Röpke pillanat csak a történelemben, hogy bárki dönthet szabadon úgy, mint Federer?

A (sport)esztétika tudománynak, de még szellemi játéknak is komolytalan addig, amíg olyan alapvető kérdéseket meg nem fejt, mint hogy mi teszi Roger Federer eszményi méltóságát. Hogy egy évszázadokkal később már magától értetődő alapkövet lerakni nehéz, az Newtontól Mengyelejeven át Darwinig sok helyről tudható. Az etika esetében, például, zsenik egész sora – a sztoikusok, Jézus Krisztus, Voltaire, Immanuel Kant –  kellett ahhoz, hogy ma egyetemesen mindenkit ugyanazzal a mércével mérjünk. Ehhez nem kell eszményi, elég az emberi méltóság.

Tehát, Federer késleltetett, félő, hogy utolsó visszatérése. Mit tudunk? Van egy ember, aki lemond egy lehetőségről, egyszersmind megkíméli magát sok vesződségtől. Ebben semmi rendkívüli nincs. Persze: egy Grand Slamet megnyerni rendkívüli tett, húszat csak rendkívüli ember tud. De egy döntés (etikai, nem pedig hír-) értéke független attól, hogy ki minek mekkora mestere.

Federer szerető apai lemondását készséggel elfogadjuk szép gesztusnak. Régóta gyönyörködünk a zsenijében, az ütésválasztásában – satöbbijében, ne fájdítsuk most a szívünket –, ezért csupán a döntés végeredményét ismerve is bizonyosak vagyunk benne, hogy helyesen mérlegelte a teste jeleit, a környezete, családja javát. De ha békés világot szeretnénk, akkor ugyanígy, ugyanennyi bizalommal kell minden egyes emberi döntést fogadnunk. 

Így például, ha arról szólna a hír, hogy Serenát kérte meg a férje, mint Mirka Rogert, hogy mérlegelje, elmegy-e egy Grand Slamre, mert jól jönne a segítség a gyerek körül, és ő végül otthon marad, az nem tekintendő elnyomásnak. Úgyhogy szükségképpen semmilyen alapú elnyomásnak sem. Ilyenkor egy ember, egy tehetséges ember dönt úgy, hogy ő elsősorban ember, és csak másodsorban tehetséges. (Ebből nem következik, hogy aki a tehetsége javára dönt, az ne lenne teljesen ember "ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség" megkövetelné. Sem az, hogy ne lenne tehetségtől függetlenül mindenkinek választása.)

Ezek talán magától értetődőnek látszanak. De a választás szabadságát, amit készen kaptunk, borzasztó sok küzdelem árán érlelte ki az emberiség – s mivel értékes és szép, sérülékeny, mint egy egykezes fonák magasra pattanó pörgetéssel szemben. Sérülékeny, tehát vigyázni kell rá, és mivel társadalmi konstrukció, még sérülékenyebb, még jobban kell és vigyáznunk. Mindenkinek.

Mert egy kérdésben szabadon dönteni sokkal több annál, mint hogy semelyik választás sem tilos. Az igazi szabadság az, ha egyikük sem elvárt. A látszólagos szabadsággal szemben tehát az igazit senkinek sincs hatalmában megadni – viszont mindenkinek hozzá kell járulnia.

Most épp szerencsés korban élünk, amikor már senki nem gondolja Federerről, hogy papucs, mert hallgat Mirkára, minthogy azt sem vonja senki kétségbe, hogy Serena gondoskodik Olympiáról, mert mellette teniszezik. De azokat a folyamatokat, amik ehhez vezettek, minden dolgok természeténél fogva hajtja tovább a lendület. Szélsőséges esetben eljuthatunk oda, hogy gyanús, ha valamit férfiak vezetnek, és olcsó megalkuvás, ha egy nő áldozatot vállal a családjáért. Ezt a jövőt elkerülni rajtunk múlik, azon, hogy mit gondolunk.

Hogy a mai kényes egyensúlyban maradjunk, ahhoz más járható út aligha látszik, mint az, ha minden döntés mögé a szuverén embert is elképzeljük a maga egyedi, szövevényes szempontjaival, azokkal az információkkal, amikről kívülről nem tudunk, meg amiket belülről esetleg nem tudhat. És ezt akkor is mindig elképzeljük, ha vannak, akik gyengeséget (elnyomást) kiáltanak, mikor egy férfi (nő) áldozatot vállal, és akkor is, ha szúró-, vágófegyver (bolygónyi médiatüzérség) van a kezükben.

És persze nem csak minden egyes esetben, hanem akkor is minduntalan elképzeljük a szuverén emberi döntések láncolatát, amikor nagy tömegben – ún. statisztika– találkozunk vele. Civilizációnk minden jelenkori társadalmában, Kamcsatkától körbe Alaszkáig, egyöntetű konszenzus mellett törvénybe van iktatva, hogy azonos munkáért azonos bér jár. Ez a piaci egyensúly is. Így ha az embereket akármilyen (egyetlen!) szempont szerint két csoportra osztva megkülönböztetjük, majd azt látjuk, hogy az egyik csoport máshogy keres, mint a másik, akkor először arra gondolunk, hogy vélhetőleg mást dolgoznak, és csak kicsit később aljas összeesküvésekre egy-egy csoport ellen. Mert ha minden döntés szabad, nem csak jogilag, hanem a környezet megítélése szerint is, akkor még azonos pályán is természetes, hogy lesznek, akik többször mennek el az AusOpenjeikre, és lesznek, akik többször nem. Ezen nincs semmi meghaladandó.

Szóval Federer családjával egyeztetve úgy döntött, hogy az évezredben először kihagyja az év első Grand Slamét. És nemigen születik cikk, talán csak ez, ami ezen lovagolna. Tartsa meg jó szokását, ó, drága világ!