Sávolt Attila nem csak elküldte Köves Gábort, hanem még utána is rúgott kettőt

Az alapvetés szemernyit sem változott, nem lettem objektívebb az ügyben, mint akkor voltam, amikor mindössze az MTI-közleményt és a magyar DK-csapat legutóbbi eredményeit tettük közre.

Azóta azonban történt egy ’s más. Mert míg Köves Gábor úgy gondolta, hogy nem szólal meg, addig Sávolt Attila, a Magyar Tenisz Szövetség szakmai igazgatója interjút adott a Blikknek, ráadásul a lapban megszokott betűmennyiséghez képest meglehetős terjedelemben.

Én pedig úgy gondoltam, fűznék néhány megjegyzést mindahhoz, amit Sávolt elmondott.

Köves Gábor azért lett annak idején a magyar Davis-kupa-csapat kapitánya, mert Kuhárszky Zoltán lemondott a tisztségéről. Mégpedig azért mondott le, mert elvállalta Valkusz Máté felkészítését. Fontosabb tenisz nemzeteknél ez ugyanis így szokás. A Davis-kupa-kapitányság és az, hogy valamelyik játékosnak az edzője legyél, az összeegyeztethetetlen pozíció. Néha ugyanis fel kell vállalni olyan döntéseket, melyek szembe mennek a topjátékosok érdekeivel.

Ne menjünk messze: 2019-ben azért játszottunk például salakon a belgák ellen - akkor, amikor kivívtuk a DK-döntőbe jutást -, mert a kapitány tudott ragaszkodni az általa elképzeltekhez, szembemenve Fucsovics Marci kérésével és személyes érdekével. Ezt csak úgy tudja megtenni valaki, ha független. Ha az adott játékostól kapja a fizetését, mint például a jövendőbeli kapitány, Nagy Zoltán, akkor aligha. Ezért nem folyt bele Köves Gábor a szövetség napi szintű munkájába sem, ezért nem vállalta, hogy bármelyik fiatal játékosnak a személyes trénere legyen.

Azt már nem teszi hozzá, hogy ő maga mindössze kéthetes szerződést kínált a kapitánynak, kvázi a döntő két hetére. És az összeg akkor magas, ha kéthetes bérként tekintünk rá, ám ha éves fizetésként, akkor már aligha.

Pedig azt, hogy egy kapitánynak nem csak a meccsek idején van dolga, azért kár lenne vitatni. Illik lemennie például edzésekre, meg kell néznie a játékosok mérkőzéseit, tájékozódni a formájukról, konzultálni kell a személyes edzőjükkel, feltérképezni az ellenfelet, stb. Az egész nagyjából olyan, mintha Marco Rossi is csak az Eb idején kapott volna fizetést, hiszen csak akkor voltak meccsek.

Arról sem esik szó, hogy ezt a kéthetes bért – illetve bármiféle bért a DK-csapat környékén - abból pénzdíjból fizeti a szövetség, amit a DK-döntőbe jutásért a Nemzetközi Szövetségtől pénzdíjként az MTSZ megkap. Hogy a csapat, a kapitány kvázi megnyerte a fizetését. Mégis kirúgták például Kisgyörgy Gergely másodedzőt még a döntő előtt, akit érdekes módon jövendőbeli kapitányként sem említ Sávolt. (Igen, tudom, hogy ez az összeg a Fed-kupa-botrány miatt még nem érkezett meg, ám ez a tény a nyeremény létét nyilvanvalóan nem befolyásolja.)

Vezeti fel azt a mondatot Sávolt, melyben a kapitány korábbi érdemeit (!) méltatja. Nemcsak arról nem tesz említést, hogy az öt vereségből kettőnél ő maga nem engedte el a DK-csapatba Fucsovics Mártont - akinek akkor még személyes edzője volt -, hanem később még azt is hozzáfűzi: A legfontosabb cél, hogy mindig a legerősebb csapattal tudjon a válogatott felállni az adott mérkőzésre.

Hogy aztán picit később így folytassa:

Nyilván ezért is ül ott lenn a padon, és ezért is állva tapsol minden egyes szép pont után, hogy jól látszon: ő maga a ’szimbólum’, nem pedig más.

Nyilván vannak játékosok, akik elboldogulnak maguk is, ám a DK-ban azért is vannak néha olyan meglepő eredmények, mert azok a ’szimbólumok’, akik ott ülnek a padon, itt legálisan belenyúlhatnak a meccsbe. Mondhatnak olyan dolgokat a játékosoknak, ami akkor, ott, abban az esetben, annak, aki játszik, nem jut eszébe. Nem azért, mert gyenge, hanem azért, mert kívülről mondjuk valami jobban látszik. A kapitánynak pedig nem 180 a pulzusa.

Elvitatni azt, hogy – konkrét példákat hozva – Köves Gábornak volt némi szerepe abban, hogy Piros Zsombor megverte Cilicet és Millmant az év végén Torinóban, vagy annak idején a Borsos/Nagy duó 0/2-ről fölállt a cseh páros ellen, aligha volna szerencsés. Köves Gábor olyan remek ’szimbólumnak’ bizonyült a padon, hogy kapitányságának első négy mérkőzésén megnyertük a Davis-kupában mindig kulcsfontosságú párost, olyan teniszezőkkel, akik a legritkább esetben szoktak párost játszani, és akiknek - legyünk őszinték – nem a párosjáték a fő erőssége. Sávolt ezzel szemben azt sugallja, bárki ülhetett volna eddig is a padon.

Ami azért valljuk be, az elkövetkező kapitányok munkáját sem könnyíti meg.