parche körülbelül másfél centiméter mélyre szúrta kését Szeles lapockájába. Azonnal kórházba szállították, és bár a sérülések néhány hét alatt begyógyultak, a lelki sebek igazából soha többé nem. Két és fél év telt el, mire újra pályára mert lépni, és utána már csak árnyéka volt önmagának.

Parche elérte célját, hiszen Steffi Graf újra világelső lett, és nyert még 11 Grand Slam trófeát. A támadót mentálisan zavarodottnak nyilvánították, és soha egyetlen percet sem töltött börtönben. Emiatt Szeles Mónika azóta sem lépett Németország területére.

Az egész történet talán legrosszabb része az, hogy 1993 áprilisában valószínűleg semmi más nem állította volna meg Szelest, csak az, ha hátba szúrják. Megnyert hetet a legutóbbi kilenc Grand Slam tornából, az év eleji Ausztrál Open győzelme után pedig mindenki azt gondolta, hogy meg fogja csinálni a naptári Grand Slamet is. Édesapja, Szeles Károly mindig azt mesélte róla, hogy Mónika semmi mást nem akart egész életében, mint teniszlabdákat ütögetni. Már egészen pici korától kezdve, amikor egy újvidéki parkolóban két autó közé kifeszített hálón keresztül gyakoroltak egy kis faütővel, vagy amikor a képregény rajzolóként dolgozó papa egy könyv lapjainak sarkaira rajzolta le lépésről lépésre a szerva mozdulatsorát, hogy azt gyorsan pörgetve életre keljen a mozdulat. Az 1990-es évek elején olyan szintű csúcsformában volt, mintha éveken át eksztázisban játszott volna.

Bár játékstílusa kissé keresetlen volt és semmiféle nőiesség vagy elegancia nem volt mindkét oldalról két kézzel ütött ütéseiben, nem beszélve az úttörőként bemutatott hangos és sokszor zavaróan idétlen nyögéseiről, mégis iránymutató volt, amit a pályán művelt - nem csoda, ha a jelenlegi játékosok közül sokan őt tartják példaképnek és inspirációnak. Tüzessége, győzni akarása, kíméletlen dominanciája ki tudja meddig repítette volna, ha nincs Günter Parche. Bár képességeiről mindent elmond, hogy még a borzalmas késelés, valamint a két és fél éves kihagyás után is képes volt egy Ausztrál Opent és olimpiai bronzérmet nyerni, már sosem lehetett ugyanaz a teniszező, aki 1993 április 30. előtt volt.

1995-ben tért vissza, de addigra már eltűnt a játékából az utánozhatatlan élesség, a győzelmi éhség, a fiatalos pimaszság, ráadásul szálkás, vékony alkata is a múlté lett - pont azok a dolgok, amik egykor megállíthatatlanná tették.

Nem is lehetett ezen csodálkozni, hiszen ha a teniszvilágot ennyire sokkolta a késelés, akkor el sem tudjuk képzelni, mennyire sokkolhatta őt magát. 2009-ben megjelent önéletrajzi könyvében (Getting A Grip: On My Body, My Mind, My Self) írt arról Szeles, hogy a támadás, az abból származó pánikrohamok, aztán később imádott édesapjának rákja és halála súlyos depressziót és ételfüggőséget okozott, emiatt pedig még nehezebb volt visszatérni a teniszpályára, majd visszavonulása után megtalálni az útját.

Szeles Mónikától egy szúrás vette el a lehetőséget, hogy minden idők egyik legnagyobb formátumú női teniszezője legyen, és egy őrült fosztotta meg attól az eksztázisban játszott tenisztől, amit csak a legnagyobbak tudnak. Az viszont biztos, hogy abban a három évben megváltoztatta a női teniszt, és még magasabbra tette a lécet a jövő bajnokainak.