Egy sztár születése: Alcaraz régi ellenfelei felidézték, hogy indult el a világhírnévhez vezető úton

Carlos Alcaraz körül már kisgyerekként felfoghatatlan mértékű felhajtás volt, Spanyolországban ugyanis a csodájára jártak a tehetségének. A US Open-győztes és wimbledoni bajnok teniszezőt tizenéves korában hatalmas csapat kísérte versenyről versenyre, ráadásul a média figyelmét is felkeltette, ami igencsak szokatlan látvány volt az alacsonyabb szintű tornákon.

A felhajtás nyilvánvalóan az ellenfeleinek is feltűnt, akik közül a többségnek fogalma sem volt arról, ki áll a háló túloldalán. A tizenéves Alcaraz ellen szerzett skalpok azonban manapság igen értékes győzelemnek számítanak, így hát örömmel meséltek a L’Equipe-nek az öt-hat évvel ezelőtti élményeikről.

„Négy vagy öt alkalommal játszottunk egymással. Prostějovban bejutottunk Svájccal a döntőbe, ahol Spanyolország volt az ellenfelünk. A juniorok között alighanem az volt az egyik legjobb meccsem. Nagyobb és erősebb voltam nála, és szerintem ez volt a kulcs, a nagy szerváimra építettem. Hihetetlen érzéke volt, fantasztikusan rövidített, akkoriban viszont még nem volt akkora ütőereje, mint manapság.”

„Kicsit meglepett, hogy ennyire magasra jutott, ez eszelős. Hogyan lesz egy őrült kissrácból egy ilyen komoly sportoló? A mai napig nagyon jó barátok vagyunk. Olyan srác, aki mindig mosolyog.”

„Mindenki azt mondta, hogy ő lesz a következő Nadal, ami eléggé jellemző Spanyolországra, én viszont egyáltalán nem ismertem. Egy 14 éves sráccal játszottam, akinek akkor még nem volt meg az ereje: esélye sem volt a győzelemre, egyszerűen túlságosan nagy volt a testi különbség. Egyáltalán nem voltam feszült, elvégre már jócskán elmúltam 20 éves, inkább a 30-hoz voltam közel.”

„Volt azért némi nyomás, rengetegen szurkoltak neki. A tesómnak állva kellett néznie a meccset, mert minden ülőhelyet elfoglaltak, néhány ember a klubház tetején ült. Carlost minden egyes meccse előtt és után meginterjúvolták, és kamerák kereszttüzében kellett bemelegítenie.”

„Könnyedén nyertem, de a tesóm azt mondta, meggyőződése, hogy világelső lesz belőle. Nekem valami más tűnt fel: 14 évesen is elhitte, hogy le tud győzni egy világranglista-300. játékost, bár ez akkor még lehetetlen volt. Arra is emlékszem, hogy a meccs során volt egy szervám, amit jónak ítéltek, ő viszont nem értett egyet a bíróval. Teljesen beleállt, lefotózta a nyomot, aztán pár órával később kitette a közösségi oldalára, hogy a követői szerint jó volt-e vagy sem. Tüzes volt, gyakran felhúzta magát.”

„Ezt még a gyerekeimnek és az unokáimnak is mesélni fogom. Carlos akkoriban még ismeretlen volt. Én már a 18-at is betöltöttem, ő épp 15 éves volt. Szabadkártyával indult a versenyen, ami nekem – legalábbis normál esetben – jó sorsolást jelentett.”

„Simább lett a meccs, mint amire számítottam, de ettől függetlenül nem volt könnyű, és pokoli jól kellett teniszeznem. Az edzőm azt mondta, hogy erős meccset hoztam le, pedig az ellenfelem sem volt kétbalkezes. Szerencsém, hogy nem tudtam a találkozó előtt, mennyire tehetséges, ellenkező esetben biztosan kikaptam volna.”

„Emlékszem a kickes szerváira és a nagy tenyereseire. Nem játszott nagyon keményen, de felépítette a labdameneteket, nagyon magas és nehéz labdái voltak, viszont nem okoztak túl nagy nehézséget. Minden egyes labdamenetben küzdött. Ferrero a padról figyelt és szurkolt. Eléggé hatásos volt, hogy láthattuk őt. Nem volt különösebben kedves, és inkább a meccsre koncentrált, mint Alcarazra.”

„Az egyetemen sokan kérdezik, hogy kikkel játszottam, szóval elég gyorsan előkerül a téma. Amikor elmondom, hogy legyőztem őt, hitetlenkedve bámulnak rám. Legyőzted Alcarazt! Világelső is lehettél volna! Mindig nevetek ezen.”

„Kiemelt voltam, így az első körben nem játszottam, utána pedig egy 15 éves selejtezős spanyol várt rám. Nem igazán tudtam, mire számítsak. Esett az eső, ezért átvezényeltek minket egy nagyon gyors fedett pályára. Kiválóan játszott. Annak ellenére, hogy elég picike volt, már hihetetlenül gyors kezei voltak tenyeres oldalon, és elég gyorsan is teniszezett, szorongatta a torkom.”

„Azt mondtam magamban, hogy ez így nem lesz egyszerű. Már akkor hatalmas intenzitással játszott, a nyerők után felkiáltott, biztatta magát. Nagyszerűen játszott, a különbséget a szerva és a fogadás jelentette. Hatékonyabb volt fogadóként, mint adogatóként. Ezzel együtt lenyűgözött, gondoltam, hogy gyorsan fel fog emelkedni.”

„Lehetetlen volt nem észrevenni. Emberek kísérték mindenhova, nem vegyült másokkal, már akkoriban külön világban volt, legalább négyen voltak vele. Én például teljesen egyedül voltam ott. Az ütéseim minőségéről voltam híres, de amikor szembekerülsz egy 16 éves sráccal, aki keményebben üt nálad, nos, az eléggé őrült dolog.”

„Sok gondot okozott a tenyeresével, a szervája viszont nagyon gyenge volt. Néha egészen őrült dolgokat művelt, elképzelhetetlen megoldásokat próbált ki: tökéletes rövidítéseket ütött, bevállalta a lendített röptét, amikor egy lecsapással is megoldhatta volna. Az egész meccset totális támadótenisszel hozta le.”

„Mindent beleadtam aznap. Nem sorakoznak tízezrével azok a srácok, akik 16 évesen így tudnak játszani. Egyszer az egyik barátom azt mondta, igazából ő volt az, aki nyugdíjba küldött. Nemrég majdnem elmentem egy profi versenyre, de végül meggondoltam magam. Szerintem nagyszerű, hogy a karrierem utolsó meccsét a jövő egyik sztárjával játszottam.”

„Idén Miamiban is összefutottunk. Esett, mindenki próbálta elütni az időt a pihenőszobában, és ott pingpongoztunk az egyik barátommal, ő pedig odajött a tesójával, hogy kihívja a győztest. A tesóját megvertem, őt viszont nem. Még pingpongban is kikaptam tőle azt megelőzően, hogy elkezdtük volna a meccset.”

Forrás: L’Equipe